Egy lelketlen világban mindannyian janicsárok vagyunk

Minden nemzetnek szüksége van hősökre. Még akkor is, ha Magyarország esetében ez most éppen horvát nemzetiségű: Jurisics Miklós. A főnemest a történelem így ismeri: a kőszegi hős. S hogy miért? Mert Kőszeg váránál 1532-ben alig ezer katonával az oldalán megtorpanásra kényszerítette a mintegy százszoros túlerőben lévő török sereget.

Eddig ez maga a történelem. Ígérem, lesz még részünk benne, hiszen minden, amit a múltból megidézünk, az színtiszta történelem, legyen az várháború vagy éppen egy színdarab – és ebben az írásban ez utóbbit hívjuk tetemre.

Történt ugyanis, hogy 1982. július 17-én – a kőszegi várvédők diadalára emlékezve, éppen 450 évvel Jurisicsék történelmi hőstette után – Kőszegen bemutatták Páskándi Géza színpadi drámáját. A múlton persze lehet szépíteni, csak éppen felesleges, ha nincs rajta mit: Az ígéret ostroma, avagy félhold és telihold című előadás nem aratott kirobbanó sikert.

• Pedig éppen abban a várban mutatták be, ahol anno a várvédők hősiesen harcoltak.
• Pedig a színdarabot Páskándi Géza éppen azért írta, hogy legyen mire büszkének lennünk.
• Pedig mindenki azt remélte, hogy ha múlt és jelen találkozik, a dicsőség átháramlik a jelenre is.

Olyan országot, amilyet tud

A korabeli kritikák a drámát mégis hűvösen fogadták. Ha summázni kellene az észrevételek lényegét, nagyjából így foglalhatnánk össze: nyers; túlságosan patetikus; Jurisics Miklós olyannyira tiszta és következetes, hogy ilyen ember a Földön nincs is, legfeljebb a mennyben, de a kapitány az ostromot anno túlélte, vagyis az előadáson nem halhat meg; a dráma inkább szövegben mesél, a színészek kevesebb mesterségbeli tudással is el tudják mondani.

Hogy így történt-e, még az is lehet. De az is elképzelhető, hogy az 1982-es előadás végén nem kellett volna elénekelni a katolikus himnuszt, a Boldogasszony Anyánkat. Csupán azért, mert bár a színdarab a keresztény-muszlim világ szembenállásáról is szól – alapvetően nem a két vallás különbözőségeit mutatja be –, 1982-ben reggelente mégis az emberarcú szocializmus állameszménye köszöntötte a mindennapokat. Akkoriban némely színikritika még az osztályharcos munkás-paraszt szemléletmódot is próbálta párhuzamba vonni a középkori jobbágy és nemes társadalmi viszonyával, pedig ez nem is a színdarab része.

De a középkor az középkor, a Kádár-kor meg Kádár-kor, a Szovjetunió pedig csak Leonyid Brezsnyev 1982. november 10-én bekövetkezett halálát követően döntött úgy, hogy a maga útjára engedi a keleti tömb magához láncolt országait. Mindenki csináljon olyan országot, amilyet tud vagy akar. Így is lett – ezért ilyen a jelenkor.

A múlt beéri önmagát

A színdarabról Páskándi Géza az Életünk című folyóiratban (1982. 8. szám) azt írta, hogy a történelmi drámát a kőszegi és a Vas megyei tanács kérésére írta, bár fölhívta a figyelmet arra, hogy „e tárgyról már szól tehetséges, új magyar színdarab”. Mint fogalmazott: A négyszázötven éve megostromlott Kőszeg városáról, váráról így készült a némileg epikus színmű:

A tényekhez csak nagyobb vonalakban ragaszkodtam, viszont másféle történelmi hűségre törekedtem. Főként annak okait szerettem volna töprengéseimből rekonstruálni: miként védhették e várat akkora túlerő ellen annyi ideig olyan sikerrel. A harc végül is felemás békéhez, s elvonuláshoz vezetett, de korántsem egyértelmű török győzelemhez. Minden bizonnyal: nem pusztán a vár, a város anyagi-fizikai védelmi képességében vagy a magas diplomáciában volt a titok – egyedüli? – nyitja, hanem az emberekben is. Vagy: főként bennük? Ezért az egyéni sorsok – és nem a tömeg – kezdtek érdekelni. Egy »tömegjáték« koreográfiájából sohasem derülhetnek ki a mélyebb történelempszichológiai mögöttesek.

S amitől az a színdarab mégis emlékezetes: negyven évvel ezelőtt ezzel nyitotta meg kapuit a Kőszegi Várszínház, amely – bár voltak igen nehéz évei – ma is működik. Vagyis éppen a Páskándi-darab sorsa a példa arra, hogy a szándék és az akarat tényleg fontos, és olykor hasznosabb, mint bármilyen zajos siker.

A Kőszegi Várszínház idén mégis elővette Az ígéret ostromát, s bár színdarab ezúttal nem készült belőle, a dunaújvárosi Bartók Színház művészei Csiby Gergely rendezői instrukciói alapján felolvasószínház keretében előadták Páskándi Géza művét.

Lám, mit tesz a történelem. Lám, mire képes negyven esztendő. Szocializmus ugyan nincsen, a Kádár-féle semmiképp, a történelem társadalomeszmeiségében halad visszafelé, visszatértek régi terek, elfelejtett arcok, szobrok, hangulatok, vannak megint vármegyék és főispánok, és ha a török nem ostromolja is Európát, az iszlám vallás egyre erősebb bástyákat épít, nem kőből, a keresztény nyugat városainak szívében.

Ostrom ég és föld között

A Csiby Gergely-féle rendezés nem merítkezik meg semmiféle ideológiaáthallásban, -áthallatásban, szigorúan a Páskándi-színdarab bemutatására koncentrál. Ez pedig elemi erővel ható, valódi színházi élményt adó közegbe repíti a drámát. Ehhez persze az is szükséges, hogy az eredeti színdarab rövidített verzióban kerül a nézők elé, és Karácsony Ágnes dramaturgiai munkája éppen abba az irányba viszi a drámát, ami talán már 1982-ben is sokkal nagyobb befogadótáborra talált volna. Nevezetesen annak felismerésére, amit Szeréna mond Benedeknek, aki féltékeny az elrabolt magyar fiúra, akit Zaim néven janicsárrá neveltek, hogy harcoljon Allah nevében, ám akit az ostrom alatt a szíve visszahúzott nemzetéhez és Szeréna lelkéhez is:

Janicsár lehet még maga is. Mi mind. Valamiben, s valahol. Ezt értettem én meg… ez volt nékem az ostrom.

Mert ebben azért kimondatik az, ami talán a színdarab lényege is, hogy akit akarata ellenére janicsárrá tettek, de a szíve visszavágyik a hazájához, az valójában már sehol nem talál békére. Gazdái nem bíznak benne, az övéi képtelenek visszafogadni. Ahogy azt Zaim Pankának is mondja a megfeszített Jézus példázatán, hogy „se ide, se oda nem tartozott igazából. A földieknek túlságosan isten, az égieknek pedig túlságosan ember maradt”.

Mindaz, amit Páskándi 1981–1982-ben megírt, az ma talán jobban megtalálja helyét a közönség szívében: így lebegünk mindannyian ég és föld között, janicsárok vagyunk mindannyian egészen addig, amíg fény és sötét harcosai, küldöttei meg nem értik, hogy az ellenség a bennünk lüktető félelem, hogy képtelenek vagyunk megismerni és megérteni a másik természetrajzát. Ehhez ugyanis semmit, de semmit nem kell feladnunk önmagunkból.

A felolvasószínház amúgy talán éppen feszessége, pörgőbb párbeszédei miatt alkalmasabb arra, hogy jobban megértsük a drámát, hiszen figyelmünket nem viszi el mozgás, díszlet, nincs idő a jelmezek pompázatosságán lamentálni.

Azt nem tudni, hogy a Páskándi-darabból lesz-e valaha még előadás, de a felolvasószínház Kőszegre még visszatérhet. Ez a darab végül is ide készült, ide született, és ennek köszönhetjük azt is, hogy bár Kőszegen nincsen kőszínház, a vár nyaranta most is történelmi, elmesélésre alkalmas, felejthetetlen színházi pillanatok helyszíne.

(Borítókép: Páskándi Géza: Az ígéret ostroma / Kőszegi Várszínház 2022. július 17. / Fotó: Unger Tamás / Vaol.hu)