A Puskás Múzeum semmiben sem fog hasonlítani az eddigiekhez

A Szent István körút forgatagából jó betérni ide, a Kieselbach Galéria ezúttal „elvarázsolt” kiállítóterébe, ahol a könyvet is végig lehet lapozgatni.

Először én is könyvként gondoltam rá, s csak amikor először kézbe vettem az elkészült kötetet a maga súlyával, hihetetlen tömény tartalmával, ébredtem rá arra, hogy ez nem is könyv, hanem múzeum. Megépítettem a saját múzeumomat papírból. Felemelő érzés. Egy épületet bármikor lebonthatnak, de ez megmarad könyvtárakban, archívumokban, amennyiben a világ is megmarad.

Olyan, mint egy ezüstdoboz, amit ha kinyitunk, feltárul egy univerzum. Lemérte, milyen nehéz?

Három kiló. Szeretem volna két kiló alá menni, mert így az esti olvasgatáshoz is kisasztal kell, de ebből már nem szerettünk volna semmit kihagyni, és vékonyabb lapok sem lettek volna jók, mert akkor esetleg átlátszanának a nyomatok. Amikor végiglapoztam, akkor tudatosult bennem, hogy valójában nem is egyszer éltem, hanem minimum négyszer.

Olyan sokféle dolgot csinált?

Tulajdonképpen igen. Amennyi projekt és munka ebben a könyvben összesűrűsödött, annak a negyedére alapoznak sokszor életműveket emberek, nekem meg így adódott, azzal együtt, hogy soha nem akartam életművet építeni. Mindig csak arra törekedtem, hogy kreatív alkotó ember módjára tudjam élni az életemet.

Az építészetből indult, aztán átlépett a filmes világba, abból születtek operadíszletes munkák, majd rendhagyó múzeumok, végül a belsőépítészet, az enteriőrök, a designbútorok foglalkoztatták – a korábbi életét ilyenkor mintha tényleg maga mögött hagyná.

Mindig hagytam magam a vonzások felé menni. Ilyenkor kell kockáztatni is, de ez nekem nem okoz félelmet. Valójában persze mindig ugyanarról van szó, a vizualitás és a narratíva körül forog minden. Aztán hogy ennek milyen megjelenési formája van – fotó, festmény, filmdíszlet –, azt mindig szabadon hagyom érvényesülni.

Gyerekkori rémálmok

A könyv egy Psycho-napló című életrajzzal kezdődik, ahol nagyon őszintén mesél a magánéletéről, a gyerekkori traumákról is. Ezek meghatározták a későbbi pályáját?

Nagyon. Azért is választottam a könyv mottójául, hogy No pain – no brain, amit egyébként egy berlini tetoválószalonban láttam kiírva; nagyon találó, mert a tetoválás annyira fáj, mintha lángszóróval égetnék le a húsodat a csontodról. A gyerekkorom tele volt fájdalmas eseményekkel, nagyon-nagyon nem szerettem gyerek lenni. Nagyon nyitva voltak bennem olyan sötét kapuk, amiket szerencsére sikerült azóta becsukni. Majdnem belepusztultam. Nem akartam öngyilkos lenni, de valójában azt gondoltam, hogy sokkal jobb lenne meghalni, mint élni. Rémálmok gyötörtek, különböző félelmek – megkönnyebbültem, amikor felnőhettem és kikerültem a szülői házból.

A szüleivel nem volt jó a kapcsolata?

Soha nem gondoltam, hogy a szüleimtől származom, úgy éreztem, hogy semmi közünk nincs egymáshoz. Mindig azt gondoltam furcsa módon, hogy az UFO-któl származom, és majd eljönnek értem. Sokszor ezzel is álmodtam, hogy a levegőben úszva elérek hozzájuk. Ez a jó álmok közé tartozott.

Mik voltak a rossz álmok?

Itt, a galériában az utolsó fekete teremben van egy gólemszerű sziluett egy sakktáblával és egy urna-festménnyel: egy ilyen alak jelent meg nekem éjszakánként a szobám ajtajában, amit anyám soha nem engedett becsukni. Csuromvizesen ébredtem, és arra gondoltam, jobb lenne meghalni. Most meg azt gondolom, hogy milyen csodálatos élni!

De ha ezek nem történnek önnel, nem is lett volna ilyen művészi pályája?

Mindenkivel az történik, ami kell, hogy történjen. Az előre elrendelésben hiszek, a véletlenekben nem. Nyilván valahogy „el kellett érni” velem, hogy létre tudjam mindezt hozni. Ez egy processzus, egy kálvária, amin végigmegy az ember. Ami sokszor nem örömmenet. Apámmal nem voltam jóban, sokszor elég dühösen gondoltam rá, ugyanakkor ez az iszonyatos dresszúra, amit tőle kaptam, szintén hozzájárult ahhoz, hogy ennyi mindent kibírok az életben. Ami néha nem jó, mert nem tudok igazán haragudni senkire. Amikor már nyilvánvalóan a hátamon vágják a fát, és már fa sincs ott, csak a baltát vágják a hátamba – akkor egy idő után végre elhiszem, hogy az az illető talán nem szeret annyira...

De a szülei végül is támogatták, hogy építésznek menjen.

Az egész úgy indult, hogy gyerekkoromban nagy szalvétagyűjtés volt az iskolában, és a nagybátyám, aki '56-ban disszidált, és akkor már Los Angelesben élt, küldött nagyon menő szalvétákat. Az egyiken egy hipermodern living room volt – hasonló képet összeraktam a könyvben is –, és amikor megláttam, teljesen kikészültem. Mondtam anyámnak, hogy akkor szúrtunk el mindent, hogy nem mentünk el Amerikába, ott ilyen helyeken laknak az emberek, ahol kagylószék van, veseasztal meg hangulatlámpa. Kérdeztem anyámtól, hogy ki tervezi ezeket, és azt mondta – akkor még a designer szót sem ismertük –, hogy az építész. Mondtam, hogy akkor én építész akarok lenni. Ekkor 13 éves voltam.

Elismerték a maketteket is, amiket készített.

Nagy hatással volt rám Callmeyer Ferenc nádtetős, de modern badacsonyi Poharazója, és elkészíttettem a makettjét hungarocellből. Lefestettem szürkére, mint amilyenek a badacsonyi bazaltkövek voltak, nagyanyám varrótűjével kikapargáltam belőle a fehér fugát, szalmaszálból ragasztgattam rá nádtetőt, jól sikerült. Anyámék teljesen odavoltak, fölvitték megmutatni a fölöttünk lakó Mújdricza Feri bácsihoz, aki az Építőipari Technikumban tanított, és ő azt mondta, ott a helyem náluk.

Szerettem oda járni, érdekes, excentrikus figurák tanítottak. Akkor vicces volt, ma már nem bírnám ki. Viszont úgy megtanultam az épületszerkezettant, hogy az egyetemen már nem kellett semmit tanulnom, mert mindent tudtam. Szerettem és értettem az ábrázoló geometriát, ott derült ki, hogy nagyon jó a térlátásom, tudtam magamban vizualizálni 3D nélkül, hogy mi hogyan néz ki a térben, és látom magam előtt a mai napig. Ez talán „születési rendellenesség”, adottság. Van, aki a matematikát látja így maga előtt. Nekem az egyetem az első két évben a matematikával meg a statikával horror volt és szenvedés.

Makovecz Imre és Hollywood

Az egyetemi évek alatt került kapcsolatba Makovecz Imrével, akit mesterének tart. A lakásán egyfajta építészeti szalont működtetett, és önt antennás embernek nevezte, ami tőle nagy megtiszteltetés. Később miért távolodott el tőle?

Egy kollégiumi társam vitt el hozzá: hallatlan szabad, nyitott szellemiségű volt akkor Imre, az életem nagy csalódása, hogy később – egy szívinfarktus után – teljesen megváltozott. Makovecz olyan előadásokat tudott tartani, hogy nem abban erősödtél meg, amit ő gondol, hanem abban, amit te hiszel. Ez egészen különleges képesség, prófétai vonás.

Aztán egyszer csak kitalálta, hogy mostantól létezik a magyar organikus építészet, aminek ő a vezetője A készülő első organikus kiállítás megbeszélésén elkezdték osztani az észt, én pedig nem tudtam, mit is keresek itt. Nem bírom, ha megmondják nekem, hogy mi legyen, ettől menekültem mindig. Amikor lement a megbeszélés, odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy Imre, nagyon köszönöm az eddigieket, amiket tőled kaptam, fantasztikus dolog volt, apám helyett apám voltál, de itt most a mi útjaink elválnak, mert én ezzel nem tudom magam azonosítani. Később szomorúan láttam, hogy politikai ambíciói vannak. Soha többet nem találkoztunk.

Amit az ifjúságáról ír, az sokaknak ismerős lehet: milyen kincs volt a szocializmusban egy menőbb farmernadrág, mit jelentett nyugati zenét hallgatni.

Ezért is örülök, hogy megírtam ezt a szöveget, mert ez egyszersmind korrajz is. Azért tettem mellé illusztrációkat, mert ezek a kis képek – emberekről, épületekről, tárgyakról – belehelyezik a korba a történetet. Sokan rácsodálkoznak, hogy tényleg, ez mennyire ismerős!

Megjelennek helyszínek a Fiatal Művészek Klubjától kezdve a Filmgyárig, emberek Bódy Gábortól Bachmann Gáboron át Fábry Sándorig.

Nyilván a mai fiataloknak is megvannak az ikonikus helyeik, de akkor valahogy kisebb volt ez a belvárosi nyüzsgő-mozgó kör, akik ismerték egymást. Nagyon be is voltunk zárva ide, én például sokáig nem kaptam útlevelet, nem utazhattam.

Egy építészirodából „igazolt át” barátok hívására a Filmgyárba. Építészként másképp közelített a filmdíszlet felé?

Persze. Építészként nem tartottam sokra a díszlettervezést, soha nem érdekelt, hogy lejön egy paraván, amin van egy ajtó. Nekem ez inkább – az általam kitalált fogalom szerint – filmépítészet volt. Az izgatott, hogy térbeli konstrukciókat tudjak létrehozni, kipróbálni. Például a Mennyei seregek című Kardos Ferenc-filmben egy olyan labirintust, amelynek az alaprajza fekvő nyolcas volt, egy végtelen folyosó, és az operatőr, Koltai Lajos olyan snittet csinált, hogy elindult a barokk folyosón és vágás nélkül átkerült a pincébe. A film egy földre zuhant angyal „végtelenített” történetéről szólt, ezt próbáltam az építészet, a térbeliség nyelvére lefordítani.

Hogyan került Hollywoodba?

Amikor befejeztem Szabó Istvánnal a Napfény íze című filmet – amit Amerikában is sokan ismertek, Emmy-díjra is jelölték –, úgy éreztem, hogy itthon már megcsináltam mindent a film területén, amit lehet, beépítettem már többször a legnagyobb műtermet, mit történhet még? Beépítem még egyszer? Az lett a fixa ideám, hogy a hollywoodi filmbizniszbe kellene beleártani magamat. 1999-ban kiköltöztünk Los Angelesbe, és jól is indult mindent, mert a korábbi munkáim alapján öt ügynökség is jelezte, hogy szívesen dolgozna velem, én választhattam közülük. Rögtön szét is küldték az anyagomat Coppolának, Cronenbergnek, nagyon tetszett nekik, mondták, hogy ha indul projekt, akkor számítanak rám.

Igen ám, de akkor elkezdődött minden idők legnagyobb hollywoodi sztrájkja: először csak a filmírók, aztán az operatőrök, aztán a rendezők, aztán már mindenki sztrájkolt. Egyetlen film sem indult, független filmben pedig nem vehettem részt, mert kötött az ügynökségi szerződés. Kezdtem ideges lenni, mert előtte itthon folyamatosan dolgoztam, most meg kimentem oda a nagy semmittevésbe? A legnagyobb „design” feladatom az volt, hogy reggel szépen bevessem az ágyat. Az ügynökségem meg mondta, hogy csak várjak türelmesen, többszörös Oscar-díjas designerek várnak arra, hogy vége legyen a sztrájknak. És menetek a hónapok.

A Terror Háza zseblámpái

Ekkor érkezett Fábri Sándor telefonja?

Igen: „Attikám, Attikám, gyere haza, csak te tudod megcsinálni a Terror Házát!” Mondtam az ügynökségen, hogy hívnak egy magyar múzeum tervezésére, mi legyen. Mondták, hogy menjek csak nyugodtan, majd hívnak, ha helyzet van. Hazajöttem, találkoztam Schmidt Máriával, a Terror Háza főigazgatójával, azonnal megtaláltuk a hangot, elkezdtük a munkát, aláírtam a szerződést két évre.

Ö ismerte az ön korábbi munkáit?

Látta azt a tervemet, ami itt, a galériában is ki van állítva: egy SZDSZ-es, '56-os mártíremlékmű- pályázat volt a 301-es parcellához, amit aztán Jovánovics György nyert meg. Én nem nyertem semmit, illetve dehogynem, megnyertem a Terror Háza megbízását. Mária azt mondta, hogy valami hasonlót találjak ki. Az emlékmű egy hatalmas kőkocka volt, ami belül üres, és a tetejéből ki van vágva az évszám: 1956. A belsejében az áldozatok neve bele van gravírozva az acélfalakba, és ahogy a nap besüt, körbesimogatja az évszaknak és az időjárásnak megfelelően a mártírok neveit.

Így találtam ki a pengefalat a TERROR felirattal meg a hatalmi szimbólumokkal, ez nagyon tetszett mindenkinek. Mária arra kért, hogy vállaljam el az egész múzeumot, mondtam, hogy nagy örömmel. Akkor már nem terveztem háromnegyed éve semmit, és szinte kirobbant belőlem: két és fél hét alatt kitaláltam az egész múzeumot.

Közben viszont telefonált az amerikai ügynökség, hogy megérkezett a várva várt filmes munka, ön pedig visszautasította a legendás John Frankenheimer ajánlatát.

A múzeum tervezése fontosabb volt számomra, mint egy amerikai szuperprodukció. Ez persze nem teremtett kellemes hangulatot az ügynökségemmel, de megértették, mivel egy hosszú levélben leírtam nekik, hogy ez a múzeum mit jelent számomra, hogy ez nem egy munka a sok közül, hanem a saját gyerekkorom és a családom sorsa is át- meg átszövi ezt a történetet.

Ezek szerint a Terror Házához személyes kötődése van?

Igen. Egy személyes eredetű installáció is van a múzeumban, ez a Könnyek terme, ami a tank alatti tér, és annak a történetnek állít emléket, amit a nagybátyámék írtak meg levélben. Ő 1956-ban a pécsi Sophiane gépgyár munkástanácsának vezetője volt, és tudta, hogy ha bejönnek az oroszok, akkor őt föllógatják. Neki mindenképpen menekülni kellett, és úgy volt, hogy az egész család – anyám, apám, nagyanyám, a nagybátyám, a nagynéném és én – disszidálunk, megyünk Amerikába. Az utolsó pillanatban azonban a nagyanyám meggondolta magát: ő itt született, itt is akar meghalni, nem megy sehova. Így hát mi is maradtunk, nem lett belőlem amerikai kisfiú, ami nagy szerencse, de ezt akkor nem így gondoltam, pláne, amikor megérkezett a papírszalvéta.

December lett, mire a nagybátyámék elindultak, és már nagyon lőttek a határon. Éjszaka mentek át nagy hóban, és azt találták ki, hogy fűzfavesszőket szúrnak le, ráakasztanak zseblámpákat, és ahogy azokat ingatta a szél az éjszakában, a határőrök arra lőttek, mert azt hitték, hogy ott vannak a disszidensek, ők pedig elmenekültek a másik irányba. Ennek állít emléket ez a tér a flexibilis keresztekkel és a zseblámpákkal.

A Terror Háza viszont belekerül a politikai térbe, a pengefalról is sok vita zajlott, a politikai feszültségek miatt a fekete kőjárda nem is készülhetett el.

Most van egy kis esély rá, mert a VI. kerület a Csengery utca felőli oldalon szeretne valamilyen díszburkolatot, és akkor azon a szakaszon meg tudnánk valósítani az eredeti tervet. Ez nagyszerű lenne, de azért ez nem lesz olyan egyszerű menet. Meglátjuk.

Úgy lenne komplett a fekete keret, ami kiemeli az Andrássy út 60. tömbjét?

Igen, de anno már annak is örültünk, hogy megnyertük a pert, és a pengefalat meg a tetőt nem kellett elbontani. El tudom képzelni, hogy valakinek ez nem tetszett, de azt gondolom, az idő mára igazolta ezt az elképzelést, a város befogadta, sőt ikonikus városi helyszínné vált a Terror Háza.

Politikai csaták a Sorsok Háza körül

A Sorsok Háza viszont úgy került évek óta tartó viták középpontjába, hogy nem is tud megnyílni. Ezt hogyan éli meg?

Nagyon rosszul. Nagyon nagy ambíciókkal álltunk neki. A megbízást Lázár Jánostól kaptuk, aki ezt megelőzően levitte Hódmezővásárhelyre a Terror Házában látott Gyerekek a Holokausztban kiállítást, aztán itt, Pesten, a valahai deportálási helyszínen, a józsefvárosi pályaudvaron szerette volna azt a kiállítást kibővítve fontos és jelentős megemlékezési helyszínné alakítani. A helyszín eredendően nem volt alkalmas egy XXI. századi múzeum létrehozására. Olyan koncepciót dolgoztam ki, hogy egy hatalmas földalatti kiállítótérből lehet majd a múzeumkomplexum összes épületét elérni. Ezt a koncepciót mindenki örömmel üdvözölte, mert így lehetővé vált egy világszinten is jelentős holokausztmúzeum létrehozása.

Az önéletrajzában leírja, hogy előtte nehéz útra vállalkoztak a feleségével.

Végigjártuk a valahai koncentrációs és haláltáborokat. Ezt sokszor összekeverik, de ez két különböző tábor volt: az egyik arról szólt, hogy halálig dolgoztatták az embereket, a másik pedig effektív megsemmisítő hely volt. Németországban ezek már nagyjából el vannak tüntetve, Lengyelországban viszont még nagyon durván ott a hely szelleme. Visszajöttünk, és két-három hónapig nem tértem magamhoz. Sokszor azt álmodtam, hogy rab vagyok egy ilyen táborban, nagyon földhöz vágott, de nem akartam úgy nekiállni tervezni, hogy ne éltem volna át azt a drámát hogy az emberek elkezdték egymást iparszerűen kiirtani.

Ahogy itt, a galériabeli kiállításon is látható a fotókon, a múzeum két felállított tornya vasúti kocsikból lett felépítve: ez úgy néz ki, mint két nagy könyv, aminek mind a két oldalán gerinc van, ezért nem lehet, nem szabad kinyitni, mert annyira borzalmas, ami benne van, hogy azt emberi ész fel sem tudja fogni. Nagyon megterhelt lelkileg ez a munka, mint egy fekete örvény, ami mindent magával ragad, valami sötét felhő gomolyog az egész körül, egy kaszás verem...

Építészetileg be tudtuk fejezni a múzeumot, elképesztő lett, és szerte a világon nagy elismerést váltott ki, de a kiállítás már nem készült el, az politikai csaták helyszínévé vált, ami nagyon elkeserít, és méltatlannak tartom a projektet végletekig szolgáló résztvevőkkel szemben.

Hamarosan nyit a Puskás Múzeum

A Népstadion melletti Puskás Múzeum viszont nyitás előtt áll.

2019-ban kaptam Schmidt Máriától a megbízást a tervezésre. Most húsz év együttdolgozás után végre nem emberek iparszerű kiirtásával vagy pogromokkal, vérengzésekkel kell foglalkozni, hanem egy vicces, rendkívül tehetséges magyar futballistának csinálhatunk múzeumot. A világ legeldugottabb helyén is mindenki tudja, ki volt Puszkász. Semmiben nem fog hasonlítani az eddig általam kitalált múzeumokhoz, technikailag és vizuális megjelenésében is teljesen más.

Itt, a galériában is látható róla két aranyszínű kép.

A múzeum az egykori úgynevezett toronyépületben lesz, ami akkor épült, amikor a Népstadion. Ezt nem bontották le, csak ráépítettek egy emeletet. Az elsőn lesz a Puskás élettörténetét bemutató rész, a második szint az Aranycsapatról szól, az egyes játékosok életéről, a hozzájuk kapcsolódó relikviákról, a harmadik pedig a focisták és a politikai hatalom viszonyát mutatja be. A negyedik szinten egy teljesen oldott téma lesz, de ez hadd legyen meglepetés. Az egész hely a relikviák és a rengeteg fontos képi és szöveges információ mellett sok korszerű technikai újdonsággal is jelentkezik.

Mikor nyit a múzeum?

Elméletileg október végén, november elején, de emlékszem, hogy amikor a Terror Házát nyitottuk, akkor csak a komputeres rendszer beüzemelése másfél-két hónapig tartott. Nem kis dolog egy ilyen hálózatot kiépíteni, az a mennyiségű kábel, amit oda beépítetek, az valami elképesztő. Érdekes és nagyon szórakoztató lesz amellett, hogy példát mutat helytállásból és hazaszeretetből is. Bízom benne, hogy tetszeni fog az embereknek.

Isten a világ nagy építésze

Említette a tetoválásokkal járó fájdalmat, és a könyvben is megjelennek a tetoválásai a szimbólumokkal. Hogy kezdődött ez?

Tizenöt éve, hogy miért, magam sem tudom, azt éreztem, hogy stigmatizálni kellene magamat. Mivel még nem volt tetoválásom, gondoltam, haladjunk lépésben: egy celofánra rárajzoltam az A + Z emblémát, ráragasztottam a kezemre, és körülbelül egy hónapig ezzel jártam, csak utána tetováltattam magamra. A szimbólumok, jelek világa nem vicc, ki kell próbálni, hogy jó-e nekem ezzel együtt élni.

Hogyan jött a többi?

Egyszer jöttünk vissza Zsuzsával Lanzerote szigetéről – ahol a holdbáli tájon van egy kis házunk –, és megálltunk Madridban kévézni. Volt ott egy srác, akinek a kezére rá volt tetoválva egy mindent látó szem. Hú, mondom, ez milyen jól néz ki, nekem is kellene egy ilyen, mire mondta a feleségem, hogy menj oda, kérdezd meg, hol csinálták. Megkérdeztem, és kiderült, hogy a True Love Tatooban, ami arról híres, hogy David Backham az összes tetoválását ott csináltatta.

Két és fél évig tartott az általam tervezett mintákat rátetováltatni a kezemre, de akkor még nem tudtam, hogyan kell ezt ápolni, és tényleg iszonyatosan tud fájni. Furcsa módon nagyon rá lehet kattanni az illatokra, a fájdalomra, a processzusra, ahogy csinálják, nehéz leállni vele. A jobb kezemre került Jehova-jel, szabadkőműves szimbólum, a bal kezemre pedig a passió kellékei, így balanszban vagyok. Mindent XVII–XVIII. századi metszetek felhasználásával terveztem meg. Ezekkel most jóban vagyok, le tudtam állni – ha hosszú időn keresztül megállod, akkor már nem feszít a folytatás kényszere.

A szabadkőműves szimbolika hogyan jött az életébe?

Az építés misztériuma, a kőműves szerszámok fetisizálása mindig is foglalkoztatott, hiszen az építész által elképzelt ideát a kőművesek valósítják meg, úgymond materializálják a térben. A szabadkőműveseknél Isten a világ nagy építésze, maga a létrehozás, az alkotás pedig világmisztérium. Ezt én nagyon közel érzem magamhoz.

Nem szerettem soha közösségben, teamben alkotni, az idea megalkotása számomra rettenetesen magányos műfaj. De az igazi értelme az ittlétnek számomra az alkotás, hogy az ember gazdagítsa a világot, amitől az érdekesebb és sokrétűbb lesz. Ez igazi misszió. Nem könnyű benne részt venni, mert nem adják ajándékba. De ennél örömtelibb tevékenységet nem tudok elképzelni.

(Borítókép: A  Puskás Múzeum illusztrációja. Fotó:  ATTILAFK)