Egy harmadik világégést Európa nem élne túl

Három könyv jelent meg az Osiris Kiadó és az MCC Press közös gondozásában, az Europica Varietas-sorozatban, amelynek ön a szerkesztője. Mi volt a céljuk ezzel?

Régi tervem volt, hogy az Európai Unió (EU) alapító atyáinak gondolatai magyarul is megjelenjenek, mert aki meg akarja érteni, hogy jelenleg mi és miért zajlik az EU-ban, annak ismernie kell a kezdeteket. Ez azért tanulságos, mert sok vita azóta zajlik, ezek régi törésvonalak országok, régiók, különböző elméletek között. A háromból kettő ilyen alapító atya munkája: Robert Schuman könyve Európáért, Jean Monnet visszaemlékezései Emlékiratok címmel jelentek meg. Mindketten francia politikusok, befolyásos gondolkodók voltak.

Mi mozgatta őket?

Két nagy kihívás volt 1945 után, amikor az egész európai kontinens szó szerint romokban hevert: hogyan lehet újraindítani az életet, beindítani a gazdaságot, illetve hogyan lehet megteremteni a békét úgy, hogy ne következhessen be a harmadik világháború. Hiszen azt azért mindenki felismerte, hogy egy harmadik világégést Európa nem élne túl. A második világháború pusztításának ereje, a több millió civil áldozat ezt jól mutatta.

Európa nyugati felének történelmét mindig a német–francia szembenállás határozta meg, ötven-száz évenként kirobbant köztük valamilyen háborús konfliktus: ha az egyik győzött, utána a másik akart revansot venni. A második világháborúból a franciák jöttek ki győztesként, ők voltak tehát abban a helyzetben, hogy valamilyen megoldást találjanak erre a két nagy kihívásra.

A németeket el kell lehetetleníteni

Ekkor jött a gondolat, hogy a jólét megteremtése lehet a cél?

Hogy mennyire nem volt magától értetődő, hogy végül az európai gazdasági integráció lesz a megoldás, azt jól mutatja, hogy a franciáknál, de majdnem minden nyugat-európai országban a revansvágy volt a legerősebb a németekkel szemben. A legmeghatározóbb elképzelés éveken keresztül az volt, hogy Németországot körbe kell zárni, gazdaságilag-katonailag ellehetetleníteni, úgy, hogy Németország soha ne térhessen magához. Az emberek igazságérzete azt diktálta, hogy valamilyen módon meg kell a németekkel szemben torolni azt, amit Európával tettek.

Jogosnak tűnt.

Egy ilyen közegben jött elő Schuman és Monnet azzal a gondolattal, hogy az nem lehet megoldás, ha Németországot körbezárják, és nem engedik levegőhöz jutni, hanem együtt kell vele működni gazdasági téren, engedve ezáltal, hogy gazdaságilag talpra tudjon állni, amiből aztán a franciák is profitálni tudnak. Segítségükre volt a földrajzi helyzet, a német–francia határvidék: a Ruhr-vidéken szénbányák voltak, mellette pár kilométerrel, de már francia fennhatóság alatt pedig vasércbányák.

Az újjáépítéshez, a gazdaság belendítéséhez vasércre, az abból kinyerhető fémhez pedig energiahordozóra van szükség. Ennek a két terméknek a kölcsönös elérhetősége volt az első gyakorlatias gondolat a sok elmélet mellett, ebbe kapaszkodtak bele az elkötelezett francia gondolkodók, hogy akkor próbáljuk meg azt, hogy ezt a két árut ne korlátozzuk egymás irányába. Ez az alapgondolat, ez a pici lépés jelent meg Schuman 1950. május 9-i nyilatkozatában. Így jött létre az Európai Szén- és Acélközösség.

Miért volt ez olyan különleges?

Az igazi újdonság az volt, hogy nemzetek feletti, úgynevezett szupranacionális intézményrendszer létrehozására tettek javaslatot, amely a nemzeti kormányoktól függetlenül hozhat rájuk nézve kötelező döntéseket. Ilyen korábban egyetlen nemzetközi szervezetben, intézményben sem létezett még, ily módon senkinek nem volt ebben gyakorlata, nem lehetett tudni, vajon jól működik-e majd, a tagállamok elfogadják-e a későbbiekben azokat döntéseket, amik rájuk nézve kényesek, vagy az ő nemzeti érdekük ellen vannak.

Schuman és Monnet ilyen szempontból nem árult zsákbamacskát, ennek ellenére nagy szervezés, titkolózás, „konspiráció” előzte meg a nyilatkozat közzétételét, hiszen 1950-ben Franciaországban sem volt elsöprő többsége ennek a gondolatnak. Mielőtt Schuman bejelentette volna ezt egy sajtókonferencián, egyedül Monnet, Konrad Adenauer és az amerikai külügyminiszter tudott róla, senki más. Aztán gyorsan meg is szövegezték az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződést, amelyhez sajátos módon a németek és az olaszok mellett a három Benelux állam is csatlakozott.

1957-ben Rómában aztán ugyanez a hat tagállam aláírta az Európai Gazdasági Közösségről (EGK) szóló szerződést is. Ez már a belső piac létrehozását nevesíti, ahol négy gazdasági alapszabadság érvényesül: az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Ebből fejlődik ki a következő évtizedekben az Európai Unió, amelyhez 2004-ben Magyarország is csatlakozik.

Tud-e fűteni, van-e munkája

Mindez tehát annak érdekében történt, hogy jobban éljünk?

Az EGK-t létrehozó szerződésben három cél szerepel: az egyik a prosperitás, a másik a béke biztosítása és végül a – társadalmi-gazdasági-regionális különbségeket kiegyenlítő – szolidaritás. A második világháború után nagyon sok integrációs elképzelés született, ezek közül a leghíresebb a brit kezdeményezés 1949-ben, az Európa Tanács (ET) létrehozása, azzal a céllal, hogy az emberi jogoknak legyen egy nemzetek feletti regionális szintű védelmük – ezt a felismerést is a második világháború tragédiája hozta.

Ez is fontos igény volt, az ET és az általa létrehozott, strasbourgi székhelyű emberi jogi bíróság most is működik, de a háború után egy európai polgár problémája az volt, hogy tud-e fűteni, enni, van-e munkája, el tudja-e tartani a családját.

Amikor napról napra élnek az emberek, akkor a prosperitás az a hívószó, amelyre azt tudják mondani az egymással ellenséges országok, hogy ennek érdekében hajlandók összefogni, hiszen jobban élni mindenki szeret. Ez volt ennek a gondolatnak a zsenialitása, mert persze hogy fontosak az emberi jogok és az Európa-eszme, de az embereknek kézzelfogható dolgot kell adni, amit a hétköznapok szintjén megéreznek. Ezért létezik még mindig az EU, mert ezt az alapcélkitűzését a mai napig teljesíteni tudja.

Ma viszont úgy tűnik, recseg-ropog az Európai Unió. Jól érezzük ezt?

Az integrációtörténet legnagyobb kihívása a folyamatos bővítés. Egészen más volt hat országgal működni, mint 27-tel. A gazdasági integráció során számos gazdasági típusú konfliktus volt már a hat alapító, majd a belépő országok között is. A dél-európai országok voltak talán a legnagyobb nyertesei az integrációnak a 80-as években, ők a katonai rendszerek megdöntését követően szinte azonnal csatlakozhattak. A gazdaságuk nagyon rossz állapotban volt, de hihetetlen nagy támogatást kaptak, hogy minél előbb eljuthassanak arra a szinte, ahol a többi ország állt.

Aztán elérkezett a kelet-európai bővítés, amikor is a belépni kívánó kelet-európai országok részéről sokkal nagyobb volt a reménykedés az unió felé, mint az unió akkori tagállamainak a reményei az új tagállamokkal kapcsolatosan.

Ez a mai napig hivatkozási alap, sérelem, hogy akkor nem voltak hajlandók ugyanazt a gesztust, ugyanazt a történelmi lépést megtenni a nyugat-európai országok.

Miközben megnyitottuk a piacainkat a nyugat-európai országok előtt, és ide „hordják” például a kevésbé jó minőségű élelmiszert, halljuk sokszor.

A támogatások egy részét kifejezetten a piacok megnyitásának kompenzációjaként kaphatják meg ezek az országok, hiszen az erősebb nyugat-európai vállalatok az áruk szabad mozgásának nyertesei, ki tudják szorítani a kisebb szolgáltatók, vállalkozók termékeit a saját nemzeti piacaikról is. Mivel a tagállamok semmilyen védőintézkedést, korlátozást nem fogadhatnak el, ezt próbálják anyagilag kompenzálni a tagállamok felé az uniós költségvetésből.

Amikor tehát most azt halljuk, hogy bizonyos uniós támogatások kifizetése nem történik meg, vagy késlekedik, illetve feltételhez kötött, akkor tudni kell, hogy ezek címzett támogatások, és jelenleg két tagállam, Magyarország és Lengyelország még azt a pénzt sem kapja meg, ami éppen az említett kompenzációként, a kohéziós alapból járna neki.

Bűntudat a mai napig

A németeknek kezd elegük lenni abból, hogy ők fizetik a legtöbbet?

Az uniós költségvetésbe a tagállami befizetések 25 százaléka a mai napig Németországtól érkezik. Az ő hozzáállásuk az európai integrációhoz, az ezzel kapcsolatos anyagi áldozatvállalásuk nagyon összetett kérdés. Ebben a sorozatban tervezzük Konrad Adenauer konzervatív politikus, az első német szövetségi kancellár négykötetes emlékiratainak a megjelentetését is, hihetetlenül tanulságos.

Én úgy érzem, a német értelmiségben a mai napig bűntudat él azzal kapcsoltban, hogy mit tettek Európával: ez egyszerre jó is és rossz is Európának. Amíg a németek úgy gondolják, hogy törlesztenivalójuk van Európa felé, addig abból nagyon sokat profitálunk még. A kérdés az, hogy meddig tartható fenn ez az érzet. Fönn lehet tartani mesterségesen egy ideig, de ezek akarva-akaratlanul kezdenek elkopni.

Nem lehet, hogy az adómat a német autópályák, tömegközlekedés, egészségügy, oktatás fejlesztésére költsük inkább? Miért kellene nekem a dél- vagy kelet-európai országok köztereit vagy csatornázási rendszerét finanszíroznom?

Ugyanakkor a németek azt is érzékelik, hogy ők, akik gazdaságilag és politikailag a nulláról, sőt, a mínuszból indultak 45 után, azért nagyon gyorsan beelőztek mindenkit, és a 70-es évek második felére ismét Európa vezető gazdasági hatalma lettek. Az, hogy van egy belső piac, és ennyi országra kiterjed jelenleg is, a német iparnak és gazdaságnak fantasztikusan jó, ez a gazdasági érdek tehát azt mondja, hogy érdemes finanszírozni és fenntartani ezt a rendszert, még olyan áron is, hogy ezért ők nagyobbat fizetnek be a közös kasszába, mert valószínűleg a bevétel is jóval nagyobb, amit profitként realizálni tudnak.

A jólétet szinte természetesnek éljük meg, de egyre több az olyan hang nálunk is, hogy nem is érdemes EU-tagnak lenni.

A gazdasági integráció kisebb-nagyobb buktatók után sikeresnek bizonyult, a 2000-es évek elején azonban elindult a gazdasági mellett egy politikai integráció is, amikor úgy döntöttek az állam- és kormányfők, hogy – az alapító szerződésekben foglaltak szerint – még szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat. Mindenki többet akart, de azt már senki nem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen mi lenne a végcél. Ez a fajta bizonytalanság mutatkozik meg jelenleg is.

Azt érzékeljük, hogy ez a politikai integráció jóval nehézkesebb, mint a gazdasági volt, pedig az sem ment nemzeti érdekek, különféle régiók és szektorok sérelme nélkül. Itt jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét az EU. A gazdasági együttműködésnek érezhető hatása volt, a politikai integrációval sokkal nehezebb kézzelfogható eredményeket felmutatni, viszont sokkal több vitát, ellenségeskedést, félreértést lehet generálni.

Ha azt látjuk, hogy a politikai pillér recseg-ropog, nincs egységes hangja Európának a nemzetközi politikai kérdésekben sem, mert annyira szerteágazók a különböző nemzeti érdekek, és a gazdasági integrációnak sem vagyunk nyertesei, mert nem kapjuk meg a kompenzációt az EU-tól, akkor fölmerül a kérdés, hogy meddig lehet fenntartani ezt a helyzetet. Mi az előnye jelenleg a tagságnak? 

A magyar vállalkozások versenyhátrányba kerülnek az európai belső piacon, a munkavállalók megélhetési költségei egyre nőnek, és bármilyen támogatás tudna segíteni.

Az EU másik nagy nehézsége, hogy minél nagyobb lett, annál inkább távolodott az uniós intézményrendszer az uniós polgároktól. És minél kevesebbet tudunk valamiről, annál nagyobb a bizalmatlanság, értetlenség azzal kapcsolatban, hogy mi folyik ott. Nagyon sok országban folyamatosan ott a kísértés, hogy az EU történéseivel kapcsolatban megpróbáljanak saját politikai tőkét kovácsolni. EU-szkeptikus hangok mindenütt vannak, és mivel az emberek keveset tudnak az unióról – hogy mi az EU, és mi a tagállamok hatásköre –, nagyon könnyű ezt a tudatlanságot megjátszani, és a rosszért az EU-t szidni, a jóért a belpolitikát áldani.

A Brexit nagy sebet ütött az unión?

Igen, két okból is. Az egyik, hogy mégiscsak egy nagy vezető európai országról van szó, amely katonailag és gazdaságilag is az egyik legerősebb állam, a másik, hogy 

aki belép, az benn is marad, nem akar kilépni. Kétségtelenül nagy törést hozott a brit népszavazás és a kilépés, ami azt igazolja, hogy esetleg mégiscsak van az unión kívül is élet egy fejlett európai országnak. De gazdaságilag ez egyelőre jóval nagyobb kihívás a britek, mint az EU számára. Nagyon komoly veszteségek érték a brit gazdaságot, és nem volt fogatókönyv arra, hogy mi van, ha a kilépéspártiak győznek.

Nincs nagy formátumú, elkötelezett politikus

Mi lehet az Európai Unió jövője szempontjából a megoldás?

Új célokra lenne szükség. Olyan egyértelmű vízióra, mint amilyet az 50-es években az alapító atyák meg tudtak fogalmazni. Ez volt az ő zsenialitásuk, hogy az egész kontinensre működőképes víziót tudtak letenni az asztalra, és ez kisebb-nagyobb hibákkal, de összetartotta ezeket az országokat, a 2000-es évek elejéig biztosan. Attól kezdve érzem az elbizonytalanodást, és 

Az Európai Parlament – a Bizottsággal és a Tanáccsal együtt – tavaly elindította az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozatot, de amit az elképzelésekből ismerek, azok mind csak gombok a kabáton. Ez mind csak részletkérdés ahhoz képest, hogy mit akarunk az EU-val elérni, mert ahhoz kellene a gombokat – intézményrendszereket, együttműködési formákat – megtalálni. Konkrét vízió nélkül, amit előbb-utóbb mind a 27 ország magáénak tud érezni, nagyon nehéz lesz továbbmenni.

A nemzetközi téren egy ideje már él az a mondás, hogy az EU nemzetközi szinten gazdasági óriás és politikai törpe. 

Vannak külön nemzeti álláspontok, de hiába vannak közös uniós szankciók, ezek a háború gyorsabb befejezéséhez egyelőre nem tűnnek sikeresnek, vagy legalábbis bizonytalan a hatásuk.

Mégis szükség van az unióra?

Amikor soroljuk a nehézségeket, törésvonalakat, konfliktusokat, amelyek jelenleg is feszítik az Európai Uniót, akkor rácsodálkozunk, hogy mindezek ellenére hogyhogy mégis működik, és hogy minden nehézség ellenére szükség van rá.

Azt nem szabad elfelejteni, hogy a tagállamok adottnak tekintik a békét, de hát Európa történelme pont nem a békéről szól. Mindkét világégés innen indult, a legnagyobb pusztítást itt végezte. Az, hogy a területén hetven éve béke van, az európai közösségnek köszönhető. Ez olyan érték, amit a legnagyobb viták közepette sem szabad elfelejteni. Lehet, hogy most nem tudjuk elképzelni, hogy Franciaország megtámadja Németországot, vagy fordítva, de korábban nem telt el úgy 70 év, hogy ne lett volna köztük háborús konfliktus.

A harmadik könyv egy lengyel történész, Oscar Halecki munkája Európa millenniuma címmel, amelytörténeti elemzés Európa ezer évéről. Ezt miért adták ki?

Az eszmetörténeti jellegű kötet végigveszi a különböző korokat, rámutat például, hogy a kereszténység miben volt meghatározó. Ez is része Európa fejlődésének, mint ahogy azok a korszakok is, amikor éppen elfordultak ezekről az értékektől, eszméktől.

Ami nekem nagy élmény, amikor az alapító atyáktól olvasok, az a hitük. Mindannyian mélyen hívő katolikusok voltak – a mai európai politikában elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerre a hitét megvalló hívő és mellette sikeres politikus legyen. És az európai integrációba vetett hitük is sziklaszilárd volt, azért tudtak olyan sikeresek lenni, mert nem inogtak meg abban, hogy erre szükség van. A mai politikusok sokfelé próbálnak kommunikálni, elsősorban a saját választópolgáraiknak megfelelni, de hogy van-e olyan közöttük, akinek erős a hite az európai integrációban, azt egyelőre nem látom.

(Borítókép: Osztovits András. Fotó: Szollár Zsófi / Index)