Visky András: A szenvedés benne maradt az édesanyám csontjában, tüdejében

Sokáig cipelte a történetét: 1958-ban, kétéves korában telepítették ki a Duna-delta környéki lágerbe, és – bár Júlia című drámájában már emléket állított az édesanyjának – csak most, 2022-ben született belőle regény. Hogyan formálódott a könyv az elmúlt évtizedek alatt?

Boldog történetet akartam írni, és most kíváncsian figyelem, hogy átjön-e. Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted.

Elmondhatom, hogy átjön.

Nem akarok fennhéjázó sem lenni, az otthon biztonsága megvalósíthatatlan a lágerkörülmények között, lehetetlen, olykor kifejezetten szörnyű dolgok történtek velünk, és ha az édesanyám oldaláról nézem, az ő szenvedései, kétségbeesett erőfeszítései, hogy hét gyerekét életben tartsa, teljességgel felfoghatatlanok. A szenvedése mintha benne maradt volna a csontjaiban vagy a tüdejében, elrejtette előlünk. Nagyon sok szeretetet adott nekünk és védelmezett, amíg tehette. Ennek a regénynek meg kellett születnie, és hosszú évekbe került, mire megtalálta a formáját.

Ezt a mozaikos, számozott bekezdéses formát?

A könyvnek tulajdonképpen Biblia-formája van, a bibliai szakaszok is meg vannak számozva. A Szentírás sem folyamatos történet, de úgy van összerakva, hogy mi folyamatos történetként olvashassuk a teremtéstörténettől az utolsó ítélet könyvéig, azaz a Messiás eljövetelének a megváltást beteljesítő eseményéig.

A lágerben is egy véletlenül önöknél maradt Biblia jelentette a napi olvasást és a kapaszkodót.

Annak szerettem volna kitenni magamat, hogy miképpen lehet egy töredékes történetet – hiszen egy gyermek emlékezetében képek sorozataként villan fel a múlt – folyamatos elbeszélésként elmondani. Attól kezdve, hogy a családhoz megérkezik egy angyal, aki végigköveti az egész életünket, addig, hogy az elbeszélő én szembesül a szabadság elvesztésének démoni kísértésével, a sorkatonaság élményével.

Az angyal Nényu, aki cselédlányként szegődött a családhoz, és vállalta velük a kitelepítést is, a katonaság pedig már a regény végén jelenik meg. Miért ezzel zárul a regény?

Ott értettem meg, hogy az ember lehető legszörnyűbb leleménye az, hogy önmagát gyilkológéppé tudja változtatni. És mivel egy lágerben ébredtem öntudatra, a kettő strukturális azonossága megdöbbentett.

A kivégzett fogoly

A lágerben mégsem veszítették el az emberi méltóságukat. Mi volt ennek a titka?

Nagyon meg tudja erősíteni az embert az, hogy a hitéért, a meggyőződéséért üldözik. Apám titka is ez volt, azt hiszem: szabad embernek maradni a szabadságmegvonás sötét időszakaiban. Azaz a jó oldalon állni. Nekem pedig különleges ajándék, hogy már gyermekként proskribált, megjelölt voltam, és később sem kellett számomra vállalhatatlan döntéseket hoznom az úgynevezett karrier érdekében.

A rendszerváltás előtt nem is lehetett karrierem, a titkosszolgálati irataimból tudom, hogy a Securitate hozta meg a döntést, hogy nem dolgozhatok a kultúrában. Mert a kommunista diktatúra idején a kultúrában dolgozni kiváltságot jelentett, nem kellett például nyolc órát a munkahelyen tölteni, sőt a szerkesztőségi büfékben valódi kávét és virslit lehetett kapni, hogy még inkább érezzék a kultúra munkásai, hogy vesztenivalójuk van, ha nem alkusznak meg naponta és minden mondatukkal.

Dolgoztam gyárban, bányában, volt, amikor csak éjszaka engedtek dolgozni. Az is fontos tapasztalat volt, hogy állandó szabadságmegvonásban éltem, ami folyamatos feladatot adott elgondolkodni a szabadság valódi természetéről.

Gyakorlatilag kétéves kora óta…

Felnőttkoromban nem értek valódi kísértések. Egyszer próbálkoztak velem, amikor elsőéves egyetemista voltam a mérnöki karon, akkor is azért, mert túl jó tanuló lettem, talán figyelmetlenségből. Az első, majd a második vizsgaidőszak után felajánlották, hogy lépjek be a pártba. Voltak évfolyamtársaim, akik megtették a karrierjük érdekében, és nekem is ezt tanácsolták. Hogyan árulhatnám el az apámat, kérdeztem tőlük. És egyébként is, miért kell egy diktatúrában a karriert erőltetni?

A látványos szakmai karriereknek is megvolt az ideológiai áruk, lehetetlen volt szabadnak maradnod. Akik beléptek, egyébiránt nagyszerű barátaim és kiváló intellektusok, ‘89 után bizony nehezen számoltak el a pártkönyvükkel. Azt is mondták, hogy nekem volt igazam, de én ezt elhárítottam: nem az én igazságomról van szó, én is ajándékba kaptam. Létezik az igazság, és ez a szabadsággal áll párban. És ez nem az én birtokom, fordítva van, ő birtokol engem.

A lágerben, amikor már lehetett érezni, hogy előbb-utóbb mégis elengednek minket, megpróbáltak egy kommunista pártsejtet alapítani, ami persze a legtöbb lágerlakó számára nagyon vicces volt. De a börtönökben is megalapították a kommunizmussal szimpatizáló foglyok egyesületét, és azt a látszatot keltették, hogy aki belép, azt hamarabb hazaengedik. Talán a legszörnyűbb romániai börtönben, Jilaván az egyesületet hatalmi sugalmazásra megalapító foglyot végül mégis kivégezték.

Akkor ezt az igazságot ön a már gyerekként magáévá tette, pedig amit megélt, lökhette volna más irányba is.

Talán velünk azért nem történt hasonló, mert a szüleink nem hallgattak el előlünk semmit. Amikor apám hat év után kijött a börtönből, azt mondta nekünk az egyik asztali beszélgetésen, hogy ha szerencsénk lesz, mi is börtönbe kerülünk. Nagyon éles kijelentés volt, de ő nem megijeszteni, hanem vigasztalni akart bennünket. És megerősíteni az árulás mindenféle kísértésével szemben.

Többször is tanúja voltam, hogy kiszállnak a belügyesek, és házkutatást tartanak. A házkutatás elképesztő élmény volt, hiszen egy jól felépített agressziókoreográfia. Előre tudták, hogy nem találnak semmit, de hát nem is ez volt a cél. Amikor találni akartak államellenes bizonyítékokat, azokat amúgy is mindig megtalálták. Kirámolták a szekrényeket, szétszórták a fehérneműket, elvitték a könyveinket, apám jegyzeteit, és magukkal vitték minden alkalommal az apámat is.

A szüleim arra tanítottak, hogy törekedjünk arra, hogy valóságos életet éljünk, márpedig a mi életünknek ezek a meghurcoltatások képezték a napi valóságát. Semmiképpen sem lett volna hiteles, ha megalkotok egy hőstörténetet, mert akkor a '89 utáni uralkodó közbeszéd részévé váltam volna, hogy tudniillik kivétel nélkül mindenki a letűnt kor hősévé vált egyetlen éjszaka alatt.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megtaláltam a regény formáját, hogy az írás valódi igazságtevés legyen, és ne az derüljön ki belőle, hogy rosszkor voltunk rossz helyen, hanem ellenkezőleg, mi bizony jókor voltunk jó helyen. A börtön meg a láger megerősített önazonosságunkban, és azóta sem vagyunk eladók.

Isten munkaköri leírása

Azzal vigasztalta az édesanyját a lágerben, hogy ezt majd megírja, ami azt jelentette, hogy valamiképpen „megbosszulja”. Ilyen szempontból tehát teljesítette az ígéretét. Azért írja az elején mégis azt, hogy a könyv fikció, mert mondjuk minden testvére másképp írná meg?

Egy regény csak akkor születhet meg, ha az ember megismeri és rekonstruálja magának a valóságot. Minden név, amit leírok – és ez nagy küzdelem volt számomra –, valóságos, a belügyesek neve, rangfokozata is. Tehát ez egy valóságrekonstrukció, és az olvasó reménységem szerint majd valóságnak érzékeli maga is, mert a regényíró a könyv megírása folyamán ezt a realitást valamennyi érzékszervével érzékelte.

Az én identitásom ebből épült fel, a láger hangjaiból, a barakk illataiból, az ott élő foglyok sokféle nyelvéből. Ha leírok egy bukaresti utcanevet például, az megkereshető. Írás közben mindig előttem volt a Google Street View, kinagyítottam a helyszíneket, sok esetben fel is kerestem különböző helyeket, és még az is segített, ha nem találtam semmit. De a regény fikció, nem memoárt írtam, hanem egy több fejezetből álló regényt. A fikció sokkal erősebb, mint a valóág, mert életténnyé vált álomi, olykor mágikus eseményeket idéz fel az irodalom nyelvén.

Ilyen élettény számomra Isten személye, olyan volt ő és olyan is maradt, mint egy családtag, aki olykor ugyanolyan tehetetlen és gyönge, mint mi, és ezt be is ismeri. Nem szeretek vitatkozni Isten létezéséről, nem is nekem, hanem neki kell bizonyítania a létezését, és ezt időről időre meg is teszi. Isten létének a bizonyítása Isten munkaköri leírásában szerepel, nem az enyémben.

A szülei nem akarták, de nem is tudták megvédeni a gyerekeiket bizonyos tapasztalásoktól. A végzetesen legyengült édesanyja – miután a gyerekei kihozzák a hullaházból – azt mondja a lágerben: „én mindig erősebb akartam lenni, mint ti, de feladtam, végre, elengedte a szívemet a szorítás, nem tudlak megóvni benneteket semmitől és senkitől”.

Ezt ő nagyon szépen el is tudta mondani később, hogy a szívrohama és a klinikai halála azzal függött össze, hogy meg akarta tartani a gyermekeit, márpedig el kellett jutnia oda, hogy a legnagyobb erőfeszítések árán sem bír életben tartani bennünket, szabadon kell engedni a verebecskéket. Sokkal inkább abban érdemes hinnie, hogy a verebecskék élete, sőt elhullása is számon van tartva, és a nagy történet részévé válhatunk mindannyian.

Ebben az evangéliumi szakaszban a veréb szó kicsinyítő képzős, és ez különösen finom döntés. Hamlet is erre a részre hivatkozik, amikor a párbaj előtt megérzi a halálát. Nem azt mondja Horatiónak, hogy minden áron túl kell élni, hanem hogy törekednünk kell arra, hogy beteljesítsük az életünket. Édesanyánknak, saját elmondása szerint, pontosan erre kellett rájönnie: nem túlélni kell, hanem végigélni és beteljesíteni azt, akik vagyunk. És ez nem évek kérdése.

Farkasok a mínusz 30 fokban

A gyerekek pedig néha csodával határos módon maradtak életben.

Péter testvérem kétszer tért vissza a halálból: el kellett engedni, de aztán mégis visszajött közénk. Először a gyermekbénulás miatt került életveszélybe, utána pedig beleesett a jeges Dunába. Előttem van, ahogy belecsúszik, és viszi a víz. Gyermekbénulásosként emberileg semmi esélye nem volt, hogy megmeneküljön. A testvéreimnek lágeriskolába kellett járni, egy ideig a saját lágerünkbe, de aztán át kellett járni egy másik településre, Borduşaniba, télen-nyáron gyalog.

Ha azon a vidéken megindul az észak-keleti orosz szél, a házakat is belepi a hó. Ez nem fikció, az egész lágert sokszor beborította a hó, egymást ásták ki az emberek, bennünket is kiástak többször is. Úgy belepte a barakkot, hogy nappal is sötét volt, nem láttunk ki. Telente mínusz 30-40 fokban gyalogoltak a testvéreim, közben hallgatták a farkasok vonyítását. Olykor a közeli árterületi erdőkből a lágerekig jöttek, lovakat téptek szét, emlékszem ezekre a képekre. Anyánknak el kellett engednie a gyermekeit, nem foghatta a kezüket.

Azzal a kérdéssel kellett szembesülnie naponta, hogy az evangéliumi verebecskékről szóló passzus egy szép, túl szép költői kép, vagy valóban a Gondviselés kinyilatkoztatása. Anyám Istentől önnön valóságosságát kérte számon naponta. Kapott hideget is és meleget is, de hát Isten egyáltalán nem sértődékeny. Az egyház nagyon is az, fogalmam sincs, honnan veszi.

Ferenc testvérének felrobban a kezében a karbid – amivel az egyik munkatelepen dolgoztak –, és gyakorlatilag megvakult.

Az anyám szeme láttára.

Önnek majdhogynem le kellett vágni a lábujjait, mert lefagyott.

A telek szörnyűek voltak a vékony falú barakkokban. Egész nyáron uszadékfát gyűjtöttünk, meg kukoricaszárat, hogy a bádogkályhán nagy nehezen felforrjon a víz. Állandóan éhesek voltunk, ezt most is fel tudom idézni. A telek valóban nagyon nehezek voltak, olykor meg szikrázó boldogsággal ajándékoztak meg bennünket, gyerekeket. Nyáron könnyebb volt, még édes krumplit is találtunk, lucernát szedtünk, abból főzeléket készítettünk, a szentjánoskenyér-fa illatos hüvelyeit is összegyűjtöttük és kinyomkodtuk a finom mézet belőlük. A reformkonyhai ismereteim egészen szerteágazóak…

Az volt a cél, hogy elpusztítsák önöket?

A cél az volt, hogy megtisztítsák a társadalmat a háború előtti politikai rendszer szereplőitől. Ezért a megsemmisítő lágerek, de a börtönök is sokszor amolyan átnevelő intézetek voltak. A korábbi politikai elit tagjai, akadémikusok, finom műveltségű értelmiségiek, minden rendű és rangú ellenállók kerültek közös cellákba és a kényszermunka-lágerekbe. Apám a börtönben tanult meg németül és franciául.

Szemináriumokat és előadásokat tartottak egymásnak, hiszen túl kellett valahogy élni. Ilyenkor persze szétverték őket, le kellett hasalni a kőre, és rajtuk mászkálva ütötték őket gumibotokkal. De mégis ment tovább a börtönakadémia. Istentiszteleteket tartottak, bibliaórákat, apám kiváló görög és héber tudása nagyon hasznosnak bizonyult a börtönben is.

Önöknek a lágerben – osztrák-magyar család lévén – meg kellett küldeni a nyelvi nehézségekkel is, az iskolában például megaláztatások érték emiatt a testvéreit.

Anyánknak nagyon nehéz volt, mert nem tudta románul megtanítani a saját gyermekeit, hiszen Budapesten született, itt nőtt föl. A könyvborítón van egy kép, amelyen a két iskolás nővérem és Aurél látható, aki sokat segített nekünk. A 1956-os temesvári diákmegmozdulások idején Aurél kézírásával született meg az a dokumentum, amelyben a diákok követeléseit megfogalmazták. Őt persze börtönben zárták, de utána sem engedték haza – ez bevett szokás volt –, odakerült a lágerbe. Ő tanított minket románul. Egy román filológus, fiatal egyetemi adjunktus, nekem Nicu bácsi is nagyon sokat foglalkozott velünk. Az iskolában viszont tényleg sok megaláztatás érte a testvéreimet.

A tanítónő felszólította az osztályt, hogy nevessék ki, dobálják meg papírgalacsinnal a nővérét, mert nem tudott valamit helyesen mondani.

Persze, bozgorok voltunk, barbár migránsszármazékok, de a szellemi emberek számára nem.

Diktatúranosztalgia

Végül hat évet töltöttek a Duna-deltánál. Később tartották a kapcsolatot azokkal, akikkel együtt voltak a táborban?

Sokakkal igen. Nicu bácsival például, aki Nicolae Balotă néven vált ismertté, magyarul is több könyve jelent meg. Volt ott egy orvostanhallgató, Romulus Pop, vele is tartottuk a haláláig a kapcsolatot. A kolozsvári dolgozószobájából nyílt egy egyszemélyes kápolna, amit magának épített. Nagyon komoly görögkatolikus hívő ember volt. Medikusként sokat segített nekünk a lágerben, ő találta ki, hogy az almába vasszögeket kell szúrni, és anyámnak azt kellett ennie vaspótlásra. És ő volt az, aki után odajött a szerelme, Teréz, két gyerekük született a lágerben. Csodálatos asszony volt.

Értem, hogy a hit és a családi szeretet meg összetartás nagyon sokat segített, de mégis: hogyan lehet ilyen derűvel feldolgozni ezt az egész borzalmat?

Egy boldog könyvet akartam írni, nem is tudtam volna mást. A bosszú tilos, de az igazságtételre szükségünk van. És ez nem történt meg a társadalmainkban. Egyik nyilvánvaló jele ennek az, ahogyan a titkosszolgálati iratokat kezelte és kezeli a mindenkori politikai elit, mindegy, melyik oldalról beszélünk. Nem szembenézni és elszámolni akarnak, hanem zsarolni. Aki a mi pártunk tagja, az a jó kommunista, aki padig az ellenfelünkké, az a gyűlölni való kommunista. A közös elem a gyűlölet. A „kommunizmus” vagy a „kommunisták” nem egyéb, mint a gyűlölet legitimációja.

Attól tartok a társadalmi katarzis lehetőségét már elszalasztottuk. Tapasztaljuk, mekkora gyűlöletmennyiség hatja át a társadalmat. Apám egyik zseniális börtöntársa arról írt könyvet a börtön után, hogy a kommunizmus ideológiai alapja az idegenképzés és a gyűlölet. Nos, úgy tűnik, nem csak a kommunizmusé. Én az idegenségnek sokféle bélyegét megkaptam, az osztályidegenségtől a klerikális reakcióson át a fertőző meggyőződések terjesztőjéig.

Azt hittem, '89 után már nem érhetnek meglepetések. Tévedtem. Éppen egykori klerikális reakciósként mondom, hogy az egyházak sem játszottak pozitív szerepet a társadalmi megtisztulás megrekedt folyamatában, pedig nagy lehetőségük lett volna, hogy a múltfeltárás és a megbocsátás lehetőségét hirdessék azzal, hogy önmaguk átvilágítását példaként állítják a társadalom elé. De hát az egyházban is az áldozatszerep, majd pedig, nagyon hamar, bizony a diktatúra-nosztalgia vált uralkodóvá.

Mindenképp meg kell bocsájtani?

Annak, aki bocsánatot kér, mindenképpen. De ehhez különbséget kellene tudni tennünk a rendszer és az ember között. A kommunizmusra nincs bocsánat, de emberek életét nincs jogunk elvenni. A rendszert gyűlölhetem, az embert semmilyen körülmények között. Reflektálatlan gyűlöletet tapasztalok olyanok részéről a kommunizmus iránt, akik odaadó párttagok voltak. A kommunistagyűlölet egy öngyűlölet-forma, és ez, látjuk, agresszívvé tesz. És persze a mindenkori hatalom erre jól tud építeni. Keresztény értékek alapján gyűlölni a kommunistákat sötét dolog, mégis ez történik.

Örültem volna, ha a kilencvenes években bátrabb beszélgetések zajlanak le a társadalomban arról, hogy tulajdonképpen mi is történt velünk. Nos, igen, gyűlöljük magunkat, mert szerettük a konszolidált szocializmust. A hatalom pedig erre a nosztalgiára és a biztonság iráni olthatatlan, de persze nagyon is emberi vágyunkra építi a szabadságmegvonó politikai projekteket. A szabadság fogalmi párja nem a biztonság, hanem a kockázat. De a kockázatvállalás tesz emberré bennünket. Szabadnak lenni és szabad emberek környezetében élni jó.

Az elmaradt beszélgetések miatt ez akkor nem duplán bosszantó?

Apámtól azt kérdezték a 80-as majd a 90-es években, hogy miért nem kéri a rehabilitációját? És ő azt válaszolta, hogy talán nekem kellene rehabilitálnom az üldözőimet, nem nekik engem. Lehet, hogy nekik, beleértve az egyházi elöljárókat is, kellene kérelmezniük a rehabilitációjukat – nálam. Volt humora. Engem egy koncepciós per keretében ítéltek el, mondta, egyházi feljelentés nyomán. Tehát hogy az önmagukat átmentők rehabilitáljanak, ez meglehetősen abszurd volna, érvelt az apám.

Én nem ebben a folyamatosan fortyogó, a valóságot elhárító gyűlöletben nőttem fel. Megtanultam, hogy a szabadságnak van olyan formája is, amit senki nem vehet el tőlem. És aki nem tudott szabad lenni akkor, mint valódi ellenálló például, az bizony most sem szabad. Az akkori árulásainkat nem tudjuk megbocsátani önmagunknak. Az úgynevezett keresztény értékek alapján gyűlöljük azokat, akik jórészt mi magunk voltunk. Az önértékelés hiánya pedig folyamatos (ön)megvetést generál.

Az állandó hivatkozást képező keresztény hit alapján nem hiszünk a megtisztulás lehetőségében, és a kereszténységre hivatkozva hirdetjük, hogy a gyűlölet visszaállíthatja az emberi méltóságot. Rendszerellenesnek lenni a konyhaasztalnál – ez a mi legfőbb politikai iskolázottságunk. Tisztelet a kivételnek, mondhatnánk, de éppen ez a tisztelet nem adatott meg.

Apámat saját egyháza nem rehabilitálta soha – helyettes lelkészként ment nyugdíjba. '89 után is kényelmetlen volt, mert leleplezte az újsütetű hatalmi mániákat, meg a reformáció szellemével teljességgel összeegyeztethetetlen klerikalizmust. Meg azt, hogy a politikai változások után az egyházi háttér tudta megalapozni a politikai karriereket, beleértve a legkétségesebbeket is.

Az angyalok humora

A regényben nemcsak hogy nincs gyűlölet, de a szülei elképesztő humorral tudták kezelni a legkeményebb helyzeteket is. Honnan volt még ehhez is erejük?

Apám nem volt túl „jelmondatos”, de volt mégis egy, amit gyakran hangoztatott: hittel és humorral. A hit humor nélkül nagyon veszélyes, a humor ugyanis segít abban, hogy reflektálhatok a hitetlenségemre és az árulásaimra. És humor mindenütt van, a börtönben és a lágerekben is volt. Arra gyanakszom, hogy az angyalok is értenek a humorhoz.

Amikor apám egyik barátját, aki szintén lelkész volt, kihallgatták, akkor a kihallgató tiszt egyszer csak elővett egy Bibliát, odaadta neki és rászólt: Nyissa ki véletlenszerűen, és olvasson belőle! Sándor lelkész kinyitotta, és ezt a mondatot olvasta fel: „az elveszettet megkeresem”. A tiszt nevetve megkérdezte: hogyan fogja magát megkeresni itt a maga Istene? Sándor lelkész pedig azt válaszolta: itt nem én vagyok az elveszett, hanem ön. Ehhez a bátorsághoz és humorhoz bizony szabad embernek kell lenni.

Ez ugyanaz, mint amit az édesapja válaszolt, hogy nem neki kell a rehabilitációt kérnie, illetve amit az édesanyja mond a könyv elején, amikor megkérdezik tőle, hogy megtartja-e a hatodik gyerekét: nem én tartom meg őt, hanem ő tart meg engem. Hajlamosak vagyunk sémákban gondolkodni…

…és a legtöbbször persze minden fordítva van.

Milyen most az élete? A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója, és kívülről úgy tűnik, mintha Tompa Gábor igazgatóval lelki testvérek volnának.

Nagyon régóta dolgozunk együtt, azt szokták mondani a barátaink, hogy én vagyok Gábor leghosszabb házassága. És egy házasságnak megvannak a maga válságai is, kínálkoznak mindegyre a szakítópontok. Kolozsváron persze jó élni és dolgozni, Románia legdinamikusabban fejlődő városa ez, és a legnagyobb egyetemi központ. Soknyelvű és sokarcú város, otthon érzem magam benne. A szomszédban vagy a másik lépcsőházban egy másik igazság, egy másik elbeszélés rejtőzik, amit érdemes megismerni.

A szomszédunkban francia egyetemi hallgatók laknak, és a kertből időnként átkiáltunk egymásnak. Kulturálisan is nagyon nyitott Kolozsvár, az egyetlen olyan város Európában, ahol két állami opera működik. A román színházakkal kiválóak a kapcsolataink, a román szakma azt mondja – és attól tartok, igaza van –, hogy a legjobb társulat most a mienk Romániában. Kitüntetett figyelemben részesülünk.

Én nem Kolozsváron születtem, Erdély egészét tekintem otthonomnak, neofita módon szeretem a várost. Az állandó üldöztetés miatt nagyon sok helyen lakott a család, nincs úgynevezett szülővárosom, mert bár Marosvásárhelyen születtem, csak tíz napot éltem ott. Apámat egyik településről a másikra száműzték, nem engedték, hogy gyökeret verjen valahol, mert az veszélyt jelentett a hatalomra nézve. Mindenhol, ahol lelkészként szolgált, mintegy „felgyúlt” a falu. Végül börtönbe zárták. Azt hitték, végképp kivonják a forgalomból.

Sosem gondolt arra, hogy elhagyja az országot?

Amikor Amerikában éltünk – visiting professorként tanítottam ott –, végleges állást ajánlott fel az egyetem. A családi parlament viszont úgy szavazott, beleértve a kamasz gyermekeimet is, hogy hazamegyünk. Ott minden sokkal könnyebb lett volna, de itt meg valóságos életet élünk. Kiterjedt közösség tagjai vagyunk, sajátunkként élhetjük meg kisebb és nagyobb léptékű dolgainkat, a jónak közösen örülhetünk, a rosszért senkit nem hibáztathatunk. Törekszem arra, hogy otthon legyek, ahol élek.

A színházi munkám mellett egyetemen is tanítok, állandóan diákok között vagyok, ők szembesítenek engem saját nyelvhasználatom tarthatatlanságára, állandó megújulásra szorítanak. A kétévenként megrendezett nemzetközi színházi fesztiválunk vagy a Kolozsvári Magyar Napok például az utóbbi időben az egész város ünnepévé lettek, és nem csak a magyaroké számára – érdemes ebben a tapasztalatban részesülnie annak, aki számára Erdélynek csak mitikus múltja van.

(Borítókép: Visky András. Fotó: Szabó Réka/Index)