Einstein agya eltűnt a boncasztalról

Katartikus előadás, de nehéz megfogni, hogy miért. Ritkán látni négy színészt ekkora összhangban játszani, minden – egyébként nagyon finom – poén ül, miközben a darab komoly tudományos és filozófiai kérdéseket feszeget. Azon kell többek között elgondolkodnunk, mik is vagyunk mi: az emlékeink? A gondolataink? Az agyunk? És akinek – akár egy betegség következtében – nincsenek emlékei, annak nincs is önreflexiója, nem tudja letapogatni a saját személyiségét, nincs identitása? És attól még például tud szeretni?

A cselekmény több szálon bonyolódik, és mivel ugyanazt a négy színészt látjuk a különböző jelenetekben, eleinte nem tudjuk, mire fut ki a történet. Élvezzük a színészek játékát, Kovács Patrícia az összes megjelenített negyvenes nő szerepében telitalálat, hol Einstein egzaltált, napszemüveges leszármazottja, hol okos doktornő, hol az érzelmeinek kiszolgáltatott szerető vagy anya, Nagy Ervin pedig a negyvenes férfiak szerepeiben lényegül át tudósból orvosba, orvosból férjbe vagy betegbe.

A húszas-harmincas nőket és férfiakat alakító fiatalok pedig méltó partnereik, Márkus Luca, ahogy az egyik karakteréről elhangzik, tündöklő és vicces, Horváth Szabolcs érzékeny, laza és intelligens, minden szerepben kedves és szerethető (kivéve talán az ügyvédet). Szóval eleinte csak élvezzük a nem papírízű párbeszédeket, muszáj nevetni, amikor például Kovács Patrícia megkéri az őt hallgató Horváth Szabolcsot, hogy ne szóljon állandóan közbe, vagy ahogy Márkus Luca reagál dolgokra, tényleg mint bármelyik húszas-harmincas ismerősünk.

Einstein agya a csomagtartóban

Aztán szép lassan kezd kirajzolódni a kép, három fő szálon folyik a cselekmény. Van, ugye, Thomas Harvey patológus, aki a kocsija csomagtartójában hazaviszi Einstein agyát további tanulmányozás céljából. 

Ez nem bizonyul jó ötletnek, mert attól kezdve, hogy a felesége kisebbfajta pánikrohamot kap ettől, az élete lejmenetbe kezd, és elismert tudós helyett lecsúszott „papa” lesz, aki mindenféle perifériára szorult alakokkal múlatja az időt. Az előadás egyik csúcspontja, ahogy beszívnak és táncolnak, Nagy Ervin úgy mozog nagyon menő, laza stílusban, hogy közben mégis papa marad, Kovács Patrícia pedig valami egészen elementáris változáson megy keresztül.

Van aztán a neuropszichológus doktornő, akinek a szakmai tekintélyében nem kételkedhetünk, de a párkapcsolataiban vagy a családi életében már nem mozog annyira magabiztosan, és van egy pár, Margaret és Henry – esetük szintén valós történeten alapul –, akikért a szívünk szakad meg: a férfi amnéziában szenved, a felesége pedig kitart mellette, amíg lehet.

A szálak aztán összeérnek, a titkok kiderülnek, megtudjuk, ki miért viselkedett úgy korábban – egy dologra nem derül fény, hogy miképp is működik az agyunk, mitől leszünk azok, akik, hiába nézegetik a szereplők az Einstein agyából levágott és üveglapok közé szorított szelvényeket. A neuropszichológus doktornő egyenesen azt állítja, hogy az átmeneti amnéziában szenvedő pácienseinek legszívesebben azt mondaná, élvezzék ki, amíg nem béklyózzák a gondolkodásukat az emlékek, mert ebben az állapotban lehetnek csak igazán szabadok.

Hogyan rakunk össze egy történetet?

Ahogy feltérképezzük a kozmoszt, úgy próbáljuk feltérképezni az emberi agyat, felfedni titkait. Ma már erről sokkal többet tudunk, mint 1955-ben, amikor Albert Einstein meghalt Princetonban, az agya pedig eltűnt a boncasztalról, és az ő agyáról is csak később állapítottak meg bármit, például, hogy bizonyos területeken jóval barázdáltabb volt, mint másé. Ez azonban már nem témája Nick Payne Inkognitó című kortárs drámájának, az ő világában a patológust látjuk, aki az agy megszállottjává válik, és végül nem jut semmilyen következtetésre.

Igaz, attól, hogy egy agy mondjuk barázdáltabb, mi sem leszünk okosabbak a saját életünkre, boldogságunkra nézve, bár az előadás érdekes játék is arra, hogy kipróbáljuk saját agyunk működését. A Kovács Patrícia által játszott neuropszichológus mondja, hogy

töredezett tudásunkat a hiányzó részletekkel kiegészítve rakja össze azt a narratívát, ahogy a világot próbáljuk értelmezni, és hát ugyanez történik velünk, nézőkkel is.

Miközben figyeljük az egyes jeleneteket, az agyunk lázasan dolgozik, hogy rájöjjön az időben és térben is máshol, máskor játszódó történések közti összefüggésekre, és arra, kinek hihet, hiszen a szereplőket is megtéveszthetik a saját emlékeik. És ha ez megvan, jöhetnek az érzelmek is – ez viszont már megint másik tudományterület, hogy ezt vajon mi váltja ki belőlünk, nézőkből is.

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Szőcs Artur rendező és a színészi csapat milyen koncentrált agyi munkát kell hogy végezzen azért, hogy észben tartsa, ki melyik karakter bőrébe – mellényébe, cipőjébe – bújt éppen, fejben és érzelmileg hol tart a történetében. Az átalakulást a színészi játékon kívül néha egészen pici dolgok jelzik, egy hajráf, egy visszatérő mozdulat, egy szemüveg (díszlet- és jelmeztervező: Slárku Anett), így botladoznak hőseink a piros plüsskockák között, amelyek szintén átalakulnak, hol ágy, hol zongora, hol bárpult lesz belőlük.

De ezt persze csak az én raktam így össze, másnak az agya lehet, hogy más történetet mesél.

(Borítókép: Nagy Ervin és Kovács Patrícia. Fotó: Karip Tímea/Index)