Azt hazudták maguknak, hogy boldogságban és jólétben élnek

Ritka pillanat, talán nem is tudatos, hogy így alakult, de a Szerelem című előadás több szempontból is visszarepít minket a – már alighanem anno is – boldognak hazudott békeidőkbe. Abba a korba, amikor Kassa, Szabadka, Marosvásárhely és Dunapentele (ma Dunaújváros) még egy és ugyanahhoz az országhoz tartozott, nem pedig úgy, mint ma, négyhez.

A Szerelem című színdarab esetében ez a szempont sokkal fontosabb, mint gondolnánk, hiszen ebben Barta Lajos – továbbgondolva a Nyugat hasábjain 1913-ban megjelent A Macska-zugban című novelláját – 1914-ben a társadalomra egyre inkább rátelepedő örök ősz hangulatát fogalmazta meg. A háború, a széthullás évei előtt feltámadó szélről írt, pontosabban a nyomában vagy hatására a lelkekben dúló viharok születéséről.

Bartának, miután a Szerelem című színdarabot 1916. április 8-án a Vígszínházban bemutatták, meg is gyűlt a baja az ítészek véleményével, mert azt mondták rá, hogy ezzel mintha megidézte volna Anton Pavlovics Csehov szellemét (A három nővér című dráma végére már 1901-ben pont került), ám a XX. század eleji magyar vidéki élet mindennapjai nem sokban különböztek az ezredforduló orosz vidék hétköznapjainak végetlen magányától – és a vágyakozás a szebb napokat ígérő, jobb városi élet után is mindenhol és minden időben a szenvedők sóvárgása marad.

Szerelem: menni vagy maradni

Mindez 2022-ben különös ízt, hangulatot, bódulatot ad Barta Lajos Szerelem című művének. Az előadás ugyanis a Bartók Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciója (mind a három nővér Szabadkáról érkezett), a rendezője viszont kassai (Czajlik József, a Kassai Thália Színház igazgatója) és a színpadon marosvásárhelyi színész (László Csaba) is látható. Mindez egy olyan korban, amikor a társadalmon – nem csupán az orosz–ukrán háború és a gazdasági válság hatására – ugyanolyan búskomor és fagyos szél söpör végig, mint amikor a Kárpát-medencében a Nagy Háborút megelőző években a legtöbben azt hazudták maguknak, hogy boldogságban, békességben és jólétben élnek.

S ha mindez még mindig nem volna elég annak igazolására, hogy a színház képes arra, hogy megidézze a régi idők szellemét, a kort, amikor a színjátszás lényege még valóban a történeten alapuló színészi játékban rejlett, a megfelelő rendezői instrukciók alapján, álljon itt bizonyságul a dunaújvárosi előadás, amely minden elemében, mozdulatában és hangulatában a legnemesebb értelemben vett népszínházi hagyományokat tárja elénk. 

A pillanat művészetének élményét, a párbeszédek között megtartott csönd varázsát, a mai színpadi tempókhoz képest szinte már lassított felvételként ható jeleneteket. Czajlik József rendezésében

A színpadi kép (Őry Kati munkája) letisztult, két szinten háromdimenziós, amelyből vektorszerűen a nézőtér fölé nyúlik egy olykor-olykor kilibbenő hinta. A fények szomorúan tompák, a lámpákból kékes-sárgás bú szitál, de egy magányba süppedő élettérnek hogyan is lehetnének pontosan értelmezhető kontúrjai. Az egész olyan, mintha egyszerre látnánk udvart és kispolgári szobát, játszóteret és pályaudvari várócsarnokot.

• Mert ide csak megérkezni és itt ragadni lehet.
• Mert innen csak elvágyóni és elutazni lehet.

S hogy mi dönti el, hogy hőseink mennek vagy maradnak? A sors, talán az elrendeltetés, a kitörésre való vágy.

Szerelem: kellek, nem kellesz

Ebben a térben játszódik ma a Szerelem. Az szereplők az előadás elején úgy tűnnek elő a semmiből, mintha közülünk bárki lehetne Szalay, a nyugalmazott kataszteri mérnök (Őze Áron), Szalayné (Kerekes Éva), Nelli (Kalmár Zsuzsa), Lujza (Magyar Zsófia), Böske (Grgity Niki), Biky, a fűszeres (Kiss Attila), ifj. Biky, a költő (Vrabecz Botond), Udvardy Pista, a hadnagy (Jerger Balázs), Komoróczi Komoróczy Jenő adótiszt (László Csaba) és Kocsárd, a temetkezési vállalkozó (Gasparik Gábor). 

Előtűnnek a múltból, megállnak egy pillanatra, éppen úgy, mint amikor egykor a mozikban megakadt a film a gépben, és addig nézhettük a kimerevített valóságot, amíg a vetítőmasina hőjétől kiégett a látvány. A kép ilyenkor előbb szélen meggyűrődik, középen megolvad, majd szertefoszlik az illúzió, s nyomában vakító fény marad.

Ám Dunaújvárosban, mielőtt megtörne a varázs, a szereplők visszahúzódnak az árnyékba, és csak akkor lépnek újból elő, amikor már tudjuk, hogy magukkal hozzák minden félelmüket, vágyukat, kibeszéletlen titkukat, nyomorúságukat. Magukkal hozzák ide, 2022-be. Csak azért, hogy tudjuk, hogy mi sem vagyunk ám mások, mint ők, az életünk ugyanolyan, mint az övéké.

A Szerelem központi témája a három nővér, Nelli, Lujza, Böske szenvedése. Vagy ahogyan ezt Kosztolányi Dezső megfogalmazta az 1916-os bemutató után:

Az élet siralmas prózájában vitustáncot jár a három lány.

Mert mi kell a lányoknak? Szerelem. De az is jó, ha az csak házasság. Mert a házasság az biztonság. Legyen a férj költő, katona vagy adótiszt. 

De amíg a költő szívét a hírnév és a városi lét vonzza, a katonát meg elviszik a háborúba vagy bárhová, ahová a parancsa szólítja, az adótiszt pedig nem százas, ellenben helyben van, csak ne lenne ennyire ütődött, a szerelem illékony köd marad. A dramaturgok is (Gyarmati Kata és Forgács Miklós) éppen annyit mozgattak a színdarabon, hogy ez maradjon fő sodorvonalban.

Jerger Balázs pontosan olyan hadnagy, amilyen egy nyalka tisztnek lennie kell, akit vére és vágya simán egyetlen asszonyhoz kötne, csak ne volna katona. Vrabecz Bontond éppen olyan, mint bármilyen lánglelkű költő, és simán elhisszük neki, hogy amikor kilép az ajtón, hátrahagyva a biztos szerelmet cserébe a bizonytalan hírnévért, még aznap este elindul a fővárosba. László Csaba pedig éppen olyan, mint egy magára hagyott gyerek, akinek mindegy is, hogy ki szereti, Nelli, Lujza vagy Böske, mert ő azt a valakit nagyon tudná szeretni. László Csaba szerepformálása egyszerre mutatja meg a mély emberi drámák mögött húzódó esendőséget, valamint az önmagunk kiszolgáltatottságából születő, kikacagható félnótást. 

Szerelem: lányok pártában

A Szalay lányok menekülnének már a család ház öleléséből, ahol minden perc olyan, mintha örökre vasárnap délután kettő óra volna, mindjárt az ebédet követően, de még a csöndes pihenő előtt. Ilyenkor az ember többnyire két dolgot tehet: a dívánnyal együtt belesüpped az álmosító csöndbe, vagy nekivág a világnak.

Kalmár Zsuzsa olyan Nelli, aki a tettlegességtől sem riad vissza, de nem azért, mert önmagáért küzdene, hanem mások ellen harcol. Próbálkozásai kudarcra ítéltetnek, a szerelem ugyanis nem olyan, mint a libatömés, amikor kukoricát gyömöszölnek le a tollas torkán, hogy cserébe szépséges méretű májat kapjanak. Persze, a vágyra is lehet azt mondani, hogy szerelem, csak utána senki ne csodálkozzon azon, hogy a párta jobban áll neki, mint az esküvői fátyol.

Magyar Zsófia olyan Lujza, aki szemrevalóságát kéretésre váltja. Érzései őszinték, de még ő sem az a lány, akit egy költő, főleg egy hírnévre vágyó magával vinne a fővárosba. Lujza a szívét persze odaadja, ám az ilyen szív rendszerint olyan, amilyenre a költők idővel csak formás verslábként emlékeznek.

A legbölcsebb lány talán Böske. Grgity Niki modernebb felfogású, mint azt a XX. század eleje engedte volna, de így legalább közelebb hozza a mához a Szalay lányokat – és sorsukat, nevezetesen azt, hogy a szívedben hiába lakik jóság és őszinte vágyakozás, ha nem találsz hozzá kézzel fogható férfiformát, csak férfiakhoz hasonlatos sziluettek közül választhatsz.

Kiss Attila éppen ilyen, árnyékban élő kereskedőt alakít, aki a maga hasznát még a legnehezebb időkben is megtalálja. Gasparik Gábor pedig korunk szónoka, leginkább mások nyomorúságából él: a temetkezés költségének kiszámításakor úgy enged árat, hogy abban biztosak lehetünk, amikor gyászhuszáraival a sírunkat ásatja, már méteres mélységnél azzal állítja le őket, hogy ennyi is elég. Mert nem fizettük meg rendesen. 

Szerelem: kibillen a síkból 

Az előadás elején érhető, hogy Czajlik József rendező miért nyúl a sorsdrámákhoz illő csöndábrázoláshoz. Megjeleníteni ezt térben éppen úgy kell, ahogyan teszi, ám ha mindez öncélú formagyakorlattá változik, az zavaróvá válhat a színpadon. A Szerelem nyitóképében Őze Áron egy hosszan elnyújtott aikido kardgyakorlattal szemlélteti azt, hogy ezen a vidéken a csöndesség a legnagyobb erény, benne rejtőzik az átszellemült elmélyültség.

A harcművészi formagyakorlat lehetne akár a nyirkos huszadik század elejének része is, hiszen az aikido a távol-keleti kultúrában is ekkor terjedt el, mégis idegenül hat egy poros, a békeidők illúziójában vergődő magyar vidék bemutatásában. A civil életében amúgy fekete öves aikidós Őze Áron formagyakorlatával nincs gond, mozdulatsorai kiműveltek, hitelesek, ám mindez semmit nem tesz hozzá az előadáshoz, még csak funkciót sem kap, hiszen a kard, pontosabban a katana később egyszer sem kerül elő.

Szalay mérnök úr összeomlása/halála az előadás végén emlékezetes alakítás marad. Őze Áron hangja úgy csuklik el, ahogyan egy élet törik ketté. És úgy maradnak a levegőben Szalay mérnök szavai, mint valami intelem,

Kerekes Éva és Őze Áron olyan házaspárt jelenít meg, amelynek tagjai szóhasználatukban és viselkedésükben inkább kamaszok, nem pedig érett szülők. Igaz, éppen a Szalay házaspár szerepfelfogásától és megjelenítésétől válik leginkább érthetővé, hogy a Szalay lányok miért is járják folyton, újra és újra, unásig ugyanazt a körtáncot. Télen, tavasszal, nyáron, ősszel.

Kerekes Éva légies jelenség, sugárzik a színpadon. A zárójelenetben hintán libben a nézők fölé, hajtja magát, előre, hátra, előre, hátra, előre, hátra – míg végül minden elsötétül. Vége. Függöny.

Az élet is ilyen. Télre tavasz, nyárra ősz. Előre, hátra. Előre, hátra. A vége függöny.

(Borítókép: Barta Lajos: Szerelem / Grgity Niki, Kalmár Zsuzsa, Kerekes Éva, Magyar Zsófia / Bartók Színház / Fotó: Ónodi Zoltán)