A közönség kábítószer, a zene levegő Oláh József, a Parno Graszt alapítója számára

Parno Graszt, honnan a név?

Fehér lovat jelent. Rengeteg zenekartagnak volt lova. Nekem is volt egy fehér lovam, akit Lacinak hívtak, de az ötletet egy zenész kollégám férje adta. Egy iszogatás során érkezett meg lovas szekéren és mondtuk, hogy „nézd, ott jön a Feri a Parno Graszttal”. Ez csak egy vicc volt, de akkor nagyon beégett nekünk, soha nem gondoltuk volna, hogy ez lesz belőle. A dalcímek is így jönnek. Amire az ember ráül, hogy majd kitalálja, és milyen jó lesz, az sosem úgy alakul.

Mi az a zenei hagyaték, amit hoznak magukkal?

Gyerekként, mikor én ezt elkezdtem, rengeteg dalt hallottam az öregektől mulatozások közepette. Ezek ott nem fogtak meg, de akkoriban még nem voltak modern hangszerek, azon zenéltek, ami a kezük ügyébe került. Nagyon ritka volt, hogy akadt egy gitár. A dalok olyanok is voltak, mint a hangszerek, de valahogy a dallam mégis megmaradt. Amikor úgy döntöttünk, hogy kiadunk egy lemezt, és azon legyenek régi nóták is, akkor én azt mondtam, hogy ezeket így biztos nem rakom fel. Amikor még nem volt CD és kazettán kellett keresni a zenéket, mindig az volt, hogy addig tekergettük a szalagot, amíg nem találtunk valami olyat, ami tetszett, és mindig nagyon idegesek voltunk, hogy eltaláljuk, hogy a nóta ott kezdődjön, ahol kell. Az volt a fejemben, hogy csináljunk már egy olyan lemezt, amelyet nem kell tekergetni, mert betesszük és végigbulizzuk az egészet, hogy az emberek ne pörgessék el a dalokat, hanem hallgassák végig jóízűen, és tudjanak rá mulatni. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, épp a vasútnál dolgoztam. Mentem végig a vonalon, hogy nincs-e síntörés, közben volt nálam egy füzet, meg egy kalapács. Ütöttem a ritmust és írtam a dalokat. Mire letettem húsz kilométert, alig vártam, hogy hazaérjek, felvegyem a gitárt és elkezdjem játszani.

Mennyire nehéz eljutni egy folkzenekarral arra a szintre, hogy ekkora színpadon játszhasson az ember?

Nem volt ez mindig így, hiszem még a közelmúltban is a fesztiválok kisebb színpadjain léptünk fel. Az indok az volt, hogy a mi hangzásunk a nagy színpaddal szemben támasztott hangzásvilágnak nem felel meg. Ez nem csak minket érint, hanem a többi folkzenekart is. Szerencsére ez mára kezd elmúlni, mert a számok beszélnek, de egy zenekart ne a hangzása alapján osszanak be színpadokra, hanem a közönsége által. Beszélhetünk rétegzenéről, de hogy csökkentsük a rasszizmust, hogyan adjunk az embereknek bármit, ha eldugják a zenénket ahelyett, hogy a közönségre hagynák, hogy döntsenek ők. Ez apró lépésekkel történik, de tenni kell érte. Amíg a színpad ad nekem, csinálni fogom. Ha egyszer úgy jövök le a színpadról, hogy már nem adott, akkor fogom abbahagyni, akkor égett ki az ember.

Már a kezdetektől cél volt, hogy azt a kulturális örökséget, amit hoznak magukkal a zenén keresztül, tovább tudják hagyományozni a következő generációra?

Nagyon fontos volt mindig is. Keresztként is hordozzuk, mert úgy gondoljuk, hogy ez nekünk feladatunk. Kezdetektől szerettük volna átadni ezt az örökséget nemcsak a cigány, hanem a magyar és a külföldi embereknek is. A gyerekek miatt kifejezetten fontos, mert amit kapnak manapság a médiából, az nem mi vagyunk. Olvastam valahol, hogy a szintetizátoros zene már a kultúránk részévé vált, de én ezt nem szeretném. Az nem mi vagyunk, és ez az egész kezd elcsúszni. Tudom, hogy milyen az, amikor elhívnak egy lakodalomba és játszani kéne híradótól híradóig, de már 1,5-2 óra után elfáradunk. Nyilván nálunk is előfordul, ha családi körben mulatunk, hogy néhány óra zenélés után előkerül a szinti, hiszen mi sem tudunk egész éjszakán át hangszerekkel zenélni. Viszont érthető azon zenészek ilyen jellegű muzsikálása, mert így akár három napig mehet a buli, és ez a megélhetésüket biztosítja, de ez nem a zenénk lényege. Nehéz a kérdés, de leginkább a média a hibás, mert nem tesz az emberek elé olyan minőségi zenét, amely a dolog velejét ragadja meg, hogy lássák és megismerjék, milyen is az eredeti cigány zene. Mi ezen dolgozunk mindennap, hogy ez rengeteg emberhez elérjen, ez a kultúránknak a része is.

Honnan az eszméletlen inspiráció, amely egy ilyen nagy projektet, ennyi időn keresztül hajt előre?

Én azt szoktam mondani, hogy „na még öt évet”. Már kétszer öt év lement így. Az utazás nagyon kifáraszt, és sokszor azt érzem, hogy már nem bírom. Koncert előtt a szervezők aggódni is szoktak, aztán kimegyünk a színpadra, eljátszunk két számot, és mintha kicseréltek volna. Ilyenkor az a még öt év meg se fordul a fejemben, a koncert után pedig jó kedvvel indulunk vissza. Sosem hittem ebben, mikor hallgattam a nagy sztárokat és mondták, hogy a közönség mekkora kábítószer az előadóművész számára. Mára rájöttem, hogy tényleg ez van. Nem tudom elképzelni azt, hogy olyan koncertet adjunk, ahol a közönség csalódottan megy el és ne tudnánk felrázni őket, mert ettől mi is rengeteg energiát kapunk. Mindig ez visz el a következő koncertre, és aztán eltelik öt év és még öt év.

Több ízben jártak külföldön. Ott milyen volt a fogadtatás?

A ritmus az mindenhol ritmus. Az esztám az mindenhol esztám. Összecsapod a két tenyered, és ha jól csinálod, akkor bárhol ugrál rá az ember. Indiában jártunk a magyar intézetben zenélni, ebből csináltunk egy dokumentumfilmet is. Ez egészen más zene. Megtanultak miattunk Parno Graszt-dalokat is, de nagyon nem ismertem fel abban a formában. Aggódtam, hogy mit fogunk mi itt csinálni, de teljesen meglepődtem, mikor a turbános emberek felpattantak a színpad előtt és ugrálni kezdtek. Amerikában is jól vették, ott nagyon örültek a táncnak. A feketék a saját táncstílusukat belevitték a miénkbe és abból csináltak eszméletlen dolgokat. Nagyon szeretnivaló volt. Bárhova mentünk külföldön, mindenhol nagyon jól fogadtak minket. Szerintem mindenki érti azt, hogy csapd össze a tenyered, verd oda a lábad és akkor működik az egész.

Hogy haladnak a próbák így a 30. éves jubileumi nagykoncert előtt?

Nagyon intenzív. Sok vendég előadó lesz és abban egyeztünk meg, hogy játszunk dalokat tőlük és ők is tőlünk, de olyan formában, ahogy ezt még nem hallotta senki. Hála istennek ez sikerült. Az előadók, akikkel fellépünk, mind nagyon fontosak a számunkra. Járai Márknak a lagziján voltunk, és akkor egy hatalmasat akartunk vele bulizni, de mivel ő vőlegény volt, mindenfelé kellett rohanjon. Akkor megfogadtuk, hogyha egyszer lesz egy ilyen esemény, akkor arra elhívjuk és mindent bepótolunk. A Bohemian Betyarsszal van egy közös produkciónk, így az adta magát. Szirota Jennifer A Dal után került be a csapatba és három évig húzta velünk a zenekar szekerét, amiért le a kalappal. Mező Misivel már volt közös koncertünk és nagyon élveztük vele a zenélést. Szeretnénk, hogy a Misivel a jövőben még több közös projektünk legyen, ezen a fellépésen kívül is, de egyszerre egy fenékkel csak egy lovat ülünk meg. Furcsa, mert a zenekarral nem szoktunk próbálni. Azzal csak elrontanám őket. Ha egyenként elővennénk a dalokat, akkor túlagyalnánk, és a végén az venné el az ízét a dolognak. A koncert előtt szoktam elmondani nekik, hogy mit játszunk és hagyjuk azt megszületni a színpadon. De a látványban is újítani fogunk. Múltkor voltam Majkának a koncertjén, és láttam, hogy milyen tüzeket, vizeket, füstöt használnak, és akkor eldöntöttem, hogyha lesz egy ekkora koncertünk, akkor nekem is ilyen kell. Most pirotechnikától elkezdve, szikrafüggönyön át minden lesz, az egészet pedig rögzítjük hangban és képben is, és a végén szeretnénk kiadatni.

A zenészek életének része a folytonos utazás. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni a magánélettel, főleg egy ekkora koncert előtt?

Nagyon nehéz. Nekem a feleségem hétköznap dolgozik, így hétvégén érne rá, nálunk pedig csütörtöktől beindulnak a koncertek. Szerencsére megérti ezt és tudja, hogyha a zenélést elvenné tőlem, az olyan lenne, mintha a levegőtől fosztana meg. Most megfogadtam, hogy a jövőben előre leegyeztetem az időpontokat, amikor nincs koncert, és azokat szabadon tartom, hogy tudjak több időt a családommal tölteni. Amikor egy-egy turné után hazaérek, és a kisfiam meglát, tágra nyílt szemekkel rohan oda, átölel és úgy szorít, mintha soha nem akarna elengedni. Ez nagyjából öt percig tart, de az fantasztikus öt perc.

Van egy muzsikus dzsinnem, aki három kívánságát teljesíti. Mi lenne az?

Az első az, hogy augusztusban el tudjak menni a családommal nyaralni Görögországba. A második az, hogy ne legyen egyik gyerekemnek se semmi baja, ne törjék kezük, lábuk, ne legyenek betegek. A harmadik pedig az volna, hogy a feleségemmel még legalább 30 boldog évet eltölthessek. Ennyi lenne, amit kívánnék.

(Borítókép: Oláh József. Fotó: Karip Tímea / Index)