Demeter Szilárd elhúzná a szimfonikusok nótáját, aggódnak a karmesterek
További Kultúr cikkek
- Doszpot Péter: Ezt ne írd le, mert én még szeretnék élni
- A Liget-projekt nyerte el az idei fő ingatlanfejlesztési nívódíjat
- Azahriah: 30 éves koromig vergődtem volna, még akkor is, ha senki nem hallgatja
- A közönség extázisba esett: üvöltött, kiabált és tapsolt
- A gyógyfürdő, ahol nem fogják lehallgatni
A magyar szimfonikus zenekarok eddig „radar alatt repültek”, a hazai komolyzenei életet – egy-egy karizmatikusabb vezető megszólalásaitól eltekintve – elkerülték azok a nyilvános feszültségek, amelyek a színházi életben vagy legutóbb az opera világában is megmutatkoztak. A kulturális életet fenyegető megszorítások árnyékában viszont ez a nagyon értékes, de nagyon költséges műfaj is terítékre kerülhet.
Nem véletlenül kavart nagy port Demeter Szilárd Indexnek adott interjúja, amelyben többek között a magyar kulturális életben meglévő párhuzamosságokról beszélt, és arról, hogy racionális szervezéssel felére lehetne csökkenteni a költségeket és hatékonyabbá tenni a munkát. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke példaként a komolyzenei együtteseket hozta fel, és könnyen lehet, hogy ezekkel a mondatokkal „megszondázta” a zenei élet képviselőinek véleményét:
Tucatnyi komolyzenei együttest tartunk el közvetlenül vagy közvetett módon állami forrásból – mondta az interjúban. – Rengeteg pénzbe kerülnek. Nélkülözhetetlen, presztízsműfaj, nem is ellene beszélek, nem a rockzenész horgad fel bennem a komolyzenészek ellen. De állítólag amikor összehívták a karmestereket, és megkérdezték, hogy ha egyszerre kellene színpadra állítani az összes zenészt, hány együttest állíthatnának össze, azt mondták, hogy négy teljes zenekart. Ha van tizenkét komolyzenei együttes, amiből egyszerre, egy időben négyet lehetne színpadra állítani, akkor miért ne lehetne összesen négy államilag finanszírozott együttes, ahol minden zenész akkora fizetést kap, hogy ne kelljen öt-hat helyről összekaparnia a pénzét? Ez a fajta menedzsmentlogika hiányzik a kultúrából.
Csökkenő közönség
Minderről igyekeztünk megszólaltatni a magyar zenei élet számos szereplőjét: abban gyakorlatilag mindegyikőjük egyetértett, hogy a karmestereket valószínűleg nem „hívták össze”, ilyen találkozóról senki nem tud, a sztori anekdotikusságán túl azonban érdemes beszélni a szakmát régóta feszítő kérdésekről. Mert egyfelől igaz, hogy relatív sok zenekar van Magyarországon, de a komolyzene hazánk egyik legfontosabb exportcikke, évszázadok óta viszi a hírünket a nagyvilágban – sokkal inkább, mint a könnyűzenei műfajok –, és kevés elvonással is nagy károkat lehet okozni a területen.
A megszólalók értik, hogy gazdasági válság van, ám úgy látják, hogy ebben a helyzetben még nagyobb szükség van a művészetekre, és remélik, hogy folytatódhat az az építkezés, amellyel sikerült itthon tartani a legtehetségesebb muzsikusainkat.
A bér jelenti a legnagyobb költséget, és az elvonás csak álláshelyek megszüntetésével lehetséges,
ez viszont szerintük profilvesztéshez, működési nehézségekhez és akár teljes összeomláshoz is vezethet. A komolyzene közönsége öregszik, ezen viszont csak hosszú távon lehetne változtatni, és semmiképen sem a zenei élet szűkítésével. Az alábbiakban olvashatják a zenei élet képviselőinek véleményét: kerestük a világhírű, jelenleg a legnagyobb állami támogatással rendelkező, Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekart (BFZ) is, ők azonban nem kívántak élni a megszólalás lehetőségével.
A komolyzene kódrendszere
„A szakmában nagy port kavart az interjú, bár én nem tartom nagyon súlyosnak és semmiképp sem szó szerint értendőnek” – mondja Herboly Domonkos. A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, a Magyar Szimfonikusok Szövetségének elnöke szerint Demeter Szilárd a szimfonikus zenekarokkal csupán mintaként próbálta bemutatni a párhuzamosságokat.
„Magyarországon legalább négy-öt különböző csoportba tudjuk besorolni a zenekarokat, amelyek struktúrájukban, működésükben és közönségükben is jól elkülöníthetők” – mondja a szövetség elnöke. Három zenekar van állami tulajdonban, a negyedik, amely jelentős állami támogatást kap, alapítványi fenntartású, és mind a négynek más a profilja. A három között van a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ), amely a Magyar Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) utóda: jelenlegi nevét korábbi főigazgatójának, Kocsis Zoltánnak köszönheti, és 2023-ban lesz százéves. A Concerto Budapest elődje valamikor a Postás Zenekar, majd a Matáv/Telekom Szimfonikusok zenekar volt, a harmadik állami tulajdonú zenekar pedig a Szent István Filharmonikusok, korábbi nevén Zuglói Filharmónia. „A negyedik a Budapesti Fesztiválzenekar, ami nem állami, hanem alapítványi működésű együttes, mégis a legmagasabb állami támogatást kapja: jelentős külföldi reputációval rendelkező, kiváló szimfonikus zenekar” – mondja Herboly Domonkos.
Ezenkívül hat vidéki nagyváros – Miskolc, Győr, Debrecen, Szeged, Pécs és Szombathely – rendelkezik nemzeti minősítésű szimfonikus zenekarral, amelyek önkormányzati fenntartásban működnek, és rendszeres, a működésükhöz nagyon fontos állami támogatást kapnak. Léteznek más, önkormányzati tulajdonú zenekarok, amelyek állami támogatást is kapnak, és regionális szimfonikus zenekarok is – Gödöllőn, Vácott, Egerben –, amelyek projektekre állnak össze. Az elnök nem sorolja a tárgyalandó zenekarok közé az Operaház zenekarát, amely egészen más műfajt képvisel, és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát sem, amely „egészen speciális képződmény”: alapvetően felvételeket készít, és fontos feladata van például a kortárs darabok zsűrizés utáni rögzítésében. A MÁV Szimfonikus Zenekar pedig szintén alapítványi fenntartású.
Mindezek után Herboly Domonkos felteszi a régi kérdést, hogy szükség van-e ennyi zenekarra. „Európában lényegesen kevesebb zenekart tartanak fent önkormányzatok, tartományok. Ahhoz képest tehát, hogy mekkora az országunk és a népesség, relatíve sok professzionális szimfonikus zenekarunk van” – mondja. Szerinte ennek történelmi okai vannak: már a szocializmus előtt is jelentős volt a hazai komolyzenei élet, de a szocializmusban sem sorvadt el, onnan pedig ezt a zenekari kultúrát át lehetett örökíteni. „Sosem volt üldözött, mert a komolyzene kódrendszere nem olyan direkt, mint a filmé, az irodalomé vagy a színházé.” Nyelvi akadályok sem nehezítették a komolyzenészek munkáját, ezért ma a világ nagy zenekaraiban mindenütt találunk legalább egy magyar muzsikust. „Világhírű a képzésünk, ki tudtunk termelni sok kiváló zenészt, így aztán sok szimfonikus zenekarunk lett. Ez óriási érték.”
Arra a kérdésre, hogy készülnek-e a kulturális kormányzattal tárgyalni arról, hogy melyik zenekar mennyi támogatást kap, hány koncertet ad, úgy válaszolt, hogy az állami támogatás feltétele eleve egy regisztráció, amely jelentős adatszolgáltatással jár.
A magyarországi zenekarok a kormányzat és a szövetség számára is szolgáltatnak adatokat. Évekre visszamenőleg elég jó rálátásunk van arra, hogy kinek mennyi közönsége és hány zenésze van, ki hány koncertet ad. Ezek az adatok nyilvánosak, az interneten elérhetők.
Az biztos, hogy egy szimfonikus zenekar soha nem fogja tudni eltartani magát a piacon, bármennyire is profi és az élvonalba tartozó. A költségvetésük nyolcvan-kilencven százaléka bérre megy el, és csak a fennmaradó részből lehet neves szólistákat meghívni, a hangszer- vagy kottaállományt frissíteni, ami pedig szintén fontos lenne. A jegybevételekhez képest egy szimfonikus zenekar működtetése elég drága dolog – mondja Herboly Domonkos
Beethoven dobgéppel
„Nem kevesebb, hanem több klasszikus zenére lenne szükség Magyarországon – ezt már Keller András, a nemrég az Egyesült Királyságban rendkívüli nemzetközi sikert arató, állami fenntartású Concerto Budapest Kossuth- és Liszt-díjas zeneigazgatója, első karmestere, a világhírű Keller Kvartett alapítója mondja. – Nemcsak azért, hogy műveltebb, magasabb érzelmi intelligenciájú nemzet lehessünk, hanem azért is, mert a mostani világban, amikor az emberek elidegenedtek egymástól, és meglazultak az emberi kapcsolatok, szükség van közösségi eseményekre. Egy komolyzenei hangverseny pedig ilyen fölemelő társadalmi esemény lehet, és erre most nagyobb szükségünk van, mint valaha.”
Keller szerint korunkban, amikor egyre durvább a világ, sokkal több lelki táplálékra van szükség, és ebben a legtöbbet az egyház és a művészetek adhatják. A szórakoztatóiparra is szükség van, de ezt ne keverjük össze a művészettel.
Nem tudom, mit értünk menedzserszemléleten, a profitorientált, populáris műfajokban ez remekül működhet, de a közművelődésben vagy az oktatásban fontos a minél nagyobb és szélesebb bázisú támogatás. Ha azt értjük menedzserszemlélet alatt, hogy ezután mindig a legnagyobb szellemi és művészi értékkel bíró projekteket és együtteseket támogatjuk, az nagyszerű. Ha viszont az úgynevezett legjobban eladható dolgokat támogatjuk, akkor előfordulhat, hogy Bartók és Beethoven zenéje eltűnik a süllyesztőben, vagy legfeljebb csak dobgéppel lehet majd hallani, a korszellemnek megfelelően.
Szerinte Magyarország három területen tud tartósan világviszonylatban is kimagasló eredményeket felmutatni: a kultúra, a sport és a tudomány világában. „Az elmúlt évtizedben a sport kiemelt támogatást kapott, és azt szeretném, hogy most jöjjön el a kultúra évtizede, amikor átlagon felüli energiákat fektetünk bele, hiszen akkor a magyar oktatás és művészet olyan eredményeket érhetne el, amitől egész társadalmunk sokkal erősebb lesz, és ez fog profitot hozni a gazdaságba is. Ugyanis a nonprofit területek – a tudás és a kultúra – megmutatkoznak a gazdaságban, de nem direkt, hanem indirekt módon.
Egy műveltebb társadalomnak nagyobb a termelőereje, és ebbe minden pénzt érdemes belefektetni.”
Keller András úgy látja, az elmúlt években érkezett annyi plusztámogatás a komolyzenébe, ami lehetővé tette a stabil működést a Concerto Budapest számára is. „Ha ebből elvonnak, akkor veszélybe kerül egy nagy nemzeti érték, amit senki nem szeretne. Megértem a törekvést, hogy próbáljunk meg spórolni, de bizonyos területeken fontos volna, hogy amit eddig elértünk, az ne sérüljön, mert ebben van a jövő egyik kulcsa.” Szerinte az elmúlt három évtizedben a támogatási rendszerek nem a legjobb struktúrák mentén, mennyiséginek mondható szemlélet alapján jöttek létre, és örömmel olvasta, hogy az új kulturális kormányzat a minőséget szeretné elsősorban támogatni, „viszont ennek érdekében meg is kell tudni tartani azokat, akik kimagasló teljesítményt nyújtanak”.
„Hosszú távon új struktúrákra lesz szükség, de most, rövid távon egy komolyabb elvonás ebben a szférában veszélyes lenne. Ha elkerülhetetlen a megszorítás, akkor minden esetben empatikusan, az adott együttes lehetőségeit, teljesítményét megvizsgálva kell a döntéseket meghozni, de a fűnyíróelv szerinti elvonás nem jó.” Van olyan zenekar, amelynél ha az előadó-művészeti többlettámogatásból elvonnak, még maradna pénz a működésre, de van, amelyik nem is tudna fennmaradni.
„A támogatásért érdemes hálásnak lenni”
A magyar kulturális életben több vezető a komolyzene világából érkezett: ilyen Vashegyi György karmester, a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Kulturális Tanács elnöke, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar alapítója és művészeti vezetője is. Szerinte Magyarország példátlanul gazdag infrastruktúrát tart fent a színházak és szimfonikus zenekarok terén, és ez nagy érték. „Ugyanakkor nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, még a hat nagy vidéki zenekart sem: mindegyiknek más-más a földrajzi és történelmi környezete, a hagyományai, az előzményei, a tagsága, a törzsközönsége, bizonyos szempontból még a repertoárja is, ez mind-mind különböző eset. Mindegyik más konstrukciót jelent, ezért mindenfajta általánosítás – a legjobb szándékkal is – nem egészen pontos képhez vezet” – mondja.
Az egyik legfontosabb különbség – amit szerinte nem elég gyakran hangsúlyoznak – az, hogy vannak tisztán állami fenntartású intézmények, és vannak olyanok, amelyeket az állam valakivel (általában önkormányzattal vagy alapítvánnyal) közösen tart fent. „Ezeknek a támogatását nem célszerű összehasonlítani egymással, hiszen másfajta feladatok ellátásáról van szó. Ha az állam adja a feladatot, akkor ahhoz kizárólag ő biztosítja a forrást, míg az önkormányzati fenntartású zenekarok esetében az állami támogatás csupán hozzájárulás az intézmény működtetéséhez, még ha nagyon fontos is – ezért ezeket összegszerűen összehasonlítani semmi értelme. A mennyiségi szemlélet helyett egyébként is a minőségi megközelítés híve vagyok.”
Vashegyi egyetért azzal, hogy szükség van menedzserszemléletre, arra, hogy „a meglévő forrásokat minél jobban és célszerűbben használjuk fel. A magyar adófizetők és a magyar kormány nagyon gáláns módon az elmúlt három évben duplájára emelte a komolyzenei előadó-együttesek állami támogatását.” Mint mondja, a Nemzeti Kulturális Tanács és a Magyar Művészeti Akadémia elnökeként neki is szerepe volt abban, hogy 2019-hez képest, amikor kilencmilliárd forint volt a komolyzenei előadó-együttesek állami támogatásának summája, az összeg három év alatt 18 milliárdra emelkedett.
„Ez lehetőséget adott arra, hogy ne csak talpon maradjanak, hanem fejlődjenek is ezek az együttesek, és minél több kiváló magyar zenész maradjon itthon, ne vándoroljon külföldre. Örvendetes módon sikerült idáig eljutnunk, ez biztosan jó irányba tartó folyamat. Nyilvánvaló, hogy menedzserszemléletre még nagyobb szükség lesz, ha a források esetleg szűkülnek,
és a nehéz gazdasági helyzet sajnos most ezt vetíti előre.”
Vashegyi szerint tele van a világ kérdőjelekkel: Covid, háború, gazdasági válság, amely egész Európát súlyosan fenyegeti. „Meglátjuk, mi lesz: a források tudatos és célszerű felhasználására mindenképp szükség van” – mondja.
„Ha egy komolyzenei előadó-együttes az adófizetőktől jelentős támogatásban részesül, akkor azért először is érdemes hálásnak lenni, utána pedig hideg fejjel meg kell nézni, hogy a támogatás nagyságrendjével összhangban mi lenne annak optimális felhasználási módja. Ezen azt értem, hogy ha egy együttes – a példa kedvéért – évi négyszázmilliós támogatást kap az adófizetőktől, akkor nem olyan feladatot kell kitűznie maga elé, amelynek megfelelő ellátásához évi kilencszázmillió forintra lenne szükség: ennek ugyanis örökké tartó alulfinanszírozottság, elégedetlenség és – mindent összevéve – alacsony színvonal lesz a végeredménye.
Azt kellene okosan és józanul végiggondolni, hogy ebből az évi négyszázmillió forintból milyen feladatot lehet maximális művészi színvonalon ellátni, és éppen annyi feladatot kell adni, nem többet. Ez mindenkitől rugalmasságot követel: mert ha mindez történetesen nem napi nyolc-, hanem csak napi négy és fél órányi munkát jelent, akkor annyi munkát kell adni, de az elvégzett munka maximális színvonalú legyen.
Ma szerintem ez az igazi menedzserszemlélet.
Az állam értelemszerűen leginkább azért az intézményért felelős, amelyben tisztán ő a tulajdonos: megszabja, milyen feladat elvégzését várja el, és ehhez arányos forrást biztosít.”
Vashegyi György szerint egyébként a világon mindenütt természetes, hogy a kiemelkedő zenészek több lábon állnak, hiszen több helyen van igény a munkájukra. „A művészi szabadsághoz és függetlenséghez ez is hozzátartozik, és amióta világ a világ, a legjobb zenészek részben attól is voltak jók, hogy minél több helyre hívták őket játszani, aligha véletlenül. Nem csupán a megélhetésről van tehát szó, hanem művészi szabadságról, sőt inspirációról is.”
Konfliktusok a zenekarok között
A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar jelenleg az egyetlen önkormányzati fenntartású budapesti komolyzenei együttes (a Szent István Filharmonikusok már nem Zuglóé, hanem állami fenntartású, az Óbudai Danubia Zenekar pedig alapítványi). Hollerung Gábor, a zenekar ügyvezető zeneigazgatója Demeter Szilárd interjújára utalva úgy véli, hogy a sommás mondatok mindig frappánsak és általában tartalmaznak igazságot, ugyanakkor a szakmában dolgozók számára is – akik kétségbeesve fogadják a nyilatkozatokat – érdemes ezeket árnyalni.
„Az igaz, hogy Budapesten számos muzsikus van, aki több zenekarban játszik, negyven-ötven lehet a számuk, van, aki vidéki zenekarban is dolgozik. Ennek azonban elsősorban nem megélhetési oka van, a fővárosi zenekarokban jelenleg elfogadható a fizetés, hanem az, hogy most már vannak hiányszakmák, elsősorban a fúvósok között. Kevés az igazán jó fúvósművész, így ugyanazok a muzsikusok több zenekarban is játszanak.” Szerinte ez a képzés hiányosságait is mutatja és az utánpótlás kérdéseit is felveti. Az viszont biztosan nem igaz, hogy Budapesten csupán négy zenekart lehetne kiállítani.
Hollerung szerint a magyar zenekari élet legnagyobb problémája sok éve, hogy tisztázatlan a finanszírozási mechanizmusa. „Vannak állami tulajdonú és önkormányzati zenekarok, amelyek
az önkormányzatok anyagi megrendülésével vidéken veszélybe kerültek, és szinte a működőképesség határára jutottak.”
Emellett a MÁV Szimfonikusokat és a Magyar Rádió zenei együtteseit állami intézmények tartják fent, és vannak úgynevezett alapítványi fenntartású együttesek is. „Ezek a finanszírozási mechanizmusok elmennek egymás mellett, így jelentős konfliktusok és különbségek keletkeznek a zenekarok között.”
Szerinte a tao megszűnése is érintette a zenekarokat. „Erre azonban jó, hatékony kompenzációt alakított ki az állam az elmúlt három évben, ami az idén lejár, kérdés, hogy mi lesz ezután.” A Dohnányi vezetője szerint jelen pillanatban veszélyes arról beszélni, hogy bármilyen forráskivonás vagy észszerű gazdálkodás a zenei, művészeti életben rendet és hatékonyságot tud teremteni.
„Ha jelentősebb sérülés éri a területet, az csak évtizedek alatt visszaépíthető színvonalat vagy működőképességet teremthet, ami nem lehet az érdekünk, mert Magyarországon a komolyzenei élet európai szinten működik, és a társadalom számára hihetetlenül lényeges dolgot csinálunk, még akkor is, ha ez látszólag a társadalom relatív kis részéhez jut el. Láttuk a Covid alatt, hogy ha a zene, a művészet nem jut el az emberekhez, az mennyi mentális és szociális problémát okoz.
nem a művészet az, amin egy válsághelyzetben spórolni kellene,
mert ezzel a hatékonyság nem biztos, hogy nő, viszont a megvonás összeomlást okozhat.”
Szerinte nem a zenekar sok, hanem a közönség kevés, ennek pedig több oka van. „Egyrészt elöregszik a komolyzene közönsége, másrészt sokan online hallgatnak koncerteket. A középgeneráció túlterhelt vagy megélhetési problémákkal küzd, és a fiatalokkal sem állunk jól. Ezzel pedig kellene valamit tenni, mert a zene fontos része a mentális egészségnek és a szociális kommunikációnak, és ha nem jut el a fiatalokhoz, akkor a társadalom hosszú távon sérül. Ez olyan probléma, amire nem lehet rövid távon választ adni és egy leszűkített és megroppant művészeti intézményrendszerrel nem lesz könnyű orvosolni.”
Kerekasztal a miniszterrel
Kovács János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester, a Magyar Állami Operaház mesterművésze sem tartja valószínűnek, hogy összehívták a karmestereket. „Lehet, hogy megkérdeztek egy vagy két karmestert, akikről lehet tudni, hogy úgy gondolják, túl sok a zenekar. Ez régi ügy, de a problémafelvetés azért nem jó, mert megpróbálják a zenekarok létezését anyagi síkra terelni.” Szerinte ha világválság és háború van, akkor nyilvánvalóan mindenütt meg kell húzni a nadrágszíjat, de ez a problémafelvetés, hogy sok a zenekar, mindenképpen hamis. Ő is úgy látja, hogy nem a zenekar sok, hanem a közönség kevés, és szerinte az oktatásban kellene változtatni, beépíteni a zenehallgatást, hogy megismerjék és megszerethessék a fiatalok a zenét, ahogy az irodalmat is tanulják.
Kovács szerint a kiváló muzsikusokból álló Budapesti Fesztiválzenekar méltó körülmények között dolgozik, kimagasló eredménnyel, „de több Fesztiválzenekarra való kiváló zenész van Budapesten, akik olyan munkakörülmények közé vannak kényszerítve, amelyek nem alkalmasak arra, hogy olyan színvonalú produkciót nyújtsanak, amire egyébként képesek lennének”.
Szerinte az elmúlt években néhány zenekar privilegizált helyzetbe került,
ami „nem az ő bűnük, hanem a fenntartóké”. Ezek egyébként kiváló együttesek, de a vidéki nagyvárosok szimfonikus zenekarai éhbérért dolgoznak nagyon magas színvonalon.
„Ha vállalnak pluszmunkát, akkor leginkább tanítanak, de nem is tilthatják meg nekik, hogy máshol is zenéljenek, olyan alacsony a fizetésük. A magyar zenekari élet összetett probléma, de a racionalizálás a probléma teljes megkerülése és elfogadhatatlan – nem szociális, hanem kizárólag szakmai alapon.” Kovács János szerint létfontosságú lenne, hogy minden magyarországi szimfonikus zenekar vezetője részt tudjon venni egy kerekasztal-beszélgetésen Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszterrel.
A röghöz kötés drágább
Végül megkérdeztük Zsoldos Dávid, az Európai Zenei Tanács elnökségének tagja, a Magyar Zenei Tanács elnöke véleményét is, aki szerint Demeter Szilárd jó érzékkel sejtette, hogy a szimfonikus zenekarokat érintő példáján „nyilván felhördülnek néhányan”.
„Épp egy spanyol rendezvényen voltam, még nem olvastam az interjút, amikor már elkezdtek érkezni az aggódó hívások és üzenetek a telefonomra. Most is csak azt tudom mondani, amit akkor mindenkinek: ezen a valóban szerencsétlen idézeten két okból sem érdemes felhördülni. Egyrészt mert hangsúlyozottan csak példaként, feltételes módban fogalmazták meg, másrészt mert maga az az anekdota, hogy a tizenkét zenekarban csak négyzenekarnyi muzsikus játszana – pláne hogy ezt karmesterek állítanák –, olyan messze áll a valóságtól, hogy ezt a mondatot csak úgy érdemes értelmezni, mint egy fiktív példát egy tetszőleges finanszírozási párhuzamosságra. Azokat pedig tényleg érdemes megszüntetni, nem vitás.”
Zsoldos szerint nyilván vannak több együttesben is játszó, illetve szabadúszó muzsikusok is, de a zenekarok összlétszámához képest kevesen, és a zenészek szigorú röghöz kötésével – a repertoár hangszerelésének változatossága miatt – a rendszer garantáltan éppen nem olcsóbb, hanem jóval drágább és főleg rugalmatlanabb lenne. „Ezzel együtt újratervezésre bőven lenne ok, mert bár a hazai klasszikus zenei kínálat – ideértve az exportunkat is – jelenleg még mind mennyiségét, mind minőségét tekintve
Európa élvonalába tartozik, de az előnyünk rohamosan csökken, bizonyos kritikus pontokon pedig már rég el is olvadt.”
Ehhez a munkához hazai és nemzetközi szinten is megvannak az adatok, a minták és a know-how – hiszen a szimfonikus zenekar bő száz éve nagyjából változatlan „sport”. „A döntéshozók feladata és felelőssége a kulturális célok és a források kijelölése – minden egyéb kérdésre pedig transzparens, szakmai viták során kell közösen választ találnunk. És ha egyszer így lesz, az anekdoták miatt sem fog aggódni senki.”
(Borítókép: A Kurtág György kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző zongoraművész kilencvenedik születésnapja alkalmából a budapesti Zeneakadémián rendezett hangverseny, amelyen Keller András karmester vezényli a Concerto Budapest zenekart 2016. február 19-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)