Hans Zimmer: Mindig is féltem belevágni egy Bond-filmbe

2023. június 5-én a Papp László Sportarénában ad koncertet csapatával a modern kor egyik legismertebb filmzeneszerzője, Hans Zimmer. A Gladiátor, Az utolsó szamuráj, A Karib-tenger kalózai és számtalan más filmremek zenéjének atyja hatalmas show-val igyekszik elkápráztatni a közönséget Hans Zimmer LIVE címmel rendezett turnéján. A koncertsorozathoz készült zenék külön albumon is megjelennek márciusban, de a Spotifyon egy kedvcsináló kislemez már most is elérhető, amelyen Az utolsó szamuráj témájának élő verziója hallható.

Inkább rocksztár, mint karmester

Az Index részt vehetett a turné bemutatására szervezett kétnapos sajtókonferencián, ahol több tucat nemzetközi médium képviselője gyűlt össze Londonban. Egy moziteremben megtekinthettünk egy rövid videós montázst, hogy miként is érdemes elképzelni a Hans Zimmer LIVE-ot. Aki meghallgatta a fent említett felvételt, annak nem okozunk nagy meglepetést azzal, hogy a zene magját képező, klasszikus stílussal operáló művek erős és grandiózus arénarockhangzással és alternatív, kísérleti elemekkel egészülnek ki, aminek hála valódi rockkoncert-energiát adnak át a nézőknek. Hans Zimmert nem klasszikus karmesterként kell majd elképzelni, hisz, ahogy a sajtótájékoztatón ő maga is mondta, nem fog hátat fordítani a közönségnek.

A bemutató videó után kaptunk a szervezőktől egy rövid áttekintést a műsorral kapcsolatban. Ebből többek között kiderült, hogy a koncertsorozat 15 országon fog átívelni Európa-szerte április elejétől június végéig, összesen 33 fellépéssel. A zeneszerző fia is részt vállalt a produkcióból, a dokumentációt végző csapatban lesz operatőr.

Ezek után megjelent maga Hans Zimmer is, hogy egy közel kétórás beszélgetésen válaszoljon a kérdéseinkre. A koncertekhez készülő albumról elmondta: nem az volt számára az elsődleges, hogy a dalok élő verzióként legyenek hallhatók, hanem csupán annyi, hogy

Szóba került még a filmzeneszerző kettős szerepe az iparban, és hogy miért is hívják őt „Hollywood lázadójának”. Hans Zimmer elmondta, hogy sosem vágyott erre a jelzőre, csupán az volt számára fontos, hogy új ötleteket dolgozhasson ki, és túllépjen a megszokott korlátokon. Elmesélte, hogy ez a szerepkör egyszerre átok is a számára, hisz rengetegszer jöttek hozzá azzal a kéréssel, hogy valami abszolút újat akarnak, majd a végeredményt hallva meggondolták magukat a megrendelők. Ilyenkor megkéri őket, hogy adjanak esélyt a zenének, hisz volt már rá példa, hogy többszöri újrahallgatásra megszerették az alkotást, amit korábban eldobtak volna.

Az új mindig provokatív, amihez hozzá kell szokni

– mondta a zeneszerző.

Az Index kérdésére, hogy mit tanácsolna azoknak az előadóknak, akik most kezdik pályájukat a zenei szakmában, Hans Zimmer azt válaszolta, hogy „mindig mondjatok igent”. Megesett már, hogy utólag megbánta azt, hogy visszautasított egy projektet, így mára akkor is meghallgatja egy rendező gondolatait, ha olyan elborult ötlettel keresné fel, mint a „galaktikus békák”. Szerinte fontos, hogy ne csupán a forgatókönyvből inspirálódjanak, a rendezővel üljenek le beszélni, hogy megismerjék, mi az ő víziója. Egy alkotási folyamatban a zeneszerzőnek egyszerre kell tudni a rendező és a saját fejével gondolkodni. A megoldást a saját ötletei és a hallgatók elvárásai között félúton fogja megtalálni.

Négy kultúra egy asztalnál

A sajtótájékoztató után másnap egy szűk, négy résztvevős interjúra kaptunk lehetőséget. A konferencia zárásaként egy olasz és egy holland újságíróval társulva fél órát beszélgethettünk sokkal közvetlenebb közegben a zeneszerzővel. Mindenkinek három kérdésre volt lehetősége, kezdve az olasz, majd a holland újságíróval, a sort pedig az Index zárta.

Milyen filmként írná le a készülő előadást?

Ez egy igazán olaszos történet. Film egy családról, amely csupa zenészből áll, nagyon szeretik egymást, és épp ezért vitáznak megállás nélkül. Ezenfelül végeláthatatlan beszédtéma lenne az étel. Ez az a film, ami útközben készül. Ha Federico Fellini még élne, az egyetlen dolog, amit tennie kéne, hogy ránk állít egy kamerát, és megkapná azt az őrületet, ami ezeknek a különféle világoknak és kultúráknak a metszetéből születik. Ezt önök is remekül értik, hisz mind a hárman más kultúrából érkeztek.

A csapatunk tagjai olyan helyekről származnak, mint Venezuela, Kolumbia, Amerika, Olaszország, Spanyolország, Ukrajna, Bécs, Németország, Ausztrália, Anglia. Ez a műsor a zenei ENSZ. Rengeteg a menekült, a zenekar fele Ukrajnából származik, ezt fontos megemlíteni. Mindennap találkozunk a gondokkal, és teljesen átérezzük azok helyzetét, akiknek Venezuelába vagy Afrikába kellett menekülniük. Minden nap egy lábjegyzet ahhoz a tragédiához, ami ma a világban zajlik.

Mit gondol, az Instagram, a TikTok és a velük érkező és kialakuló korlátok valaha is azt fogják eredményezni, hogy olyan rövid alkotásokat készítsen, amelyek akár 15 másodpercen belül is célt érnek?

Ebből jövök. Kezdetben reklámzenéket írtam. Remek gyakorlás terjedelmes műveket írni, de a tökéletes példa a tömör zenei hatásra Beethoven ötödik szimfóniájának kezdete. Mindent elmond egy pillanat alatt, majd utána kibontja, és a dal többi része válik azon két hangnak az értelmezésévé. Zseniális. Ez a mértékű képzelőerő, amely folyton csak tovább és tovább nő, egyszerűen elképesztő. Ez is bizonyítja, hogy akár

Mégis van valami különleges abban a luxusban, amit az idő ad nekünk. Számomra az önkifejezésnek van két bajnoka Olaszországban, akit érdemes kiemelni. Az egyik Umberto Eco, a másik pedig Primo Levi. Mókás, hogy mindkét olasz író sajátos módon értelmezi a létezésünket és a világban eltöltött időnket. Míg az egyik a létezést egy álomként fogja fel, addig a másik szemtanúja a világ kegyetlenségének, és túlélési harcként értelmezi. Ha filmzeneszerzőként olyan tanárokra vágyik az ember, akikből igazán sokat meríthet, akkor ők azok.

Meg tudna nevezni egy olyan érzést, amit kiemelten szeret a zenében megjeleníteni?

Szorongás. Látta a Dunkirk című filmet? Kapcsolja ki a hangot! Ha valaha lesz egy szabadnapja, amikor abszolút semmi dolga nincs, akkor nézze meg YouTube-on Leonard Bernstein Harvard Lectures című előadását. Az mindent elmesél a zenéről, amit tudni szeretne. Van egy rész, ahol Beethoven Pastoral szimfóniájáról beszél. Elmondja, hogy amit az emberek arról a darabról gondolnak, abszolút hibás. Az szimplán egy absztrakt zenei alkotás. Amit a zenével csinálunk, amit a zenével el akarunk érni, az egy univerzális nyelv. Itt ülünk, négy ember, akik abszolút más nyelvi környezetből jöttek, és próbálják megérteni egymást, holott azonos szavak teljesen mást jelentenek a számunkra. Gondoljunk bele egy egyszerű szóba: boldog. Hogy mondják ezt olaszul?

Felice.

És magyarul?

Boldog.

Németül a boldogot úgy mondjuk, hogy glücklich, ami valójában azt jelenti, hogy szerencsés. Nem minden ember szerencsés. A szerencse nem olyan dolog, amit csak úgy el tudsz érni. Ráadásul ez az állapot nem tart sokáig, így a boldogság fenntartása szinte lehetetlen. Most pedig gondoljunk bele, hogy akár egyetlen szóval is milyen erősen meg tudjuk határozni, hogy kulturálisan kik vagyunk. És itt jön be a zene, amellyel képesek vagyunk túllépni a nyelvi korlátokon. Itt is léteznek határok, de univerzálisan sokkal jobban érthető.

A szépség ára

Mesélne nekünk egy kicsit a legutóbbi James Bond-filmről, melynek ön szerezte a zenéjét? Milyen volt dolgozni a Nincs idő meghalni című mozin?

Régi barátok vagyunk Barbara Broccolival (a film producere – a szerk.). Mindig is féltem belevágni egy Bond-filmbe, mert bennem volt a kétely, hogy mi történik, ha nem sikerül, és ki kell rúgnia engem, a barátságunknak pedig vége szakad. Ezért is zavart, hogy amikor leültünk dolgozni a szerzőtársammal, Steve Mazzaróval, nagyon kevés időnk volt. Egy fontos dolgot azonban elfelejtettem: azt, hogy a Bond-csapat egy család. Onnantól, hogy meghívnak ebbe a családba, úgy kezelnek, mint egy családtagot a szó lehető legszebb értelmében. A kezdetektől érezhettük, hogy olyan zenét csinálhatunk, amilyet szeretnénk, és ott van alattunk a biztonsági háló abból a sok fantasztikus alkotásból, ami a korábbi Bond-filmek zenéje volt. Megvolt a DNS, hozzáférést kaptunk, hogy amikor elakad az ember, legyen mihez visszanyúlni.

Térjünk át egy másik híres művére, a Gladiátorra. Kezdetben volt egy alapkoncepció, amiből kialakult a mű, vagy folyamatában formálódott?

Volt egy alapötlet. Találkoztam Ridley Scott-tal itt, Angliában, abban az erdőben, ahol a római csata jelenete zajlott. Bent voltunk Marcus Aurelius gyönyörű sátrában, körülvéve fantasztikus márványbútorokkal, miközben kint az angol és római csapatok arra készültek, hogy lemészárolják egymást. Ültem az ágyon elképesztő, színes selymekkel körülölelve, néztem a gazemberre, és mondtam neki, hogy „Ridley, most komolyan, ez egy csatatér. Mit keres itt egy ilyen fantasztikus sátor ezekkel a bútorokkal?” Erre ő azt felelte, hogy „Marcus Aurelius 16 évet töltött a fronton, és rengeteg rabszolgát ejtettek foglyul ez idő alatt”.

Egyre többet kezdtünk beszélgetni a minket körülvevő csata borzalmáról, arról a pusztításról, amit a római hódítás okozott, miközben ott van az a rengeteg művészeti alkotás és fantasztikus építészeti csoda, amit hátrahagytak, és amit láthatunk ma is, ha Rómába utazunk. Ez mind a rabszolgák véréből, az elpusztított nemzetektől származik. Ezen kezdtem el gondolkodni, hogy melyik az a leggyönyörűbb klasszikus zenei forma, ami már-már banális. Ekkor ugrott be a bécsi keringő, és elkezdtem átalakítani, hogy olyan kegyetlen legyen, ami visszaadja a csata borzalmát. Elég konkrét volt a koncepció, és biztos, hogy rengeteg ember nem értette meg a zene üzenetét, ettől függetlenül imádtam vele dolgozni.

Beszéljünk Az őrület határán című filmről, ami intenzív mozi, a zenéje mégis visszafogott. Hogyan született meg az alapötlet, volt közös koncepciójuk a rendezővel, Terrence Malickkel?

Ez a film nem úgy jött létre, hogy Terry volt a rendező, én pedig a zeneszerző. Amikor belevágott a projektbe, új volt még a stúdiónál, senki sem ismerte, ő mégis kereste a kreatív emberek társaságát. Rengeteget beszéltünk a színekről és a festészetről. Mindenről beszéltünk a világon, kivéve a filmet. Mégis, mindez hatással volt a film tónusára. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a hozzá illő zenét. Kitalálni a módját, hogyan törhetünk ki a megszokott keretekből, és mégis olyan zene legyen a végeredmény, ami harmóniákra épülő alkotás, és nem avantgárd mű.

Végtelen beszélgetések sora után Terry egy nap odajött hozzám, és azt mondta: „rendben, azt hiszem, ezeket akkor mind átalakíthatjuk most képekké és zenévé”. Én meg ültem ott, hogy: „ugye csak szórakozol velem?” És ez az egész mind csupán a nyelvről szólt. Azon gondolkodsz, hogyan mesélnéd el ezt és ezt a gondolatot zenében. Végtelen kérdések sora. A film sosem ad választ a kérdésekre, a film azért van, hogy kérdéseket tegyen fel. Ha erről az oldalról nézzük, akkor a zene is folytonos kérdések sorozata. Bach volt ennek a legnagyobb mestere. Ahogy közeledsz egy Bach-mű végéhez, azt érzed, hogy van még egy kérdés, és még egy és megint egy, és csak vársz és vársz, majd vége, és nem kaptál tőle semmilyen választ. Csalódott vagy, de azért, mert vége van. Ahogy Terry is mondta, a kérdések sokkal érdekesebbek, mint a válaszok.

Csupán szeletelés és aprítás

Hogyan képes védekezni a kiégéssel szemben az ember egy ilyen hosszú karrier során?

Újra és újra észreveszem, hogy rengeteg zenész az első nagy slágere után kiég. Van, hogy húsz évet arra pazarolnak, hogy ebbe az egy dalba kapaszkodjanak, közben pedig nem tudják, hogy mihez kezdjenek. Én talán azért sem égek ki, mert még vége sincs egy projektnek, máris dolgozom a következőn. Még most is, két interjú között is jegyzetelek, instruálom a csapatom Los Angelesben, feladatokat adok nekik. A folytonosság a lényeg.

Kétféle módon gondolkodom a zeneszerzésről. Tegyük fel, hogy ön szakács. Tudja, hogy nyolc órakor megérkeznek a vendégek. Az egyik dolog, amit egy igazán jó szakács megtesz, hogy kimegy ilyenkor a piacra, körbejár, és megnézi a friss alapanyagokat. Ezután észveszejtően sok időt tölt el azzal, hogy hámoz, szeletel, aprít, vizet forral, tíztől este nyolcig megállás nélkül dolgozik, majd megérkeznek a vendégek, és egy fantasztikus vacsorát kapnak tőle. De ha belegondolunk, akkor az idő java része nem volt más,

A másik dolog, amire gondolni szoktam, hogy az újítások korában élünk. Még a Covid is rengeteg új lehetőséget és kihívást hozott a zenébe. Nem volt esélyem nagy zenekarral dolgozni, csupán azokkal az emberekkel, akikkel már korábban kialakult egyfajta tudatalatti kapcsolat. Volt olyan, hogy zenészekkel Ausztráliából, Bécsből, Brooklynból, Angliából és Los Angelesből próbáltunk távgyakorolni közösen, miközben a lányom a szomszéd szobában akart volna aludni. Ehelyett minket kellett hallgatnia.

A kritika és a dicséret egyaránt nagy hatással tud lenni a művészekre. Tudna mondani egy-egy példát mindkettőre, ami az adott pillanatban megváltoztatta a világról vagy a művészetről alkotott képét?

Tudja, egy dicséret képes éppoly ártalmas lenni, mint egy kritika. Nemigen tudok konkrét példákat felhozni, mert igyekszem ignorálni mindkettőt. Megvan a saját kritikus gondolkodásom magammal szemben, a saját fülem a kritikusom, a saját ambícióim, esztétikám, kultúrám. A dicséreteket elutasítom, még akkor is, ha valaki őszintén és átgondoltan mondja. Zavarba hoz. Amikor lejátszom egy zenét valakinek, arra kétféle reakció jöhet:

Amennyiben nem sz*r, haladhatunk tovább, de ha sz*r, akkor kezdjük az egészet elölről. Ez a legtöbb, amit el tudok fogadni, különben zavarba jövök. Minden művész csaló, és mind retteg attól, hogy rajtakapják. A kritikának, legyen az bármennyire támadó, gonosz, alaptalan vagy logikailag megkérdőjelezhető, minden egyes szavát elhisszük. Amikor viszont dicséretről van szó, egy szót sem hiszünk el.

Ha lenne egy zenei dzsinn, aki teljesíti három kívánságát, mit kérne tőle?

Az első három hangot. Legyen jó az az első három hang, és az emberek értsék, hogy miért épp az az első három hang.

(Borítókép: Hans Zimmer Live)