Horgas Eszter: A tanárok helyzete nem jobb- vagy baloldali kérdés

Diákok tüntetnek tanáraikért, tanárok tüntetnek saját jogaikért, kimerítve a polgári engedetlenség kategóriáját, mindezért pedagógusokat rúgnak ki, a kormány pedig azok után, hogy még idén megemelte az országgyűlési képviselők, a katonák és a rendőrök fizetését, ígéretet tett arra, hogy 2025-re a diplomás átlagbér nyolcvan százalékára emelkedik a pedagógusok fizetése. Ám a Pedagógusok Szakszervezete szerint ebben az ígéretben túl sok a ha. Plusz azt se felejtsük el, hogy a rekordinflációt és a megnövekedett energiaárakat addig is minden tanárnak ki kell fizetnie.

Horgas Eszter 1992-ben, frissen szerzett diplomával lett a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, majd a fafúvós tanszék vezetője. Azóta folyamatosan tanít, illetve nyaranként – már tíz éve – összművészeti táborokat szervez. Bár tanári karrierje nem olyan látványos, mint előadói pályafutása (hiszen a háttérben zajlik), legalább olyan fontos számára, mint a fellépések, turnék és szereplések. Ezt diákjai sikerei is igazolják, hiszen növedékeit valamennyi  fuvola szakos felsőfokú képzésre felveszik a fővárosi és a vidéki egyetemeken éppúgy, mint New Yorkban vagy Bécsben.

Ahogy telt az idő, egyre fontosabbá vált nekem a tanítás, de sosem figyeltem oda az anyagi vonzatára, mert nem ez volt a fontos, hanem hogy tovább tudjam adni az előadói pályán szerzett tapasztalataimat. Mellesleg rengeteget tanultam a tanításból. Az elmúlt harminc évben több száz fiatalt tanítottam. Aztán jött a Covid, bezártak minket, nem tudtunk színpadra állni, csak online tanítani. Akkor szembesültem vele, hogy ha ebből a pénzből kellett volna megélnem, méghozzá elvált édesanyaként, bajban lettem volna.

Ugyan fő bevételi forrását nem a tanítás adja, rádöbbent arra, hogy ha ebből a fizetésből kellett volna megélnie, nem választotta volna ezt a pályát.

Szeretem a hazámat, sokszor kaptam lehetőséget, hogy elmenjek külföldre, mégsem mentem. Sosem motivált a pénz, viszont vallom: az egyik legnagyobb nemzeti értékünk az, hogy hihetetlenül tehetséges emberek laknak Magyarországon. Ha arra kényszerítjük őket, hogy a megélhetésükért cserébe lemondjanak a tanári pályáról, vagy már eszükbe se jusson ezt a hivatást választani, rengeteg gyémánt marad rejtve. Ha a tanári fizetésből kellett volna megélnem, én sem választottam volna ezt a pályát, márpedig akarom hinni, hogy az eddigi tanítványaim többségének az életéhez valami fontossal járultam hozzá tanárként.

A fuvolaművész azért szeretett volna megszólalni ebben a témában, mert úgy gondolja, hogy a pedagógusok ügyéből nem szabad politikai kérdést csinálni.

A tanárok helyzete nem jobb- vagy baloldali kérdés. Az oktatás mindenkit érint. Ebben a kettészakított országban most itt egy remek lehetőség arra, hogy valamiben végre összefogjunk. Aki szereti a hazáját, szereti a gyerekét, szereti a barátai, rokonai gyerekeit, hasonlóan szeretne egy színvonalas oktatást. A fiatalok idejük nagy részét pedagógusokkal töltik. Ki ne akarná, hogy ezt az időt a számukra leghasznosabban töltsék? Óriási dolog lenne, ha nem hinnénk az indulatból érkező, különféle érdekekből jövő, félrevezető jelszavaknak. Merjünk egyfelé menni és a jövőnkre figyelni.

Úgy gondolja, hogy ha „lepusztul” az oktatás, akkor nem lesz jövőnk, ugyanis a gyerekeink sorsával arról is döntünk, milyen emberek lakják majd ezt az országot, kik fogják irányítani a társadalmat.

Fontos lenne alapvetéseken nem vitatkozni. Márpedig ez egy annyira egyértelmű történet. Akarom hinni, hogy ha a földön látunk heverni egy koszos, szürke zoknit, akkor arról nem mondjuk, hogy egy piros, bársony hajpánt. Egyszerűen nem lehet a kettőt összetéveszteni. A tanárok kérdése is ugyanilyen egyértelmű: közös ügy. Vagy annak kellene lennie.

A fuvolaművész szerint sürgősen rendezni kellene a tanári béreket, az óraszámokat és a pedagógiai szabadság kérdését. Véleménye szerint az valóban nemzeti érdek, hogy a pedagógusi pálya újra elismert hivatás legyen.

(Borítókép: Horgas Eszter 2013. március 8-án. Fotó:  Szigetváry Zsolt / MTI)