Jöhet covid, háború és fájdalomtenger, a bejgli szent. És persze a miénk a legjobb.

Ha valaki netán azt hiszi, a hatvanhat kötetes Lackfi János hatvanhetedik kötetét előre tudja borítékolni, hát nagyot téved. A legújabb, Bejgliköztársaság című, borítóján az élet kellékeit a melltartótól a bibliáig felvonultató majd négyszáz oldalas prózagyűjtemény az össztársadalmi sóhajtól a pszichedelikus állapotnovelláig, a családi eltöprengéstől a „mi lenne, ha” sci-fi-tárcáig, a gyerek- és kamaszsirámtól a hajléktalanelbeszélésig (ilyen kategóriák persze nem léteznek, de hát Lackfi is egy kategóriákon felüli alkotó) mind formailag, mind tematikusan a legkülönbözőbb jegyeket mutatja.

Talán csak egy egyfajta erős líraiság, rá jellemző azonosulási képesség, magas fokú empátia az összekötő szál, az a verselőre, lírikusra jellemző alapállapot, melyből kiindul, s az az érzékenység, mely áthatja ezeket az írói paletta legkülönbözőbb színeivel odatett novellákat.

Ropogós látleletek

A Bejgliköztársaság írásait nem feltétlen a honnan hová jutás vagy a mindenáron való formai tökélyre törekvés, az epikus szál szisztematikus fel- vagy legöngyölítése mozgatja, sokkal inkább egy lelki-szellemi állapot rögzítése, mely egyfelől Lackfi kiindulóállapota, másfelől ez maga az éppen zajló világ, a mai kor emberének lélekállapota, csak épp most nem lírában, nem istenes versekben, hanem élénk, változatos, modern rövid prózákban leképezve, melyek legfőbb sajátja a tematikus és formai változatosság.

Van itt covid, ukrán–orosz konfliktus, nagy gazdasági világválság, klímakatasztrófa és minden, aminek réme konkrétan fenyeget, vagy inkább fojtogat, olyan frissek, olyan ropogósak a látleletek, mintha most adta volna az orvos a kezünkbe.

illetve nem is diagnózis ez, inkább érzékeny tükörtartás, és a szerző ebben a tükörtartásban, ebben az up to date-ségben nagyon is az élen jár, miközben nem felejt el empatikus lenni, megrendült lenni, mély lenni, tele csupa kérdéssel, létfilozófiai bizonytalansággal vagy akár csak mindennapi töprengéssel.

Persze van olyan „novellahős” (Az ember, aki visszaköltözött a retróba), aki úgy a mai kor terméke, hogy nem képes a mában élni, kidob otthonról minden mobilt és számítógépet, eladja Nissanját és öreg Ladát vesz helyette. A Zanussi hűtőszekrényt a régi jó szovjetre váltja le, hadd zúgjon egész éjjel, a plazmatévét a fekete-fehér képcsőre cseréli, Kádár János képét visszarakja a falra a kapitalista korra emlékező mázolmányok helyébe, Pall Mall cigarettáját pedig Munkásra váltja. Bár Munkás ma már nem is létezik. De valahonnan mégis szerez, mert képtelen elviselni, hogy már nincs az a régi életöröm, nincs az „annak kell örülni, ami van”, mert már annyi minden van, hogy a sok vanás között épp az öröm vész el.

A mi mazsolánk fényesebb

Vagy épp az ő ellentéte (Hatezer lépés) az a fiatal, akinek már mindent a mobiltelefonja mond meg, nemcsak azt, hogy hányat kell egy nap lépnie, mikor kell kávét innia, sört fogyasztania, Frescobaldi motettákat hallgatnia, de minden rezdülését, lélekállapotát az okostelefon rögzíti, helyette gondolkodik és helyette érez, helyette szervezi meg az időpontjait és dobja fel potenciális partnerként eddigi kapcsolati átlaga alapján a közelében található szingliket, szóval mindent megtesz és megszervez, hogy a kisujját se kelljen mozdítani. 

vagy jobb inkább kihajítani azt a mobilt az ablakon és újra embernek lenni.

Lackfi ezt a társadalmi-emberi tükörtartást egyszerre mélységgel és kiapadhatatlan humorral teszi, így a végére nem egy lamentáló, depresszív korlenyomat jön létre, hanem egy színes-szagos egyveleg, mely hol tragikus, hol könnyed, hol fájó, hol kacagtató, de mindenképp emberi, ahol van szürke és antracit, de van narancssárga meg vérvörös is, meg mindenféle, olyan is, hogy véletlenül kétszer halunk meg, mert a rendszer elfelejtett mint aznapi halottakat eltakarítani minket, és tovább létezünk félholtan úgy, hogy már nemigen emlékszünk, kik is voltunk életünkben, de azért valami mégiscsak dereng, de az erre kirendelt hivatalban jól begyűjtenek minket és megteszik a megfelelő lépéseket. (Akik kétszer halnak meg.)

A hajléktalanok, a társadalomból kiszorulók vagy magukat kiszorítók ugyanúgy megjelennek (Vastag aranylánc, mint a karom), mint a visszatérő vízbe fúlás motívum, több oldalról feldolgozva a feldolgozhatatlant (Kék köves fülbevaló, Szelepen keresztül csókolóztunk).

hogy teljesen véletlen, hogy nem volt köze hozzá, hiszen akár lehetett volna is, épp csak egy hajszálon vagy a fentebb valón múlt.

És mindez A nagy bejgliháborúba torkollik, mert míg emberek halnak, szegényednek, nyírják ki egymást, adják el lelküket vagy komplett elbeszélnek egymás mellett, addig mi, polgárnak már alig nevezhető ittmaradottak kényszereszünk és kényszerkínálunk, foggal-körömmel ragaszkodunk hagyományainkhoz és tromfolunk a másikra, mert a mi mazsolánk a fényesebb, a mi töltelékünk az omlósabb, a mi bejglink teteje márványosabb, mert muszáj valamibe kapaszkodni, ha túl akarunk élni, s hát mi másba kapaszkodhatnánk, mint a már csak a bejglink formájában létező önbecsülésünkbe.

(Borítókép: A Térey-ösztöndíjjal 2020-ban elismert Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító tanár zsámbéki otthonában 2021. április 14-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)