Provokál, feszeget, felszólít, ellágyít – színházi anzix a longobárdok földjéről

Nagyon irigykedhetnénk erre a szép, hosszú nevű városra, a germán eredetű longobárdok egykori középkori székhelyére, Cividale del Friulira, ahol térségünk legnagyobb nemzetközi színházi, tánc- és zenei fesztiválja, a Mittelfest ünnepli magát, a várost és lakóit, na meg persze a művészetet és a kultúrát immáron harminc éve, a magyar-olasz író, Giorgio Pressburger kezdeti alapítói és későbbi hathatós közreműködésével.

Nálunk ugyanis ilyen fesztivál, mely egyszerre lenne színházi, tánc- és zenei vonatkozású, ráadásul nemzetközi, nincsen. Ebből indulunk tehát ki, amikor néhány napra, a Malév szomorú halála és a fapadosok megmagyarázhatatlan desztinációpolitikája okán négyszeri átszállással, repülőkkel, busszal, vonattal és autóval keresztülverekedjük magunkat ezen a bizonyos Mitteleurópán, Bécset, Velencét, Udinét érintve, és egy pillanatra sem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy megéri-e.

Egyetlen magyar alkotó

Megérkezésünkkor kicsit még tamáskodunk, a levegőbe szagolva úgy tűnik, eldugott kisváros ez, az utcákon fesztiválhangulatnak egyelőre nyoma sincsen, hogy lesz itt nyitóelőadás este? Néhány óra elteltével azonban megnyugodhatunk, csak a szieszta volt az oka az éteri csendnek. A XIX. század leghíresebb olasz dívájáról, Adelaide Ristoriról elnevezett színház, a Ristori estére bőven megtelik izgalommal és nézővel, 

aki a nyitóelőadás teljes színpadképéért felel. Autóval érkezett, mint mondja, az se volt egyszerű, a napokban ugyanis tűzvész volt Szlovéniában és Triesztre is átterjedt, az a szakasz le volt zárva. Lényeg, hogy itt vagyunk mindannyian, felszerelve ajándékba kapott mittelfestes legyezőinkkel, pólóinkkal és táskáinkkal.

Lekésni olaszéknál amúgy se lehet semmit, a 20.45-re meghirdetett, a híres német fizikusról, Karl Schwarschildről és teóriájáról szóló szenvedélyes hangú előadás, a La singolarita' di Schwarzschild tizenkilenc perc késéssel kezdődik, ez nem Németország, ahol a fél nyolcas szimfóniánál a karmester óra harminckor nemcsak felemeli a pálcáját, de be is int vele. Itt a 21.04-es kezdésig pezseg, sziszeg és zsizseg a közönség, egy hölgy a helyemen ül, de semmi gond, aztán kiderül, mégse, itt ugyanis csak páratlan széksorszámok léteznek, egy, három, öt, a sorok meg ABC-rendben mennek. A mellettem ülő asszonysággal a legtermészetesebb módon szóba elegyedek, azt mondja, kérte, hogy vegyék lejjebb a légkondit, ez már sok neki.

Tudomány a színházban

A Schwarzschild egyedi esete címen fordítható, a rotterdami születésű, ma már Santiagóban élő kortárs szerző, Benjamin Labatut regényéből színpadra vitt előadást maga a fesztivál művészeti igazgatója, Giacomo Pedini rendezte, egyetlen szereplője, Eva Luna Betelli pedig akrobata, cirkuszművész, mégis ő narrálja egyedül az erősen epikus előadás teljes szövegét olyan hévvel és színpadi erővel, hogy abszolút színházi színésznek gondoljuk. Rajta kívül még egy csellóművész, Michele Marco Rossi játszik Hindemithet, az elidegenítő, elidegenedett zene tökéletesen illik a híres német fizikus, Einstein kortársának korában nem éppen ünnepelt felfedezéséhez, nevezetesen, hogy a világűr tele van fekete lyukkal, így semmiben, még az Einstein-féle relativitáselméletben sem lehetünk biztosak, bizonyos terekben és méretekben nem működik, ami így, pandémia sújtotta kiszámíthatatlan világunkban különösen aktuális. 

Mi van, ha a világűrben vannak olyan pontok, úgynevezett fekete lyukak, amikről semmit nem tudunk? Ha már ezt se lehet kiszámítani, akkor mit lehet? Mennyire biztos, előre látható az emberi élet?

A szuggesztív erejű, erős verbalitású előadásban a narrátor, akiről nem tudni, épp Schwarzschild, Einstein vagy egy harmadik személy, netán a feleség, maga is afféle bolygóként próbál felkapaszkodni a körbe-körbe lengő, lánc tartotta óriási filigrán acélcsőre, maga is próbál megkapaszkodni a világűrben, ám ez az acélcső mozgását tekintve kiszámíthatatlan, nem lehet megkapaszkodni rajta, bármikor leeshetünk róla, összeomlunk és megkérdőjeleződik az életünk. Az egyéni szorongás kollektívvé válik, immáron a bizonytalant kell origónak tekinteni, így kell megtanulnunk tovább élni.

Tudományos és filozófiai mondanivaló összekapcsolódik, ahogy a színházi dramaturgia és a tér, a díszlet, a falra projektált világűrképek is, itt vagyunk mindannyian ebben a bizonytalan, definiálhatatlan és nem leírható térben, lesz, ami lesz. A fizika kérdésfelvetései és tudományos tézisei manapság egyre inkább helyet kapnak a színházban, mondja Antal Csaba, aki épp Párizsból érkezett és a Théatre de la Ville-ben látott egy hasonló, tudományos vonatkozású előadást.

Evát, az előadás egyetlen szereplőjét végig fiúnak hiszem, ennek nagyon örül Giacomo, a darab rendezője, mert mint mondja, épp az volt a cél, hogy ő egy test, egy emberi lény legyen, a neme nem lényeges, itt a teória a fontos és az, hogy miként tör utat, teret magának a mindenkori tudományban és milyen hatással van mindennapi életünkre. A szünetben már látom, a főszereplő lány, s tőle tudom meg, hogy nem is színész, hanem akrobata, színészként ez az első szöveges szerepe. Pokoli nehéz.

amely nemcsak Handkének, a szerb államfő, Milosevics tetteivel szimpatizáló, a szrebrenicai tömegmészárlást megkérdőjelező botrányos osztrák írónak és nézeteinek megy neki, de a Svéd Királyi Akadémiának és a Nobel-bizottságnak is, amely mindig politikai döntést hoz, hol ázsiai költőnő kerül a figyelem előtérbe, hol meg egy ilyen megosztó figurának adja a legrangosabb irodalmi díjat, mely a szereplők, illetve az előadás szerint, épp ezek miatt már nem is olyan rangos.

Háborgó néző

A The Handke projectet hat színész, ki Koszovóból, ki Bosznia-Hercegovinából, ki Olasz- vagy Németországból adja elő megkapó vitalitással és szenvedéllyel, rögtön az előadás elején felhívva a figyelmet, aki rasszista, antiszemita, kirekesztő (itt egy hosszú lista következik), azonnal hagyja el a termet. Egy néző el is kezd háborogni a közönségben, ő nem erre váltott jegyet, Handkéről szeretne hallani, meg egyáltalán, megtudni, mi az a Handke projekt, mire jó pár perc múlva kiderül, háborgása beépített elem, de olyan élethű, hogy sokáig csak nézzük, hova fut ki a heves hangú polémia. 

az egyik színésznő el is ismétli számtalanszor, ez nagyon kényes téma, és hát ő szereti a hazáját, szereti Szerbiát, ahol Handke a mennybe megy, ezért ő nem fogja bántani.

Az előadás után kérdőívet osztanak ki a színészek szintúgy provokatív kérdésekkel, mire gondol ön szex közben, a természetre, Handkére, vagy Handke természetére, ilyen és hasonló, az előadásra reflektáló abszurd felvetésekkel. A The Handke projekt fontos, nagyon bátor hangú előadás angol nyelven, mely azt vizsgálja, hol a határa a politikai korrektségnek, egyáltalán a színháznak dolga-e foglalkozni ezzel. A fesztivál és az előadás bátorságára vall, hogy a színészek az előadás végén nemcsak a Fuck you Handke, Fuck you Swedish Academy, de a Fuck you Salvini jelszót is beleüvöltik iránymutatásként a színházi térbe, arra kérve a közönséget, ismételje velük, miközben a fesztivált szponzoráló Friuli régiót Salvini pártjának, az olasz szélsőjobbnak a tagja irányítja.

Színházi útkeresés

Egyik délelőtt marionettelőadást látunk Shakespeare A vihar című drámájából, ez leginkább a gyerekeket célozza meg, kissé kívül a történelmi városmagon, a nap akrobatáinak parkjában, negyven fok, még egy ponyva sincs felettünk, perzsel a nap, megszokott színházfelfogásunktól mind az idő, mind a természet, mind a világításnélküliség eltávolodásra késztet, de attól még a Prospero szájából elhangzó fontos mondat ugyanolyan súllyal bír a fullasztó kánikulában is: míg fiatal az ember, azt hiszi, minden tervének, vágyának a végére járhat, amikor viszont már öreg, pontosan tudja, nem valósított meg semmit sem. A szomorú felismerés a gyerekekhez nem jut el, ők Mirandát nézik, a principessát, ahogy a mellettem ülő ötéves forma olasz kislány mondja, és Ferdinandnak szurkolnak, hogy összejöjjenek.

Egy tikkasztó délután One, one, one címmel olyan kortárs táncelőadást látunk, amelyből csak a tánc és az előadás szó nem fedi a valóságot, de ezen már nem is csodálkozunk, az egész fesztivál ugyanis a színházi útkeresés jegyében zajlik, hiába, a Mittelfest a határokat feszegeti, Imprevisti, vagyis kiszámíthatatlanok, ez az idei hívószava, a két lány a genovai társulattól el is mondja, ez nem előadás, hisz se világítás, se színpad, és táncnak is nehezen nevezhetjük, leginkább talán street dance-nek lehetne hívni, bár az elnevezések még kullognak a koncepciók és a művészi kreativitás után, szóval két lány, egy francia és egy svájci kitalálta, hogy kiválaszt egy-egy nézőt a közönségből, önkénteseket, székre ülteti őket, és addig táncol nekik, míg azok nézik őket, míg van szemkontaktus, s mihelyt a nézők azt mondják, köszönik, abbahagyják a táncot, amit teljesen utcai ruhában, sportcipőben adnak elő, nem is tánc jellegű, inkább tekeredő-facsarodó, hirtelen és nagyívű mozdulatokkal, néha hanghatásokkal, lihegéssel, fújtatással és mindvégig nagyon erős szemkontaktussal.

A KuKu című (jelentés nélküli hangutánzó szó) előadásban sem beszélnek egyetlen szót se, ezt afféle hangeffektszínháznak nevezhetnénk, két bohóc, clown, két kedves barát hülyeségei, meghatódásai apró jelenetek füzérében, melyet a gyerekek tökéletesen értenek és végig reagálnak rájuk, be-bekiabálásaikkal kommentálják a történéseket, bátorítják őket, hol egy vekker működésének, hol egy vendégségnek, hol egy ajándékozásnak lehetünk tanúi, csupa szív produkció inkább a színházhoz, mint a cirkuszhoz közel. Nem harsány, nem vásári, kedves és emberi, a felnőtteknek is tetszik, pedig

Mindennapi semmiségeinkről, csetlés-botlásainkról leginkább.

Vannak aztán a fesztiválnak olyan elemei, melyekre a színházi előadás szó már végképp nem alkalmazható, például egy multimediális városi videóséta, a déjà vu érzést előhívva Déjà walk címmel, ilyet nem láttam azelőtt még sosem, el is keveredek benne, feladva a menetet, de az ötletgazda utánam rohan, újraindítja a videómat és engem is, nagy szerencsémre, mert így tudom meg valójában, micsoda festői gyönyörűség ez a város, így jutok el a Natison folyóhoz, az Ördöghídhoz és a városka másik oldalára, meg a gyönyörű, kerteken keresztülvezető, tekergő utakra, mindezt úgy, hogy közben amerre járok, helytörténetet kapok a látvány mellé, riportokat hallhatok az ott lakókkal, egykori fotókkal és videókkal fűszerezve, a természetközeli részeken gyönyörű versekkel és helyi zenei anyaggal. A padoknál leülünk, nézzük a várost övező természetet, az egykori malmot és beszippantjuk az időt, mely a longobárd középkortól a máig ível.

A videón egy fekete ruhás hölgy vezet minket, ő még márciusban járta végig az utakat, közben fák és bokrok virágba borultak és kizöldültek, néha ezért nehéz azonosítani a videót a valósággal, főleg, hogy a helyek még a valóságban is újak, kezdetben furcsa is, sok is ez az egész, miért ne járhatnék én csak a valóságban, miért kell mindent videotizálni, de itt ez a koncepció, melynek végén ott a meglepetés, a videón fel-felbukkanó, minket vezető hölgy a híd végén megjelenik hosszú fekete ruhájában és úgy néz ránk, hogy azt érezzük, immáron kiléptünk a filmből és magunk is valósággá válunk. Iszonyatos munka és tartalom van az anyagban, s bár nem könnyű befogadni, különösen a tikkasztó harmincnyolc fokban, a végén mégis fantasztikus élményben van részünk, és hálásak vagyunk, hogy olyan helyekre is eljutottunk, ahová enélkül biztosan nem.

a Death and birth in my life nevű, a régészeti múzeumban helyet kapó projekt, mely videón három olyan megejtő személyes történetet hoz közel, ahol születés és halál szervesen összekapcsolódik, az egyik egy olasz nőgyógyásznő története, aki arról mesél, mi történik akkor, ha a nála szülő nőnek halott gyereket kell világra hoznia, beszélgetőtársa pedig apja haláláról és a méhen kívüli terhességéről ad számot, illetve arról, hogy ezeket a dolgokat képtelenség feldolgozni. Nagyon nehéz, drámai beszélgetések, párhuzamos történetek, melyek során mesélő és hallgató fájdalmaik mentén próbál közös hullámhosszra helyezkedni.

Kortárs tánc a múzeumban

A Stand-alones olyan múzeumi kortárstánc-produkció, melyet a bécsi Leopold Múzeumba koncipiáltak az expresszionista festő, Egon Schiele képeire, itt viszont a vidám, strandolókat ábrázoló friuli festőművész, Pravoslav Kotík képei társaságában adják elő. A különös, a nézőtől folyamatos mozgást és befogadást, értelmezést igénylő produkció szintén a Covidra, a me too mozgalomra, a szexuális abúzusokra és mindenkori szorongásainkra utal, hat táncos hat különböző kép előtt, illetve múzeumi térben kényszeredett mozgásokat ad elő furcsa, előre felvett, eltorzított beszédű hangaláfestéssel francia, német és angol nyelven, ezt sem igazán lehet táncnak nevezni, inkább az érzelmeket a test által kifejező művészetnek. Hat művész hat helyen, közben váltják egymást, mennek tovább, hogy a végére egyfajta mozgó-hangzó tablóképpé álljanak össze, egyfajta schiele-i összképpé, mely szintén értelmezhető egy hatalmas egzisztenciális szorongásból adódó felkiáltásnak, a XXI. században élő emberiség segélykiáltásának.

átlépve műnemek, műfajok között, érintve a tudományt, a várost mint lüktető urbanisztikai szövetet, mint metaforikus helyszínt, bevonva befogadót és emberi fantáziát, hogy közösen, gondolkodva, minden eddigitől elmozdulva definiáljuk művészet és ember fogalmát. Az emberét, aki itt él Közép-Európában és a Balkánon, történelem és politika szaggatta sorsába zárva. Minél több nép együtt, annál színesebben, komplexebben és elmélyültebben.

Köszönjük, Giorgio Pressburger.

(Borítókép:  The Handke Project. Fotó:  Luca A. D'Agostino )