Műalkotásnak sem utolsó a földrengésbiztos járda

Portugália utcáit járva különleges látványba botlik az ember – szó szerint, hiszen a helyi útburkolat (elsősorban a járda), portugálul calçada hepehupás kövei nem mindig a legbiztonságosabb felületek, pláne nem a hét dombra épült, az ősz beálltával gyakran esős Lisszabonban. 

Egyetemi tanulmányaim néhány hónapra a portugál fővárosba szólítottak. Korábban még nem jártam az országban, így nem tudtam, az infrastruktúra szempontjából mire számítsak. A reptérről közlekedő metróból kiérve azonnal elfogott az ideggörcs, hiszen a Rato megállónál jöttem a felszínre, ahol első ránézésre kimondottan ijesztő a város elrendezése. Meredek utak minden irányból, a csomópont közepén buszmegálló, a zebra csak jelzésértékű, mert a sofőrök simán áthajtanak rajta, és akkor még ott a legzavaróbb tényező: a bőröndöket a miniatűr macskakövekre hasonlító calçadán kell átvonszolni ebben a káoszban (ekkor még nem tudtam, hogy ez a neve).

Az első napokban folyamatosan Lisszabon utcáit róttuk egy szaktársammal, mivel a szintén ideggörcsöt okozó Navegante (helyi utazási bérlet) még nem készült el, így kénytelenek voltunk sétálni. Szaktársam a kövek méretén csodálkozott – kinek volt ennyi ideje az egész várost körülbelül 5x5 centis kövekkel kirakni? –, én pedig felvetettem, hogy ez a járda biztos, hogy csúszni fog és életveszélyes lesz, ha elered az eső, és nem is értem, hogyan közlekednek rajta az idősek vagy a magas sarkús, esetleg babakocsis nők. 

Felvilágosítás portugál módra

Másnap találkoztunk Daviddal, a portugál–venezuelai egyetemistával, akit kiutazásunk előtt néhány nappal ismertünk meg. Miközben az utazási kártyánk igényléséhez szükséges lap leadására vártunk (3 órás sor...) a Campo Grande aluljárójában, David elvitt minket sétálni, majd elmesélte a calçada történetét. 

Ekkor jöttünk rá, hogy a calçada a járda helyi elnevezése, és az utcánkat is erről nevezték el. A calçada nem véletlenül néz ki úgy, ahogy, és nem véletlenül borítja egész Lisszabont. A portugál főváros szinte egészét romba döntötte az 1755-ös földrengés és cunami, a tragédia fényében nem csoda, hogy a helyiek földrengésbiztos útburkolattal építették újra a várost.

A calçada földrengés esetén rugalmasan viselkedik, nem reped szét az út, hanem az apró kövek elmozdulnak egymás mellett

– mondja David. Hiába néz ki csúszósnak, a hiányzó vagy kiálló darabok miatt veszélyesnek, földrengés esetén sokkal biztonságosabb, mint a hagyományos burkolat, ráadásul művészi értékkel is bír, hiszen a mozaikhoz hasonlóan funkcionál, látványos külsőt adva a járdáknak, tereknek és arénáknak.

Valódi műalkotás

A járdaburkolás mint mesterség vélhetően Mezopotámiából származik. A köveket az építmények belső és külső burkolására is használták, később pedig az ókori Görögországba és Rómába is eljutott a technika. Portugáliában 1500 körül jelent meg, de csak a XIX. században kezdték el mai formájában alkalmazni. 1842-ben a lisszaboni São Jorge kastély katonai bázisként szolgált Eusébio Cândido Cordeiro Pinheiro Furtado altábornagy parancsnoksága alatt. Ő rendelte el, hogy az erődítmény egy részét fekete és fehér kövekből álló, cikkcakkos mintával burkolják. A feladatot foglyok végezték el, így ők lettek az első „burkolók” (calceteiros).

A minta nagy sikert aratott a lisszaboniak körében, így nem sokkal később a Praça de Dom Pedro IV (ismertebb nevén Rossio) is hasonló átalakuláson ment keresztül. Fekete és fehér mészkővel, hullámmintásan borították be a város központi terét. A 8712 négyzetméternyi járda ma a calçada egyik legismertebb példája.

Éveken belül a város számos járdáját és terét, valamint más városok járdáit is apró mészkődarabokkal borították be, némelyiket mintásan lerakva, másokat azonban csak fehér kővel. A technikát Porto, Guimarães, Faro és Ponta Delgada is lemásolta, később pedig elterjedt a portugál gyarmatokon, sőt más országokban is.

Az egyik leggyakoribb minta a hullám, amely Portugália tengeri múltja előtt tiszteleg. Hajók, delfinek, rozetták és Krisztus keresztje is kapcsolódik ehhez a témához. A calçadák gyakran természeti képeket, madarakat, virágokat vagy geometrikus alakzatokat formálnak meg.

A köveket géppel vagy kézzel, kalapáccsal vágják ki. A kívánt mintát egy formával fedik le, majd az első köveket a forma köré helyezik. A kis köveket nem lehet két milliméternél jobban elválasztani egymástól.

Egyszerű burkolatok esetében egy kézműves naponta körülbelül tíz négyzetmétert tud elkészíteni, de ha a minta bonyolultabb, akkor naponta legfeljebb egy négyzetmétert.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)