A Harry Hole-rajongóknak akut elvonási tünetei voltak az utóbbi három évben, amióta a sorozat tizenkettedik opusza, a Kés 2019-ben kijött. Közben persze csillapították a szomjúságunkat olyan, cseppenként adagolt pótszerek, mint a 2020-as A birodalom, vagy két novelláskötet, A féltékenység-szakértő és más történetek, majd A Patkánysziget és más történetek, de ezek olyanok voltak nekünk, fanatikusoknak, mint amikor a whiskyért remegő alkesznek egy pohár alkoholmentes sörrel szúrják ki a szemét.
Na de most – ha lehet hinni a kiadótól kapott hírlevélnek – vége a hosszúra nyúlt böjtnek, 2023. május 25-én megjelenik a norvégul Blodmåne című krimi, amely az angol nyelvű keresztségben egyelőre két alternatív címet kapott. Az egyik a szó szerinti fordítás, a Blood Moon, a másik a Killer Moon, de – mint hamarosan kiderül – volt egy harmadik verzió is.
Először úgy tervezte a kiadó, hogy már 2022. augusztus 30-án kirukkol a Gyilkos holddal (még nem biztos, hogy ez lesz a magyar cím), de aztán jövő májusra tolódott a grand opening.
Szóval 25 év telt el az első Harry Hole-regény, az 1997-es Denevérember megjelenése óta, és az időközben megjelent tizenkét könyv összesen 55 millió példányban kelt el világszerte, háromszázmillió norvég koronát hozva a konyhára a szerzőnek, ami jelen árfolyamon 12 milliárd forint.
Mára Nesbø betöltötte a hatvankettőt, az alkoholista nyomozó pedig az ötvenes éveit tapossa.
És most kijön a tizenharmadik. Szerencsétlen szám? Aligha. A hírek szerint az egyik – ha nem a – legjobb lesz a sorozatban, minőségben vetekszik a Vörösbeggyel, a Kísértettel és a Hóemberrel, amelyeket maga a Mester is a legjobbaknak tart a tucatból.
A Véres hold – vagy Gyilkos hold, ahogy tetszik – nemcsak egy gyilkosság története, hanem a szerelemről, az érzésekről és az emberi kapcsolatokról is szól.
Valahogy úgy, ahogy valamennyi Nesbø-regény.
Ezek a dolgok, mármint a szerelem, az érzések és az emberi kapcsolatok roppant komplikáltak Harry számára – jelezte Nesbø a kiadó által küldött hírlevélben. – De nemcsak neki, hanem nekem is. A regényben Harry egyik nőismerőse arra panaszkodik, hogy nem boldog szingliként – de párkapcsolatban sem lenne az. Egy kicsit magam is ilyen vagyok. De végül is ez az egész nagyon egyszerű. Ha nem akarod a kapcsolatot, akkor engedd el. Ennyi.
Aztán persze a vele készült interjúban elkezd rébuszokban beszélni a Mester.
Már nagyon jól ismerem magamat. Tudom, mit akarok, és azt is tudom, hogy mit nem. Éled az életed, és akkor az életed egy pontján találkozol valakivel, aki ugyanolyan, mint te magad.
Ez az a pillanat, amikor felteszik a kérdést az írónak: a múltban boldog volt egy kapcsolatban?
Hát erre nem fogok válaszolni – mosolyodik el Nesbø.
És ez most tényleg úgy hangzik, mint a pont a mondat végén. Ellenben szívesen beszélt Harry Hole jellemfejlődéséről a regényhős megalkotása óta eltelt 25 évben.
Harry olyan ember, aki tart a kapcsolatoktól, mégpedig azért, mert úgy tapasztalta, hogy ha valakivel összemelegedett, akkor az több fájdalommal járt, mint örömmel. Mindez az édesanyja elvesztésével kezdődött, ami visszatérő téma a Harry Hole-regényekben. Aztán idővel elkezdett kigyógyulni a félelmeiből, már merte átadni magát az érzéseinek.
Ez az a pont, ahol az interjúkészítő felteszi a kérdést: Nesbø most önmagát analizálja, vagy regényhősét?
Hát igen, ezek szerint rájött, hogy az írók, amikor a hősükről írnak, valójában önmagukat ábrázolják (…) Valóban sok minden történt velem az elmúlt negyedszázadban, de az igazi fordulópont az volt, amikor már meglett férfiként apa lettem. Sokáig úgy éltem, hogy páncélba burkoltam magam, mindent triviális dolognak ábrázoltam, még a halált is. Mert így éreztem. De aztán megszületett a lányom, és megijedtem. Elkezdtem komolyan venni a halált. Most már van egy felnőtt lányom (Selma, 22 éves – a szerk.), és minden a legnagyobb rendben. Fellélegezhetek. De azért mindig ott motoszkál az agyamban, hogy ez az egész tönkremehet.
Nesbø arról is beszélt, hogy az új krimi egyik lehetséges címváltozata a Parazita volt.
Az egész úgy kezdődött, hogy sziklát másztunk valahol a dzsungel mélyén, meglehetősen undorító környezetben, mindenféle csúszómászóktól körülvéve – meséli az író, akinek az egyik hobbija a sziklamászás. – Egyik este elkezdtünk arról diskurálni, hogy melyik a földkerekség legundorítóbb állata. Egymásra licitáltunk, mígnem Jonas Bergland, az egyik cimboránk előjött a Cymothoa exiguával.
Mivel?!
A tengeri nyelvzabáló tetűvel. Ez az agresszív élősködő annyira felpiszkálta a fantáziámat, hogy elkezdtem kutatni a témában. Nos, ez a tetű a hal nyelvére erősíti magát, és elkezdi szívni a vért a hal nyelvéből, míg végül szerencsétlen hal nyelve elhal. Ezek után rászívja magát a nyelvgyökre, míg végül annyira tele lesz vérrel, hogy úgy néz ki, mint egy új nyelv. És igen, a Cymothoa exigua feltűnik az új könyvemben, néhány más undorító élősködő társaságában.
A sztori a következő: két fiatal lánynak nyoma vész. Annyi a kapocs közöttük, hogy mindketten egy rosszhírű üzletember partijára indultak. Amikor egyiküket holtan találják, a holttest mellett egy különös aláírásra bukkannak, amely a gyilkostól származik, és arra enged következtetni, hogy a gyilkos újra le fog csapni.
Ahhoz, hogy elkapják, természetesen Harry Holéra van szükség.
Csakhogy Hole már nincs a norvég bűnügyi rendőrség, a Kripo kötelékében. Los Angelesben él, és nincs olyan erő, ami visszacsábítaná Oslóba. Mígnem tudomására jut, hogy a nő, aki egyszer megmentette az életét, halálos veszedelemben van. És Hole azonnal a sorozatgyilkos nyomába ered.
Korábbi kollégáiból összetákol egy furcsa akciócsoportot, és munkához lát. Egyedül nem boldogulna a gyilkossal, akihez foghatóval még nem találkozott a praxisában. Ám ahogy a bizonyítékok gyűlnek, rádöbben, hogy itt valami egészen mással van dolga, mint amire gyanakodott. Valami rémséges titokkal.
Ettől a pillanattól kezdve ez már személyes ügy. És ha személyes ügy, akkor a gyilkosnak nincs esélye.
Kedves olvasó! Ugye már ön is megkezdte a visszaszámlálást?
(Borítókép: Jo Nesbø 2019. október 16-án. Fotó: Thomas Lohnes / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
