Amikor a KGB bosszúból kárpátaljai magyarokra vadászott

Az, hogy a frissen megjelent kötetben az ukrán társadalom került a fókuszba, tudatos tervezés eredménye. „Az együttműködés célja az volt, hogy bemutassuk azokat az állambiztonsági dokumentumokat, amelyek a kelet-közép-európai rendszerváltozások, a Szovjetunió szétesése után váltak kutathatóvá, s amelyek tükrözik az 56-os magyar forradalom visszhangját az egykori Szovjet-Ukrajnában. Így tovább gazdagodik az a forrásbázis, amelyet a történészek már az előző években feltártak a cseh, a lengyel, a román, sőt töredékesen a szovjet társadalomra nézve is” – mondja Baráth Magdolna.

Ukrajna két szempontból is különösen érdekes, hiszen nemcsak közvetlenül határos Magyarországgal, hanem jelentős magyar lakosság él a határ túloldalán. A szovjet vezetés számára ezért sem volt érdektelen, hogy milyen hatást gyakorolnak a forradalom eseményei nem csupán a magyar lakosságra, hanem az ukrán társadalom egészére, hiszen

„Eddig valójában keveset tudtunk arról, hogy az ukrán társadalom hogyan reagált az 56-os forradalomra, bár a Kárpátalján élő Dupka György, a helyi magyarság történetének kiváló ismerője és Váradi Natália kutatásai már egyes részleteket feldolgoztak – mondja az állambiztonság területét kutató történész, a kötet magyar szerkesztője. – Az ukrán fél javasolta ezt a témát, amiről sok anyaguk van, így nagyon örültünk, hogy ezek az iratok előkerültek, és publikálhatjuk őket. Ukrajnában szerencsére ma már hozzáférhetők ezek a dokumentumok, nincsenek olyan korlátozások, mint az orosz levéltárakban” – teszi hozzá.

Ukrán nacionalizmus és oroszellenesség

„Számomra az volt a megdöbbentő, hogy azok az emberek, akik Ukrajna területén a KGB látókörébe kerültek, olyan magyarok voltak, akiket már korábban is figyeltek, mint »magyar nacionalistákat«. Őket vették elő az 56-os forradalommal összefüggésben is, nemegyszer akár minden alap nélkül” – mondja Baráth Magdolna. Az idősebb generációkon túl azonban

akik a magyar forradalommal rokonszenvező röplapokat készítettek, jelszavakat festettek a falakra. „Nem ismertük eddig ezeknek a magyar fiatalokból álló csoportoknak a tevékenységét, mint ahogy nem tudtuk azt sem, milyen volt a reakció Ukrajnában” – mondja a történész.

Véleménye szerint az ukrán társadalom nem lebecsülhető része együttérzett a magyar forradalmárokkal, és a harcukban egy új korszak kezdetét látta. Ez összefüggött azzal is, hogy nőtt az oroszellenesség, ami addig is jelen volt, de az 56-os események ezt felerősítették. „Sok helyen előjön, hogy nemsokára nálunk is ez lesz, a kommunistáknak és a rendszernek vége, és az oroszok hazamennek.”

A Szovjetunióban nemcsak a magyar, hanem az ukrán nacionalizmustól is mindig nagyon féltek, talán még jobban is. „Meglepetésként ért, hogy az 50-es években az ukrán nemzeti ellenállás – támaszkodva a második világháború idején Nyugat-Európában és a tengerentúlon létrejött hazafias, antikommunista emigrációra – még földalatti szervezeteket működtetett és komoly antikommunista, egyben oroszellenes tevékenységet fejtett ki” – mondja Baráth Magdolna.

Azt azonban nem lehet tudni, hogy ez miként viszonyult a magyarok érzéseihez, akikben a szovjetellenesség mellett ott voltak az „elhagyott” haza iránti érzések is. „Hangsúlyoznom kell azonban – teszi hozzá a történész –, hogy ha néhány ember arról ábrándozott is, hogy milyen jó lenne, ha Kárpátalján is kitörne a forradalom, és visszacsatolnák Magyarországhoz a területet, ez még nem jelentette a revizionizmus megjelenését.” Véleménye szerint ugyanis a dokumentumokból az is világosan látszik, hogy a magyar kisebbség szervezetten semmiképpen nem juttatta, nem is juttathatta kifejezésre a forradalom iránti rokonszenvét.

Ki hitte el a szovjet propagandát?

Mindehhez tudni kell, hogy Kárpátalján 1944 késő őszétől – a szovjet csapatok bevonulásától, Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatolásától kezdve – komoly megtorlóakciók voltak a magyarsággal szemben, ami a társadalom minden rétegét súlyosan érintette. Kivégzések, Gulagra hurcolás, kitelepítés, gazdaságaik elvétele, kényszer-kolhozosítás – mind-mind olyan tapasztalat volt, amely hosszú évekre megfélemlítette a magyarságot, még ha az egyéni rokonszenv kinyilvánítását nem is akadályozhatták meg.

Mindemellett „Hruscsovnak, a Szovjetunió pártfőtitkárának 1956. február 25-én, az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) XX. kongresszusán megtartott beszéde kiszabadította a szellemet a palackból – mondja Baráth Magdolna. – Nem csak a magyarországi kommunisták egy része gondolta úgy, hogy ez jel a változásokra. A Szovjetunióban is megmozdult valami, 1956 tavaszán kezdtek a táborokból hazatérni az emberek, akik persze nem beszélhettek arról, hogy mi történt velük, legfeljebb szűk családi körben.”

Változatlanul nagy volt azonban a társadalmi feszültség, és a szovjet vezetés úgy érezte, hogy kicsúszik az irányítás a kezéből. Bár a magyarországi forradalommal kapcsolatban kénytelenek voltak levonni a következtetést, mert „tudatában voltak annak, hogy ugyanúgy nem lehet csinálni, ahogy addig csinálták, se Magyarországon, se Lengyelországban, a magyar forradalmi események nyomán mégis vittek el és internáltak embereket Kárpátaljáról, olyanokat is, akik a hruscsovi enyhülés következtében nem sokkal korábban tértek haza. Nekik egyébként addig is minden lépésüket figyelték.”

A szovjet propaganda eközben is mindent megtett annak érdekében, hogy elhitesse – és Ukrajnában is sokan elhitték –, hogy 

„1945-től kezdve különböző eszközei voltak ugyan a szovjet propagandának, de sok ukrajnai ember láthatta a Magyarországra tartó csapatokat akár úton, akár vasúton, látta az onnan érkező sebesülteket, ők nyilván nem hitték el ezt a propagandát.”

De hogy ki hitte el, az függött attól is, hogy mely rétegekről volt szó, például az egyetemi ifjúság sokkal kritikusabban reagált a propagandaszólamokra. Egy egyetemi professzor viszont az ügynöki jelentések szerint azt mondta, hogy ő mindent a szovjet rendszernek köszönhet, „nem fogja maga alatt vágni a fát”. Azok a katonák, akik 1944–45-ben a Vörös Hadsereg katonájaként Magyarországon harcoltak, megint másképp reagáltak, azt mondták, hogy az az ország, amelyet segítettünk, és amelyért az életünket kockáztattuk, most hátba támad minket.

Ügynöki jelentések

Mindent összevetve a frissen megjelent Visszhang: Az 1956-os magyar forradalom és az ukrán társadalom a KGB dokumentumainak tükrében című kötet olyan dokumentumokat hoz nyilvánosságra, amelyek eddig nem vagy csak nagyon kevesek számára voltak hozzáférhetők. A KGB-hez érkezett ügynöki jelentéseket a magyar történészek eddig egyáltalán nem ismerték, csak a hivatalos összefoglalókat. Baráth Magdolna elmondása szerint teljesen ismeretlen volt, hogy a Szovjetunió egyik tagállamában hogyan működött az állambiztonság, milyen ügynöki jelentések alapján készítették az összefoglaló értékeléseket. Erről most tiszta kép alakult ki.

A dokumentumokban felbukkannak olyan egyedi esetek is, amelyek közvetlen kapcsolatban voltak a magyar forradalommal. Több dokumentumban is előkerül Budai László szakmunkás neve, aki Magyarországon volt a rokonainál a forradalom kitörésekor, és valószínűleg tevékenyen részt is vett benne, de miután visszatért Ukrajnába, olyan óvatosan viselkedett, hogy nem tudtak fogást találni rajta.

„A teljes végkifejletet nem ismerjük, de valószínűleg nem találtak nála olyan kompromittáló iratot, amely alapján letartóztathatták volna. Pedig két éven keresztül vegzálták, ügynökökön keresztül próbálták kiszedni belőle, hogy mit csinált Magyarországon.”

Baráth Magdolna elmondása szerint tény, hogy az ilyen esetek nyomán a KGB megerősítette az együttműködést a magyar állambiztonsági szervekkel, és minden lehetséges eszközt felhasznált a kárpátaljai magyarok anyaországi kapcsolatainak felderítésére. A forradalmi események hatására hozott létre a KGB kárpátaljai igazgatóságán egy önálló szervezeti egységet is a „magyar nacionalisták” megfigyelésére.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)