Minden szavamat ellenőrzik, panaszkodik a történetíró

Három másodperc alatt kerülünk egy középkori haddelhadd kellős közepébe. Ahogy elkezdjük olvasni Fehér Béla Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett című könyvét, máris beszippant, nem lehet tenni.

„A legátusnak haja szála se görbült, a zöldségesveremben, egy halom káposzta alatt vészelte át a támadást, de végül nem úszta meg. A Koroknya nembeli Joakim, László gyermekkirály nevelője – ki szlavóniai bán is – és Erzsébet anyakirályné másnap elfogatta. Első felindulásukban úgy döntöttek, megnyúzatják. Ez mindig népszerű döntés, a nép imádja a nyilvános megnyúzásokat, verekednek a szerencsét hozó véres cafatokért, de most mégis irgalmat gyakoroltak, nem akartak vitába bonyolódni a pápasággal. Átadták a foglyot a kumánoknak, cselekedjenek belátásuk szerint.”

Hogy ez a belátás mit jelent, azt hagyjuk meg a kedves olvasónak.

Éltek-e a szakasztott egyformán kinéző, fonott hajú, lógó bajszú országnagyok, Modrár, Alásony, Szapja, Hecse, Vejnök, Deregnyő, Háporjás, Gyatyel, Tatamér, Dobozó, Száldobágy és Liklehér, vagy mi nem figyeltünk eléggé a történelemórán? A Morgonda nevű, szavárd származású fegyverhordozó például A Gyűrűk Urából is idekerülhetett (lásd még: magyar és szavárd örök barát).

Nem ér véget az Árpád-házi vircsaft

De nincs idő sokat gondolkodni, mert máris a meggyilkolt Miklós prépost története következik, a kumánok bizonyos Szank és Tázlár vezérletével gyújtják fel a templomokat, szó esik elefántcsont tégelyben rejtegetett szent krizmáról, de mielőtt az ember teljesen elbizonytalanodik, rájön, hogy ezeket a szavakat nem kell érteni, az említett személyeket sem kell ismerni, mert nagy valószínűséggel sosem léteztek.

Ellenben jól teszi a jámbor olvasó, ha csak úgy simán átadja magát Cuppán pék, zenész és írástudó történetének, aki, bár kedélye csapnivaló, és az ereje is elhagyogatja, nekiállt a Kézai Simontól kapott íróállványon krónikát körmölni zenekaráról, a Kozma-kvintettről és a korról, amiben éltek. A mai nyelven mesélő Cuppán pék csak néha kever beszédébe korabeli latin szavakat (pl. Paradisum), vagy ki tudja, miket, meglátásai, világszemlélete azonban egészen mai is lehetne.

„A nép jobb idők eljövetelében reménykedik, mint mindig. De keservesebbek jönnek, mint mindig. Meglátjátok, nem ér véget az Árpád-házi vircsaft, addig irtják egymást, míg hírmondójuk se marad. Pártütést pártütés követ, a szent krizmát rejtegető zászlósurak egymás vérét csapolják az édes hatalomért. Nem érdekel a világ csörtetése. Bánattal kelek, azzal térek nyugovóra.”

Fehér Béla, mint annyiszor, most is mesterien keveri a valós és kitalált tárgyakat, szavakat, személyeket. De ahogy a Kossutkifli című regénye estében is, csak bízzuk rá magunkat – ott a 19., itt a 13. századi – szereplőkre, és nézzünk körül a világukban. Sokfelé eljutunk, hiszen egy zenekar játszik piactereken és királyi palotákban is, fogunk látni persze sok erőszakot, pogányok és szentfazekak csatározását, hatalomért folytatott – örök – küzdelmet, de megjelenik a zene, a művészet is, az egyetlen, ami a forrongó, fortyogó valóságban enyhet hozhat minden korban.

„Alkossunk kedvükre való zeneszámokat, a muzsika majd lágyítja őket. A pogányok imádják a dob hangját, az izgató monotóniát” – mondják a zenészek. Kerüljön hát elő a fidula és a szopranínó, szóljanak a dobok, csendüljön fel a Szénán feküdni, szenvedve vagy az Ezüstművesek találkozása a szénégetőkkel című nóta. És persze van szerelem is, nem véletlenül szerepel Miriam Rosenblum neve a könyv címében: Anjou Izabella nevelőnőjét Kun László eljegyzésén ismeri meg a zenekar, és ez a találkozás végzetesnek bizonyul.

Visszamenőleg átdolgoztatták a krónikát

Simon paptól pedig azt is megtudjuk, hogy a történelem krónikásának a középkorban sem volt „politikától független”, nyugodt állása. Panaszkodik, hogy hiába ül a trónon új király, András, nem változott semmi, a krónikás élete ugyanolyan köpedelmes, mint előtte. Korábban Erzsébet anyakirályné sürgette, naponta kérdőre vonta, mennyit haladt, és minden sort el akart olvasni. Azaz dehogy, mert olvasni nem tudott, az átkozott Joakimmal olvastatta fel magának.

Az udvar szája íze szerint kellett igazítanom egyik-másik régebbi eseményt. Erzsébet, a kumán némber a legjobb színben akarta László király atyját feltüntetni

– meséli, majd a folytatást is elmondja:

„Erzsébet visszavonult, most Tomasina, a mostani király anyja jár a nyakamra. Ha nem ér rá, Ramaccát, a király velencei mentorát küldi maga helyett. Csupa szőr, sötét férfiú, reng rajta a háj, a tekintete fagyos. Ellenőrzik minden leírt szavamat. Arra kell ügyelnem, hogy a legyilkolt László királyt a lehető legrosszabb színben tüntessem fel, ezért visszamenőleg átdolgoztatták velem a krónikát. Ők fennkölten gesztának hívják. Ölni tudnék, amikor ezt a szót kimondják” – mondja Kézai Simon.

De nem csak arról van szó, hogy kit kell utólag minél jobb színben feltüntetni. „A csata mégis maradt, mert a krónika úgy érdekes, ha sok a csata benne. Ez is egy szempont. Ha nem történt csata, kérik, találjunk ki egyet vagy kettőt. 

Ha nincs csata, mi marad?” Ahogy leírták neki az Andrásról szóló cikkely vázlatát is. „Annyi a dolgom, hogy kiszínezzem, nagy feneket kerítsek neki.”

A történelem akkor is a kisemberek feje fölött csapkodott, a Kozma-kvintett egyetlen, életben maradt tagja pedig hűen próbálja visszaadni saját küzdelmeit, ami, bármilyen furcsa, keserűségében is tele van humorral. Érdekes módon a gasztronómia itt most kevésbé jelenik meg, pecsenyén, cipón és vadhagymán kívül nem nagyon esznek mást a 13. századi ínyencek.

Aki olvasta Fehér Béla korábbi könyveit – a két tucatból most álljon itt a Törökméz, a Romfürdő, a Zöldvendéglő, a Lecsó, az Ördögcérna vagy a Cserna-Szabó Andrással közösen írt Ede a levesben, illetve a Szécsi Noémivel közös Hamisgulyás –, az nem fog csalódni a Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett történetében sem. Aki pedig most kezd ismerkedni a munkásságával, nyugodtan kezdheti ezzel az igencsak szórakoztató 13. századi történelmi tablóval, amelyhez 21. századi korunkhoz igazodva trailer is készült.

(Borítókép: Fehér Béla. Fotó: Bach Máté)