Szabó T. Anna: A legfontosabbra nem tanítjuk meg a gyerekeket

A horror – ma már úgy mondanánk, thriller – műfaját kétségkívül a 19. századi Angliában alapozták meg, elég, ha Mary Shelley Frankensteinjére, vagy Bram Stoker Drakulájára gondolunk. Ezek a gótikus horrorregények – amelyeket mindenki ismer, de valójában senki nem olvasott – az irodalmon és a populáris kultúrán keresztül nagyban meghatározták többek között filmes utalások, feldolgozások egész sorát.

A misztikus történeteket számos aspektusból vizsgálta az irodalomtörténet, hiszen ezek mélyén komoly pszichológiai és társadalomkritikai szálak húzódnak: Dr. Jekyll és Mr. Hyde története nem csupán egy meghasonlott orvos borzongató kálváriája, bemutatja a viktoriánus társadalom kétarcúságát is. A kirakatban tisztes polgárok és arisztokraták élik az életüket, miközben utcagyerekek százai lepik el Londont, terjed a gyermekprostitúció, a bűn, az erőszak a mindennapok része (gondoljunk csak a Sherlock Holmes-történetekre).

A kastélyba zárt nevelőnő

A gótikus rémregényeket vizsgálták feminista szemszögből is, ezeknek a lidérces históriáknak a főszereplője ugyanis sokszor egy olyan, kiszolgáltatott nő, akit bolondnak tartottak vagy hisztérikusnak bélyegeztek, ezért bezártak, vagy akinek éppen azért bomlott meg az elméje, mert valami miatt útban volt, és ezért szeparálták.

Külön fejezetet érdemelnek a nevelőnők, akik sajátos státuszban vannak: félig úrinők, félig szolgák. Az anyai szerepnek csak a nehezebb oldalát kapják, idegen gyerekekért kell teljes felelősséget vállalniuk, és „be vannak zárva” – mondjuk – egy olyan kastélyba, amely nem a saját otthonuk. Ezeknek a történeteknek a műfaja gyakran levélregény vagy napló, tehát kizárólag annak a szemszögéből látjuk a történetet, aki megélte és elmeséli.

Ilyen nevelőnő Henry James A csavar fordul egyet című, 1898-as kísértethistóriájának főszereplője is. A fiatal hölgy megérkezik a Bly nevű magányos, vidéki udvarházba, ahol addig a két árva gyerek, Miles és Flora a házvezetőnő gondoskodásával próbál boldogulni. Egyetlen rokonuk, a nagybátyjuk azt kéri a nevelőnőtől, hogy őt ne is zargassa, minden, a gyerekeket érintő problémát oldjon meg, minden kérdésben döntsön egyedül. A kicsik kedvesek és jól neveltek, a házvezetőnő is fellélegezhet, úgy tűnik, minden rendben lesz.

Az első nehézség azonban már a nevelőnő megérkezése után nem sokkal megjelenik: levél jön Miles iskolájából, hogy a fiút kicsapták, mert megrontotta a társait. A nevelőnő nem hisz a szemének, mert nem tud kinézni az ártatlan kisfiúból semmi rosszaságot, és úgy dönt, nem szól róla a gyerekek gyámjának. Igen ám, de később még ennél is furcsább események veszik kezdetüket: megjelenik a korábbi inas, Peter Quint, sőt az előző nevelőnő, Miss Jessel szelleme is, és ez addig elfedett bűnökről kezdi fellebbenteni a fátylat a jelenlegi nörsz szemében.

Pukedli és abúzus

Az egykori inas ugyanis – szellemként – bimbózó vágyakról beszél Miles jelenlétében, és a házvezetőnőtől azt is megtudjuk, hogy korábban sok időt töltött kettesben a fiúcskával, sőt a korábbi nevelőnővel is tett ezt-azt. Hogy pontosan mit, az nem derül ki, a misztikum lényege éppen az, hogy a fantáziánkra van bízva miden olyan esemény, ami rejtve marad, de súlyos szavak hangzanak el, és a fiú lelkében sincs minden rendben. Nem véletlen, hogy a nevelőnőnek – aki próbálja őt megérteni, a korban szokatlan módon még az érzéseire is kíváncsi –, a számára egyetlen elérhető gondozójának gyakran ismételgeti, hogy ő rossz.

Az, hogy a kísértetek valóban megjelentek-e, vagy mindez csak a nevelőnő fejében játszódott le, ő találta ki, a műből nem derül ki. De hogy valami nem stimmelt abban a házban, az biztos, és Henry James a korban nagyon bátran beszélt arról, amit akkoriban nem láttak, vagy nem akarta észrevenni, hogy mi zajlik a képmutató szalonok és a gyerekszobák mélyén. S hogy mi játszódik le a gyerekek lelkében, akiktől elvárjuk, hogy ügyesen pukedlizzenek és remekül zongorázzanak, de hogy mit éreznek, mire vágynak valójában, ki vagy mi gyötri őket, az senkit nem érdekel.

Minderről azon a beszélgetésen esett szó, amit a Müpában tartottak Dragomán György és Szabó T. Anna részvételével. Mindketten az angolszász misztikus irodalom nagy rajongói, ezért azok a nézők, akik jegyet váltottak a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) operabemutatójára, az előadáshoz kapcsolódóan meghallgathatták, mit gondolnak ők erről a műfajról és konkrétan Henry James A csavar fordul egyet című rémregényéről.

„Az fontos, hogy a gyerekek helyesen fölmondják a latin ragozást, de nem tanítják meg őket a legfontosabbra, a saját testük fölötti kontrollra, a nemet mondás képességére, az önbecsülésre” – mondta Szabó T. Anna, aki szerint egy abúzustörténet tökéletes leírását látjuk. Mindketten azt emelték ki, hogy a sejtetések, elhallgatások, a csak félszavakban megjelenő gyanú az, ami a thriller erejét adja, itt pedig mindebből van bőven. Szabó T. Anna felhívta a figyelmet a regény zeneiségére: a kísértetekkel járó lánccsörgés, huhogás, dübögés, a velőtrázó sikolyok mind olyan elemek, amelyek zenei feldolgozásért kiáltanak.

Sírkövek a szalonban

Nem véletlen tehát, hogy a műből horroropera készült: Henry James lélektani drámáját Benjamin Britten zenésítette meg 1954-ben, és most a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában hallhatta a Müpa közönsége a Fischer Ivánékkal már korábban is fellépő világhírű szólistákkal.

A szakirodalom szerint A csavar fordul egyet igazi zenei bravúr: az alapszituációt ismertető prológusból – amikor elmondja valaki, hogy talált egy kéziratot, amiben van valami szörnyűség – és tizenhat képből álló opera valamennyi epizódját rövid hangszeres bevezető előzi meg, amelyeket „összeolvasva” egy zenei témát és annak tizenöt variációját kapjuk.

Ennél is lényegesebb azonban, ahogy a megfelelő eszközökkel, tremolókkal, elhalkuló és erősödő hangerővel maga a félelemkeltő zene idézi elő a borzongást.

A szereplők is furcsán kettős figurák: a házvezetőnő gondoskodó, két lábon áll a földön, látszólag megőrzi a józan eszét, de egy idő után neki is sok, ami a házban történik, és nem tudja, hogy a nevelőnő mellé álljon-e. A nevelőnő tele van a gyerekek iránti szeretettel, de bizonytalan is magában, főleg, amikor Flora azt kiáltja a tóparton, hogy ő nem lát senkit, tehát, gondolhatjuk, Miss Jessel kísértete csak a felzaklatott, túlérzékeny nevelőnő képzeletének a szüleménye. A kísértő inas egyszerre megrontó (?), aki azt mondja a kisfiúnak, hogy ne beszéljen senkinek arról, ami köztük történt, de lehet jóbarát és a hiányzó apafigura is.

A gyerekek pedig elbűvölők. Miles ingben, nyakkendőben, bricseszben nyűgözte le csengő hangjával a közönséget: már kész kis angol gentleman, de még sebezhető, kiszolgáltatott gyermek. A fodros kötényruhába öltöztetett Flora pedig – bár árnyékként követi bátyját, és néha furcsa gyerekdalokat énekel – kiáll magáért, ha úgy adódik.

A viktoriánus jelmezeket hasonló stílusú díszlet keretezi: a gyerekszoba, a szalon a súlyos ülőgarnitúrával, ahova időnként „bekúszik” egy-egy sírkő, a kisfiú íróasztala, a tekintélyt parancsoló könyves szekrény, ami ha időnként kinyílik, a földgolyót mutatja, igaz, hogy csak félig – felvillantva, hogy más is van a világon, nem csak a fülledt levegőjű kastély, ahol a földrajzi nevek szintén csak felmondandó tételek.

Csavar és buborék

Henry James regényét sokféleképpen lehet tehát értelmezni, hiszen pont az benne a lényeg, hogy semmi sem egyértelmű. Ma erősen rezonál bennünk az abúzusmotívum, de mindezt tágabban is értelmezhetjük, úgy, hogy nem tudjuk, kinek higgyünk, a saját szemünknek, vagy mások elbeszélésének, ki mellé álljunk, kinek a pártját fogjuk, illetve ki merünk-e állni saját magunkért – és akkor is teljesen érvényes olvasatot kapunk.

Fischer Iván, a darab rendezője és karmestere szerint egyenesen a kétértelműség a történet legfontosabb eleme. „Buborékokban élünk. Igyekezeteink, hogy ráleljünk az objektív igazságra, kétértelműek maradnak, attól függően, hogy melyik buborékban olvassák őket” – írja, és hát napjainkban ez is ismerős lehet. A cím maga is megfejtésre váró talány: azt ígéri, hogy a csavar fordul egyet, és miközben várjuk, hogy forduljon, és kiderüljön végre valami konkrétum, tulajdonképpen nem derül ki semmi.

Ha pedig legközelebb filmen találkoznak a kísértetet látó nevelőnő történetével – akár a Marlon Brando főszereplésével készült Éjszakai jövevényekben, vagy a Nicole Kidmannel játszott Más világban, netán a Netflixen futó A Bly-udvarház szelleme című sorozatban –, a felhőtlen borzongás mellett gondoljanak a misztikus angol irodalom megteremtőire, illetve a művekben rejlő lélektani drámára és társadalomkritikára is. A kísértethistóriákért ugyanis nyilvánvalóan azért rajongunk, mert nem velünk történik, de ha magunkba nézünk, megláthatjuk a saját démonjainkat is.

(Borítókép: Horváth Judit / BFZ)