Ez most a Balaton, de volt már lehányt bárszőnyeg is

Köveskál után megszaporodnak az autók, valami azt súgja, jó irányba haladunk. Mondjuk, elsőre elmegyünk az éles szögben visszafelé forduló elágazás mellett, de aztán gyorsan visszafordulunk, és beállunk az Audi kabrió mögé, ami annyira tájidegen a Káli-medencében, hogy tulajdonosa csakis Weiler Péter: Kulcs a kő alatt című kiállításának megnyitójára igyekezhet Mindszentkállára. És valóban, a Jókai Mór utca 7-es szám előtt már egy órával a vernisszázs előtt lehetetlen leparkolni – nekünk azért sikerül –, megérkeztünk napjaink talán legeredetibb magyar képzőművészének (író? randivonal-működtető?) tárlatára.

Weiler legutóbbi nagy dobása a Kár lett volna disszidálni fantázianevű kiállítás volt Kincsem istállójában, pardon, Blaskovich Ernő gróf egykori palotájában, a Reáltanoda utca 12-es szám alatt. A zavarba ejtően kreatív művész ott és akkor a magyarországi létező szocializmus, a Zsigulik, a világútlevél, a valutalap nekünk, öregedő jampecoknak a memóriánkba örökre beégett világába kalauzolt el, a szellemvasútszerű időutazás tényleg hozzánk szólt, azokhoz, akik kalandvágyból maradtunk itthon.

Ahogy belépünk a Jókai 7 galéria kertjébe – figyelem: a kiállítás megnyitója egyszersmind a vadonatúj, még friss, ropogós, valójában még csak 80 százalékos készültségi fokú kiállítótér házavatója is! –, nem győzzük kapkodni a fejünket. A fővárostól 150 kilométerre itt van a pesti művészeti szcéna krémje; emitt Csurka Eszter Munkácsy Mihály-díjas festőművészbe botlunk – hóna alatt 12 éves, Vilma nevű törpeuszkárjával –, majd bemutatnak nekünk egy hölgyet, akinek a nevét, amikor meghallom – Oláh Katalin –, csípőből visszakérdezek: „Csak nem a filmrendező?"

De igen, ő az, a napokban bemutatandó Keleti Ágnes-dokumentumfilm rendezője, akivel keddre van telefonon megbeszélt interjúm! Mit szoktak erre mondani? Kicsi a világ...

De még milyen kicsi! Az a mosolygós ifjú hölgy pedig, aki Weiler Péterrel beszélget, valahonnan nagyon ismerős nekem. Hát persze, Bacsek Júlia ő, művészettörténész, és ő volt a Reáltanoda utcai kiállítás kurátora – az Index kis csapatának akkori kalauza –, mint ahogy a ma esti tárlaté is. Hát szépen összejöttünk...

Ebben az átalakított pajtában, ahol most vagyunk, hosszú időn keresztül egy Kikötő nevű kulturális tér működött, egy Pestről leköltözött házaspár volt a tulajdonosa, és én ezt vettem meg másfél éve – igazít útba házigazdánk, Erdélyi Szabolcs. – Korábban irodalmi-zenei fókusszal működött, én viszont képzőművészeti kiállítótérnek képzelem el. Ezekben az apartmanokban, itt hátul, majd művészeket látunk vendégül, afféle alkotóházat szeretnék itt berendezni és működtetni. Fogalmam sincs, hogy mekkora lesz rá az igény, az ilyesfajta kiállítótér a Káli-medencében még újdonság, talán csak egy hasonló van errefelé, Köveskálon. 

Azt még mi sem tudjuk, de hogy Weiler neve most hatalmas tömeget vonzott a Jókai 7-be, az vitathatatlan – nota bene, a művész első kiállítását tucatnyi évvel ezelőtt ugyancsak Erdélyi Szabolcs rendezte meg.

(Weiler képzelőereje, kreativitása különben határtalan, nem véletlenül aposztrofálja a művészt Bacsek Júlia a bevezetőjében a magyar Andy Warholnak. Két évvel ezelőtt egy pesti ipari csarnokban kiállítást rendezett a legendás New York-i Chelsea Hotel elvarázsolt lakóiról készített képeiből, amelyeket VHS kamerával fotózott, akvarellpapírra nyomtatott, beszkennelt, majd akrilfestékkel maszkolva vászonra festett alkotásokból állított össze. Bob Dylan és Allen Ginsberg, Arthur C. Clark és Kubrick, Jim Morrison, Janis Joplin és Leonard Cohen bukkant fel ezeken a furfangos technikával készült képen, vagy éppen e sorok írójának kedvenc festője, Jackson Pollock, az absztrakt expresszionizmus amerikai fenegyereke, a nagyközönség számára A könyvelő című Ben Affleck-filmből közismert művész. Aki maga is különös technikákkal alkotott, hasonlóan Weilerhez, például úgy, hogy egyszer mattrészegen lehányta a Chelsea Hotel egyik szőnyegét, a műgyűjtő Guggenheim szólt a pincérnek, hogy vágja ki a spontán módon kidekorált szőnyegdarabot, és keretezzék be, mert egyszer még sokat fog érni. És egyszer tényleg sokat ért...)

Ami azt illeti, a Jókai 7-ben közszemlére tett – és természetesen ott helyben meg is vásárolható – kilenc műalkotás többsége ugyancsak speciális, számomra eleddig ismeretlen technikával készült. A neve: giclée. (A francia szó eredeti jelentése: fröcsköl. A giclée nyomatok nagyon nagy felbontásban pigment bázisú fakulásmentes festékekkel archív, savmentes alapanyagokra készülnek. Az ilyen papírok és festővásznak rendelkeznek egy festékmegkötő réteggel, az úgynevezett coatinggal, ami biztosítja, hogy a festék által nyomtatott kép akár 100 évig, vagy azon túl is együtt él a hordozójával. Hát, nem lettem sokkal okosabb...) De egy-két kép lightbox technikával készült, jelentsen is ez bármit.

De hát itt nem is a technika a lényeg, hanem a hatás, az pedig lenyűgöző. Weiler megszállott voyeur, magyarul kukkoló, aki kéretlenül bepillant a balatoni nyaralók, stégek, mólók hetvenes években – már megint a kádári kor, mint Kincsem istállójában! – fogant, de máig élő világába. A Kulcs a kő alatt egy virtuális séta a Balaton utcáin, kerítések résein át pillantunk be a nyaralók időkapszuláiba, mikrovilágok tárulnak fel, amelyek őrzik a letűnt vagy még mindig élő generációk titkait, emlékeit. Weiler központi témája a Balaton, annak történelme, tárgykultúrája, építészete. Nem is csoda, hiszen sok-sok évig Balatonlellén élt az eredendően pécsi születésű és kötődésű polihisztor, az itt látható kilenc képét pedig Arácson készítette szinte tegnap, 2022 nyarán. 

Fridi befogadta, és ezzel Weiler karrierje beindult. A fene se gondolná a halk szavú, messziről félszegnek tűnő, decensen visszafogott művészről...

Alighogy bezárt a Kár lett volna disszidálni című kiállításunk a Kincsem palotában, Péter már rögtön elkezdett gondolkodni a következő projekten. És ahogy beköszöntött, mit beköszöntött, berontott a nyár, kézenfekvő volt, hogy a Balaton legyen a téma és a helyszín – mondta Bacsek Júlia kurátor. – Ekkor történt, hogy Szabolcs szólt nekem, hamarosan megnyílik a Jókai 7 galéria, miért ne rendezzük meg itt a kiállítást, egybekötve a kiállítótér megnyitójával. Így is tettünk, és nemcsak a falakon nedves még a festék, hanem tulajdonképpen a képeken is, annyira új itt minden. 

Valóban, nagyon új, egyszersmind dől a képekből a magyar, balatoni és retró fíling. Az alkotásokból áradó hangulat összetéveszthetetlenül magyar és balatoni. Mert társas nyaralók, stégek, mólók vannak sokfelé a világban Riminitől Oostendén át Brightonig és Torremolinosig, de ilyen nyaralók, stégek és mólók nincsenek másutt, csak nálunk, a Balatonnál. 

Már éppen távozóban voltunk a Jókai 7-ből, amikor Oláh Kata felvetette, nem akarunk-e Füred felé menet bekukkantani a kővágóörsi zsinagóga udvarába, ahol a Váczi Eszter Quartet ad elő jóféle jazzt. Már hogyne lett volna, és nem bántuk meg, mert mind a látvány, mind a hangzás, a sound feledhetetlen élményt adott. 

A kétszáz éves, nemrégiben még totálisan lepusztult, romokban heverő zsinagógát két éve megvette Jusztin Ádám pesti üzletember, a Maccabi Vívó és Atlétikai Club elnöke, akiről villámgyorsan kiderült, hogy régi, kedves ismerősöm, sőt, magyar bajnok, valaha a Honvédban, a MAFC-ban és a Szolnoki Olajban kosarazott, nem is alacsony szinten. Mármost, Ádám – akinek a szomszédban van nyaralója, innen az ismeretség – rendbe hozta a zsidó imaházat, amely így, félig vagy háromnegyedig kész állapotban egyszerűen lélegzetelállító látványt nyújt. Meg is beszéltük, hogy fölösleges teljesen kitatarozni, mert így néz ki legjobban, ahogy most van. 

Szinte hihetetlen, de Kővágóörsnek van sportvonatkozása is: a község szülötte volt a zsidó Szalai József tornász, olimpikon, műugró, sportvezető, aki itt született 1892. december 18-án. Szalai részt vett az 1912-es stockholmi olimpián, ahol az egyéni összetettben a 15. helyen végzett. Majd 16 évvel később visszatért az 1928. évi nyári olimpiai játékokra Amszterdamba, és ott mind a hét tornaszámban elindult. Klubcsapata a Vívó és Atlétikai Club volt, ha úgy tetszik, Jusztin Ádám klubtársa...

Miközben ezeket az adatokat kiderítettük, Váczi Eszter diszkrét, finom énekhangja és a két gitár, valamint a szintetizátor adta a zenei aláfestést, még San Sebastianba is elvittek minket a muzsika szárnyain...

(Borítókép:  Weiler Péter)