Fruzsina. Így hívják a kőszegi vár úrnőjét. Teste nyúlánk, szőrének színe szürke, de vannak pillanatok, amikor azt mondanák rá, hogy kék. Kedves teremtés, bár sokan mondják, csak ne volna macska. De akik így beszélnek, nem ismerik Fruzsinát. Sem a macskákat.
Mert ha tudnák, hogy az apró mancsos lények két világ közt járnak, összekötnek élő és holt birodalmakat, és amikor ránk néznek, azt is tudják, mit érzünk, mitől fáj a szerda, mitől boldog a hétfő.
Talán ezért lépnek túl hamar minden nyavalyánkon, filozófiai okfejtésünkön, náluk megvetőbben senki nem mer ránk nézni. És mégis, a macskáknál sztoikusabb lény aligha él az univerzumban. Türelmüket ha mégis elveszítik, mert ilyen azért gyakran előfordul, az nem jelenthet mást, csak azt, hogy mi, emberek, képtelenek vagyunk felnőni isteni nagyságukhoz.
Talán ezért van az is, hogy sokan azt sem értik, hogy ezek a puha léptű négy-hat kilós ragadozók miért bújnak néha hozzánk, nyolcasoznak lábunk körül, dörgölőznek, gyermekhangon könyörögnek, hogy bundába bújt testüket emeljük az ég felé. Akkor is, ha az nem tart tovább másfél percnél. De ez a másfél perc mindenkinek jó, nekünk, embereknek is. Ekkor ugyanis azt képzeljük, egy kicsit mintha mi is két világ között járnánk.
Fruzsináról azt azért tudni kell, hogy nem jó anya. Lám, az istenek sem tökéletesek. Így alakult. Fruzsina ráadásul mit sem tud arról, hogy a Kőszegi Várszínház éppen idén ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. Történelmi díszlet, egy egész vár az otthona. Itt minden néző és látogató csupán vendég lehet. Nála. Jegyet is csak azért nem szed, mert mit törődik ő földi dolgokkal, ám ha leszáll az est, és a várszínpadon kigyúlnak a fények, elnyúlik a széksorok mellett, állát a földre teszi, lábával nyújtózik, mintha álmos volna, és ha szemét behunyja is, csak azért teszi, mert így mutat be áldozatot Thália templomának küszöbén.
De hogy a mindenségbún fennmaradjon az egyensúly, a kőszegi várnak ura is van. Bagira. Párductestű bundás lény, szőrének színe fekete, mint a felhő és csillag nélküli éjszakai égbolt. Mennyország és pokol, fény és árnyék, világos és sötét találkozása ez, ősi energiák kiáradása. Jurisics Miklós és nem egészen ezrednyi katonája 1532-ben is ilyen energiákkal jelenthetett fejtörést a százszoros túlerőben lévő töröknek.
Ma két macska őrzi az egyensúlyt a kőszegi várban. Külön kuckójuk van, a látogatók adományaiból éves ellátmányuk is megoldott. E két macska vigyáz arra, hogy a szabadtéri színház előadásainak végén elégedett legyen néző és művész, rendező és díszletmunkás, jegyszedő és technikai munkatárs.
A munka dandárját persze rábízzák Pócza Zoltánra, aki huszonhat éve irányítja a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház munkálatait, és várkapitányként amúgy Fruzsina és Bagira felettese, de hogy értsük is, hogy a bundás bajszosok miért ennyire fontosak a várszínház életében, arra éppen az idei nyári évad a bizonyíték.
A ma, 2022. július 14-én kezdődő Köz-Játék Színházi Fesztivál programkínálatban ugyanis, amelyben látható például
bemutatják (2022. július 19-én) a Szénakutyák – képzeletbeli dokumentumjáték Weöres Sándor macskájáról című darabot is Göttinger Pál rendezésében. Erről annyit kell tudni, mert egy színművet nyilván legjobb látni, semmint beszélni róla, hogy ez tényleg egy macskáról szól. Nem akármilyen macskáról. Weöres Sándor macskájáról.
Bár, ha nagyon őszinték akarunk lenni, a darab valójában Weöres Sándorról szól, aki olyannyira rajongott macskájáért, hogy amikor annak lelke egy betegségnek köszönhetően átköltözött egy másik világba, a költő úgy döntött, hogy utánamegy. Kisétált a hajnali fényben fürdő sínekre, és várta, hogy a villamos halálra gázolja. A sors azonban egy éber villamosvezető személyében úgy döntött, hogy ez nem éppen a dimenziós találkozások legmeghittebb pillanata, így a költő életben maradt. Költő és macska kapcsolatából azonban született egy színdarab, amelyben Kálid Artúr játssza a macskát, és mesél arról, milyen ember is Weöres Sándor, meg úgy általában a világ dolgairól.
Nos, történt, hogy a darab próbáit Bagira, a kőszegi vár fekete macskája élénk figyelemmel kísérte, majd a főpróba végén nekiiramodott, egyenesen Kálid Artúr karjai közé vetette magát. Odabújt hozzá, s mintha csak Weöres Sándor egyik versét, a Macska indulót súgta volna a fülébe:
Kurrogj, kurrogj, kormos macska,
cirregj, cirregj, cirmos macska,
büszkén lejt hat vak bak macska,
sok pettyes láb, száz karmocska.
Jobbra át, balra át,
agyon marjuk a kutyát,
nyauúu!
Az esetről felvétel is készült, a Kőszegi Várszínház ki is tette közösségi oldalára.
S még mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek, sem nagy találkozások, az élet csak folyó, örökké rohanó, sorsunk megíratott, mindenki fejét leszegve végzete felé menetel.
Hinni ebben lehet, ahogyan tenni is ellene, de ahol – és Kőszeg városa ilyen, itt minden négyzetmétert átitat a történelem, az utcán becsületkasszával vásárolható gyümölcs és lekvár, apró portéka; s ahol Köszönet Estély(j)e néven minden évben meghívják egy előadásra azokat a városból, akik segítik a színház és kulturális élet működését – a művészet lélegző indaként fonja át a mindennapokat, senki semmin nem csodálkozik. Él, álmodik, tervez és alkot, a darab végén pedig kilép a színpad szélére és meghajol.
(Borítókép: Kőszegi Várszínház / Szentivánéji álom / 2022. július 12. / Fotó: Büki László)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
