Leslie Mandokinak az ukrán háború 1956-ot juttatta eszébe

Leslie Mandoki és a Mandoki Soulmates jubileumi koncertjére készülve invitált meg bennünket a nyilvános főpróbára, majd az azt követő sajtótájékoztatóra, ahol a média képviselőivel megosztott több, őt és a zenekart mozgató gondolatot. A próbát a Bem Klubban tartották, amely a hatvanas években kultikus koncerteknek adott helyet.

Bár az épület már nem tölti be azt a fiatal, lázadó és közösségformáló szerepet, mint annak idején, a hangulata még mindig egyedi, csupán az elhelyezkedésből és a külleméből adódóan is. Ettől függetlenül szokatlan volt látni a zárt körű eseményt, amelyen a sajtó képviselői vettek csak részt.

A hely, ahol a fiatal előadók megmutathatták magukat, az állami erők mégsem avatkoztak bele oly mértékben – köszönhető többek között az akkori igazgatónőnek, Kuhajda Istvánné Margókának, aki pontosan tudta, milyen keretek között tud fennmaradni a klub –, ezúttal egy csapat újságírót látott vendégül. 

Sok jó ember kis helyen is

Az épületben Leslie Mandoki fogadott minket. A szabály egyszerű volt, mindenki onnan figyel, ahonnan akar, nincsenek klasszikus értelembe vett ülőhelyek, hiszen egy próbateremben voltunk elszórva több mint egy tucat zenész között. A Mandoki Soulmates két dallal tervezett elkápráztatni minket, majd amikor befejezték volna, Mandoki úgy látta, hogy többen a vendégek közül még kíváncsiak a zenére,

A próbaterem technológiailag a lehető legprofibban volt felszerelve, ráadásul egy félig-meddig silence studio hatását keltette, aminek az a lényege, hogy a zenészek nem klasszikusan a monitorokból kapják vissza a hangot, hatalmas zenei masszát teremtve ezzel a térben, hanem fülmonitorrendszerrel dolgoznak, így mindenkinek egyedileg keverik be a különböző hangszerek arányát úgy, ahogy arra leginkább szüksége van. Természetesen volt néhány monitorláda, így mi is hallottuk a zene javát, de erősen függött a teremben lévő elhelyezkedésünktől, hogy miből mennyit kapunk vissza.

A két dob és a szaxofon között állva igazán velős részét kaptam. Igen, két dob szólalt meg, egyiket maga Mandoki küldte meg ikonikus dobverőivel és sok percussionelemmel kiegészítve, míg a másik egy klasszikus szett volt, amely a dinamikára erősített rá sok helyen, vagy hagyta Mandokit, hogy csak a percussionelemekre koncentráljon.

Nem véletlen, hogy ritka, amikor két dob van a színpadon, ráadásul úgy, hogy vannak részek, amikor mind a kettő teljes erőbedobással nyomja. Ilyenkor egyszerre kell a dobosoknak tökéletes összhangban és pontossággal játszani, mert minimális csúszás is rögtön kiütközik és bántó hiba lehet, miközben értelmet is kell találni a szituációnak. Itt a zene „vastagításán” túl egymásra épülő díszítésekkel és játékokkal spékelték meg az alapot,

Ugyanez igaz a basszusgitárra, amelyből szintén kettőt lehetett látni, de itt két egymástól teljesen eltérő dinamikájú és stílusú játékot hallottunk, ami voltaképp kiegészítette egymást. A szólistákból keveset hallottam az én oldalamon, így az egy-két gitárkiállást leszámítva ahhoz nem tudok sajnos hozzászólni, a szaxofonhoz annál inkább.

Emlékek 56-ból

A fafúvós hangszer gazdája, Max Merseny ebben a szösszenetben számomra kiemelkedő volt. Lehet, hogy a választott dalok miatt, de a dinamika és az erő, valamint az általa játszott harmóniák teljesen elvitték a show-t. Minden zenész profin játszott és rengeteg energiát beleadott, de a fúvósszekció képviselője egy félperces szólónál is úgy megküldte, hogy kvázi bele akart halni a „színpadon”. Ezt két méterről megtapasztalni remek élmény volt.

Ha zeneileg nézzük, amennyit én kihallottam az egész térből, profi teljesítményt pakolt le a Mandoki Soulmates az asztalra. Világhíres alkotóktól persze ezt el is várja az ember, de a zene ilyen típusú komplexitása és pontossága mindig lenyűgöző. A jazz-rock műfaj valószínűleg nem ér mindenkinél úgy célt, mint a pop vagy a hard rock, de

De sokkal több stílus is megszólalt ebben a röpke fél órában. Már csak abban a három dalban is, amit eljátszottak nekünk, megjelentek klasszikus zenei és autentikus soulelemek is a jazz-rockon túl, ez pedig valószínűleg még bővült volna, ha több dalt is meghallgatunk.

A nyílt próba végeztével felkísértek minket a társalgóba, ahol klasszikus sajtó-kérdezz-felelek szituációt teremtettek, de leginkább Mandoki mesélt arról, hogy miként éli, élik meg a mostani helyzetet.

Az elfogadás fontosságáról beszéltek: ahogy a zenekar is több kontinens szülöttjeiből tevődik össze, legyen az Európa, Ázsia vagy Afrika, úgy a világnak is el kellene fogadni, hogy ebben a sokszínűségben milyen különleges dolgok tudnak születni. A zene univerzális nyelv, amit nem lehet demográfiai korlátok közé helyezni. Beszélt arról is, hogy a jelenlegi afrikai éhezés és az ukrán háború 1956-ot juttatja eszébe, és

Végül egy-két belsős viccel oldották a hangulatot, majd mind kaptunk egy-egy vaskos könyvet útravalóul, ami egy képes összeállítás Mandoki életútjáról.

A rajongók természetesen ott lesznek ma este a budai várban, de aki nem hallotta még sosem a Mandoki Soulmates zenéjét, annak is érdemes részt venni a mai koncerten. Ott, a helyszínen könnyedén el lehet kapni a fonalat.

A Mandoki Soulmates augusztus 19-én játszik a Szentháromság téren, este 19 órától. A koncert ingyenesen látogatható.

(Borítókép: Leslie Mandoki. Fotó: Szabó Réka / Index)