Tóth Krisztina: Az emberi gőg következményeként haladunk a pusztulás felé

Nagy visszhangja volt a Szolnokon, az Ünnepi Könyvhéten elmondott megnyitójának: sokakat szíven talált a gondolat, hogy egy könyvespolc teher is tud lenni.

Történt egy generációs váltás, sokan áttértek az e-bookra, és felnőtt egy nemzedék, amely már sokkal kevesebbet olvasott. Nem sikk könyvet gyűjteni, de ahogyan a bakelitlemezek visszatértek, szerintem ez is vissza fog jönni. Azt gondolom, ez csak egy hullámvölgy, amelyből már kifelé tartunk.

A könyvekkel, a lexikonok kidobásával kapcsolatos gondolatai talán azért is jutottak el sok emberhez, mert a művein túl is kíváncsiak a szavaira. Ön is érzi ezt?

Amikor személyesen találkozom az olvasókkal, akkor mindig érzem az odafordulást és a figyelmet. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy egy író nem érthet mindenhez, és számomra otthonosabb az a fajta írói szerep, ami az irodalmon keresztül nyilvánít véleményt a világ dolgairól.

A beszéd elején, amikor arról ír, hogy a pályaudvaron megkérdezett emberek talán nem túl barátságosan válaszolnának, kicsit ellenséges világ jelenik meg, mintha nem tudnánk egymással kommunikálni. Ezt érzi a mindennapokban?

Aki Budapesten él, részt vesz a reggeli tömegközlekedésben, és mondjuk átmegy két aluljárón, az pontosan tudja, miről beszélek. Az emberek fáradtak, rohannak, ingerültek, és abban a pillanatban, ahogy megszólítja őket valaki, gyanakodni kezdenek, hogy valamit el akarnak adni nekik, vagy kérnek tőlük.

Vág is, meg éget is

A rohanásban most a Deák téren a buszmegállóban megpihenhet a szemünk egy vitrinen, amelyben az ön üvegpoharai láthatók egy rokonszenves kampány részeként.

Add tovább, és ne dobd ki! – Ez egy borzasztó fontos üzenet, és ha egy kicsi is átmegy ebből, akkor már elérte a célját. Ezeket a színes üvegpoharakat én is használtan vásároltam egy bolhapiacon. Nagy híve vagyok az újrahasznosításnak. Rengeteg gyerekruhát kaptunk, és lehetőleg tovább is adunk minél többet. Magamnak is igyekszem a lehető legkevesebbet újonnan vásárolni, inkább használt ruhákra vadászom. Minden évben tartunk ruhabörzét barátokkal: az ember hízik, fogy, változik, vagy érzelmi okokból szeretne megválni egy-egy ruhától. Valami rossz emlékhez kötődik, vagy egyszerűen csak nem áll jól neki – ezek másnak mind kincsek lehetnek.

Ugyanígy van a táskákkal, bizsukkal. Ilyenkor mindenki új szerzeményekkel tér haza, anélkül, hogy bement volna egy plázába. Ezenkívül ez egy közösségszervező erő és egy jó hangulatú együttlét. Amíg próbálgatunk és beszélgetünk, addig jól érezzük magunkat, és együtt vagyunk. Ez nagyon fontos! Tehát a tárgyak nemcsak történetet hordoznak, hanem képesek arra is, hogy összehozzák az embereket.

Ez a személyes kapcsolódás gyakran létrejön akkor is, ha használt dolgot veszünk vagy hirdetünk meg. Bolhapiacra is gyakran jár?

Külföldön gyakran felkeresem a bolhapiacokat. Nem is a vásárlás, inkább a nézelődés izgat. Sajátos karaktere van egy-egy ilyen piacnak, és nagyon érdekes az is, hogy mitől válnak meg az emberek. Lomtalanításon is imádok bóklászni, mert az is rengeteget mesél egy helyről, hogy mi az, amit használhatatlannak ítélnek.

Nehezen válik meg dolgoktól?

Csak nagyon rossz állapotú és javíthatatlan dolgokat szoktam kidobni, ami még rendbe hozható vagy menthető, attól nem válok meg, hanem javítom. Régebben sokszor dobtak ki például olyan bútorokat, amelyekben régi üveg volt. Amikor még üveggel foglalkoztam, gyűjtöttem például a pöttyös stelázsiüvegeket, mert olyat már nem lehet kapni. A nagymama-stelázsikban homokfújt, pöttyös üveg volt. ha ilyet találtam, alátettem egy pozdorjalapot, és kivágtam üvegvágóval ezekből a stelázsikból. A lomizók általában nem láttak bennem konkurenciát. Mindig megkérdezték, hogy te mit gyűjtöl? Látták, hogy se fémben nem utazom, se kábelben, az üveg pedig senkit nem hozott lázba, úgyhogy békésen elvoltunk egymás mellett. De ugyanez igaz a régi ajtókra is, és ha az ember például tiffanyzik, akkor bármilyen törött üveget fel tud használni.

Nem véletlen az sem, hogy üvegpoharakat szánt a Deák téri vitrinbe.

Ezzel az üveg előtt szerettem volna tisztelegni, mondani valamit az üveg iránti vonzalmamról. Mindig is úgy éreztem, hogy a színes üveg egészen varázslatos dolog, és mindenkit képes visszaröpíteni a gyerekkorába. Emlékszem, amikor egy darab kék üveget találtam kisgyerekként, és átnéztem rajta. Az egész világ megváltozott. Víz alatti csoda volt, amivel nem tudtam betelni! Azt gondoltam, hogy az egy kincs. És azóta is ezt élem meg, amikor színes üveggel találkozom. Azt a szívdobogtató lelkesedést, amit az ember először érez, amikor belepillant egy kaleidoszkópba, és felkiált, hogy nahát, micsoda gyönyörűség!

Az üveg tulajdonképpen elég nehezen megmunkálható anyag. Hidegen és forrón is nehéz vele bánni. Veszélyes is, mert vág is, meg éget is, és egyáltalán nem adja könnyen magát. Külsőre viszont könnyednek és áttetszőnek tűnik. A legköltőibb anyag, egyszerre illékonyan könnyed és bonyolult.

A költészet is vág meg éget, és nem adja könnyen magát... De ha körülvesszük magunkat ezekkel az üveg használati tárgyakkal, mi is közelebb kerülhetünk ehhez a csodához.

Így van, és ezek a szép tárgyak örömmel töltik el az embert, valahányszor csak kézbe veszi őket. Az az öröm, amivel készítették, megmunkálták őket, visszasugárzik a használójukra.

Összerakni egy IKEA-fotelt

A tárgyak ki nem dobása összefügg azzal, hogy milyen jövőben fogunk élni. Önt is foglalkoztatja a szeméthegyek problémája, vagy akár az állatkísérletek, ami a legújabb könyvében is megjelenik. Előző regénye, az Akvárium a múltba, a 40-es évekbe vitt, A majom szeme pedig egy elképzelt vagy lehetséges jövőbe. Volt ebben valami koncepció?

A regény kiindulópontját egy fotó adta, amely egy fejátültetett majmot ábrázol. Ez indította el bennem az alapgondolatot. Sokat töprengtem Dollyn is, az első klónozott bárányon. Jóval későbbi, de szintén tudománytörténeti jelentőségű kísérlet volt, és az is morális határokat feszegetett. Azt próbáltam végiggondolni, hogy ha megzavarodnak a morális iránytűk, ha elveszítjük az igazodási pontokat, akkor mi minden történhet. Ez logikusan hozta magával, hogy a jövőben játszódik az, amit elképzelek.

Ezt a képet a majomról, gondolom, meg lehet találni az interneten.

Meg, igen.

Nem mertem megnézni.

Nem baj, nem is kell.

Láttam korábbi majomkísérletekről felvételeket, és az is elég szörnyű volt.

Ez nemcsak a szenvedésről, hanem a mérhetetlen emberi gőgről is szól. Arról, hogy még mindig azt hisszük, mi állunk a hierarchia csúcsán, és a környezetünk alá van nekünk rendelve. Amíg az alázatot nem tanuljuk meg, és nem vesszük észre, hogy minden, ami velünk történik, az egyenes következménye ennek a gőgnek, addig haladunk tovább a pusztulás felé.

Az Akvárium is nyomasztó dolgokról, például a reménytelen szegénységről szól, de az számomra egy melegséget sugárzó könyv, A majom szeme viszont hideg világot ábrázol.

Érdekes, amit mond. Ennek talán az lehet az oka, hogy az Akváriumban jobban lehetett azonosulni a szereplőkkel, ami olvasóként egyébként igényünk. Az új regényben azzal is szerettem volna az elidegenedettséget érzékeltetni, hogy nagyon kevés azonosulási pontot kínálnak a szereplők. Nem érzi azt az olvasó, hogy ezzel vagy azzal a karakterrel azonosulna. Az egész könyv arról igyekszik valamit mondani, merre tarthat szerintem a világ.

Miközben A majom szemét olvastam, először nem tűnt fel, hogy ez disztópia, csak egy-egy szó kezdett gyanússá válni, amikor a szegregátumban élőkről, lezárt metrómegállókról, az Egység előtti és utáni időről beszélt, egyébként egészen közel van a normálishoz.

Ez a veszélyes benne: hogyan csúszik át egyszer csak mindaz, amit normálisnak gondolunk, a kezelhetetlen abnormalitásba, és vajon észrevesszük-e, hol vannak ennek az állomásai.

Ugyanazt éljük meg a regény olvasása közben, mint amit az életben is észre kellene vennünk, hogy na, ez már nem fér bele?

Igen.

A két regény között eltelt időszakban ennyivel komorabb lett az írói világa?

Az ember könyvről könyvre halad, és jó pár novelláskötetet, gyermekkönyvet és két színdarabot is írtam közben, tehát közben más keretek között is gondolkodtam. A regényben ezeket a viszonylag sötét kilátásokat egy-egy abszurd jelenet ellenpontozza, amitől mégiscsak föllélegezhet egy pillanatra az olvasó, mert vannak kifejezetten vicces részek is benne. Ezzel az volt a szándékom, hogy egy kicsit hátrébb tudjunk lépni, és mindannak, ami a könyvben zajlik, lássuk egy picit az abszurditását is.

Melyik jelentre gondol például?

A regénybeli országból már nagyrészt a cégek is kivonultak, és valaki megpróbál egy régről itt maradt IKEA-fotelt – bár a neve nincs kimondva – összerakni. Ha valaki valaha próbálkozott ezzel egyedül otthon, a szőnyegen, annak ismerős lesz az a reménytelen küzdelem, amit a főhős folytat. Aztán a végén elbukik.

A kisbetűvel kezdődő közcímeknek és szövegen belül kivastagított részleteknek mi a szerepük?

Ezek ugyanazok: a kiemelések térnek vissza címként a fejezetek fölött, csak más jelentésben. Tehát a „máshonnan jöttek, és máshova tartottak” egészen mást jelent párkapcsolati szempontból, mint amikor a forgalomról beszélünk. Van egy olyan kifejezés, hogy „óvatosan a szárnyakra”: a legelején egy kisfiú matricákat a repülőjére ragaszt, később pedig egy lány egy angyalt vesz a kezébe. Ez azt szimbolizálja a regényen belül, ami a kisfiúval történik, amikor ide-oda néz a távcsővel, és a múltnak és a jövőnek még csak egy önmagában értelmezhetetlen töredékét látja, amit kimetsz a távcső. Ide-oda néz, de ekkor tulajdonképpen az időben néz ide-oda, és amikor megfordítja a papírhengerekből készített távcsövet, akkor a múltba is beleláthat. A regényben is ide-oda pillantunk, lapozunk, de egészen más jelentésben kerül elő ugyanaz a töredék, amikor ki van emelve, mint bent a szövegben. Amit a kisfiú a jövőből látott, az is hirtelen más értelmet nyer, amikor kontextusba kerülve, az egész látványba integrálódva jelenik meg.

Akkor ezek is olyanok, mint az üvegdarabkák egy Tiffany-alkotásban, amelyek más fénytörésbe kerülnek attól függően, hova illesztjük őket, de egyszer csak összeáll a kép?

Igen. Az egy kulcsjelenet a távcsővel, amikor a kisfiú az időben nézelődik. Akkor hirtelen már mindent lehet tudni, csak ő még nem látja. Abban a pillanatban, amikor ő árván marad, valami véglegesen elromlik, és elindul valami visszafordíthatatlan.

Új mobil, új kocsi, új klíma. Minek?!

Amit a Covid idején átéltünk, az befolyásolta a regényt?

A struktúra nagy része már megvolt a Covid alatt, tehát a szerkezetét nem, de a bekerülő képeket, azt az elidegenedettséget, ami a könyvből sugárzik, nyilván befolyásolta. Van egy jelenet például, amikor a kijárási tilalom miatt elnéptelenednek az utcák – az ember abból dolgozott, amit látott, ezek nagyon erős tapasztalatok voltak. Mostanában egyébként megfordultam egy-két zsúfolt reptéren, és utazás közben az volt az érzésem, hogy olyan sokat nem tanultunk a járványból. Olyan, mintha megkocogtatták volna a vállunkat, és egy pillanatra megtorpantunk volna, de azóta is megy mindenki tovább, ugyanarra. Vásárolják az emberek a drónokat, autókat, parfümöket, mintha nem lenne holnap.

Nem érzem, hogy valódi, egzisztenciális tapasztalattá sűrűsödött volna, ami történt velünk. Pedig csapkodtak körülöttünk a villámok, szinte minden családban történtek tragédiák. Aztán hirtelen kitört mellettünk a háború, és mintha az egyik dráma hirtelen fölülírta volna a másikat, zárójelbe tettük a világjárványt. Jó, akkor most nem járvány van, hanem háború. Pedig nem látszik a vége se az egyiknek, se a másiknak.

Mindenki azt mondta, hogy na, ebből most tanul az emberiség.

És vége lesz az őrült fogyasztásnak, igen. De én nem látom, hogy vége lenne. Egy pillanatra meghökkentek és megtorpantak az emberek, elámultak, hogy mi minden megtörténhet, aztán folytatták tovább ugyanazt.

De mintha nem is lenne más választásunk. Persze megtehetünk egy csomó mindent, de a nagy gépezetet nem tudjuk befolyásolni.

Mindenkinek a saját életében kell döntéseket hozni, és a sok kicsi helyes döntés, ebben egészen biztos vagyok, összeadódik. Tehát ha én nem ülök autóba, ön sem ül autóba, és mondjuk ez az egész épület nem ül autóba, akkor az már lehet, hogy érezhető. Sokan szkeptikusak, azt mondják, hogy ugyan már, ha most nem megyek el erre a konferenciára, vagy nem veszem meg azt a jó kis dzsekit, ami különben is le van értékelve, akkor mi történik a világban, nehogy már ezen múljon a globális felmelegedés! Valóban nem ezen fog múlni, de ha mindenki átáll a tudatosabb fogyasztásra, az már igenis látszani fog. Tehát ha abbahagyjuk a különböző tárgyak, műszaki cikkek őrült beszerzését és cserélgetését, szerintem az számít. Új mobil, új kocsi, új klíma. Minek?!

Én például nagyon ügyelek arra, hogy ne dobjak ki ételt, nekem ez valahogy be van akadva. A környező világ, az állatok és növények iránti tiszteletet is kifejezzük azzal, hogy azt az ételt, amit valaki előállított, nem dobáljuk ki. Szerintem itt kulcsszó a tisztelet és a méltóság. A baj nem ott kezdődik, hogy egymás méltóságát nem tartjuk tiszteletben, mert nem tartjuk, hanem hogy már a környezetünket sem kezeljük méltóképpen. Az állatokat, az előállított élelmiszert, a tárgyakat, amelyekben munka, energia, alapanyag van.

Valamelyik nap a szelektív gyűjtőhöz vittem ki összelapítva kartondobozokat, és azt látom, valaki felszámolt egy lakást, és úgy találta helyesnek, hogy nem várja meg a lomtalanítást, hanem egy az egyben kihord mindent a szelektív gyűjtőhöz. Ezt nem tudom megérteni, ez is a környezetünk iránti tiszteletlenség: ha van éves lomtalanítás, akkor addig berakom a pincémbe a lomokat, és nem dobálom ki a szelektív hulladékgyűjtőhöz, nem? Ha ennyire sürgős, akkor kellene rendelni egy konténert. Egy öreg néni halhatott meg, mert sokféle színes hímzőfonalat dobáltak ki. A fonal is megdrágult, aki szokott hímezni, annak ez kincs. Ott voltak az egykori lakó gyönyörű hímzései is, és azt gondoltam, hogy ezeket nem szabad ott hagyni a földön, a szemét között.

Nekem semmi szükségem kézi hímzésekre, de ezekbe valaki munkaórákat ölt, és szeretetet, energiát fektetett. Valaki az élete utolsó szakaszában naponta időt töltött azzal, hogy azokat a levélkéket gyönyörűen kihímezze! Megnéztem a színét, visszáját, hát ez a néni, aki meghalt, nagyon tudott hímezni. Egyszerűen nem tudtam ott hagyni, mert azt éreztem, hogy ez valaki életének egy darabkája, lenyomata. Én is alkotó ember vagyok, és hirtelen láttam magam előtt, ahogyan valaki ezekkel a virágmintákkal dolgozgatott.

Mit csinált vele?

Elraktam egy dobozban a garázsba, és majd ha találkozom valakivel, aki szokott hímezni, akkor neki fogom adni a fonalakat. Mások komoly pénzeket adnak azért, hogy a manapság olyan divatos kézi matyó hímzéshez hozzájussanak, és beleapplikálják ruhákba. Van tehát egy felfutó respektusa a kézi munkának, miközben lehet, hogy ugyanabból a generációból jön valaki, aki vesz vagy örököl egy lakást, és válogatás nélkül mindent kidobál, amit ott talál. Van ebben valami logika? Mert én nem látok.

Egymásra kell, hogy találjon a kereslet és a kínálat.

Ebben tud talán segíteni ez a kampány is. Ráébreszthet, hogy ami valakinek fölöslegessé vált, az nem szemét, hanem valami, ami másnak hasznos lehet. Ugyanez igaz a gyerekjátékokra. Szoktam például a kislányomnak babát venni így, mert egy jó állapotú játék igenis továbbadható, ahogyan mi is tovább szoktuk adni.

Őrizzük például otthon anyám egyetlen gyerekkori babáját: igazi hajból volt a haja, és sajnos az évtizedek alatt megették a molyok. A Babaklinikán, ahol babákat hoznak rendbe, újrahajaztattam, és kapott szép új ruhát is. Anyám már 80 fölött van, az övé volt hatéves korában az a baba, most pedig már a kislányom játszik vele. Egészen más arca van, mint a mostani játék babáknak. Ha nézegetjük az én gyerekkori fotóimat, és a kislányom felfedez rajtuk egy játékot vagy macit, ami még most is megvan, az mindig öröm.

Ugyanez igaz a családi bútorokra. Természetesen nem várható el senkitől, hogy múzeumban éljen, és sokan ezért ódzkodnak attól, hogy családi bútorok között lakjanak, mert a maguk képére szeretnék alakítani a környezetünket, de én azt tapasztalom, hogy a régi darabokat nagyszerűen lehet vegyíteni az újakkal. Szerintem a gondolkodásunkban is valami hasonló egyensúlyra kellene törekednünk, tisztelni a régit, és nyitottan állni az újhoz. Én kedvelem az olyan tárgyakat, amelyeknek történetük van, mert személyessé teszik a teret, és megidéznek valamit a múltból.

(Borítókép: Tóth Krisztina. Fotó: Zsólyomi Norbert)