Van egy ország, ahol az emberek boldogok azért, mert oda születtekAz 1956-os forradalom és szabadságharc kivívott eredményeit a november 4-i szovjet invázió söpörte el. Magyarország kormánya 2013-ban döntött arról, hogy az emléknapot nemzeti gyásznappá nyilvánítja, amikor az ’56-os szabadságharc mártírjaira és a megtorlás áldozataira emlékezünk. Az országos megemlékezéshez emlékkoncerttel csatlakozik a Várkert Bazár a MÁV Szimfonikus Zenekar együttműködésével.
Beethoven Egmont-nyitánya az ’56-os forradalom egyik szimbóluma. Október 23-án éjjel a forradalmárok a Parlament mellé telepített rádiós kocsiból közvetítették az eseményeket, és néhány hanglemezről bejátszottak a hangulathoz illő zenéket. A lemezek egyikén az Egmont-nyitány is rajta volt. Noha a forradalmi események alatt például a Bánk bánból is gyakran közvetített a rádió részleteket, mégis Beethoven Egmontja lett az a mű, amelyet a leggyakrabban játszottak le hangvétele és tematikája miatt
– mondja a programot ismertető közleményben Farkas Róbert karmester a darabválasztással kapcsolatban.
Beethoven 1809-ben szerezte a darabot kísérőzenéül Goethe Egmont című drámájához, amelynek központjában a spanyol elnyomás ellen lázadó holland nemes története áll, aki szembeszállt a zsarnoksággal. II. Fülöp spanyol király ugyan elfogatta és kivégeztette Egmontot, halála azonban tiltakozássorozathoz, végül Hollandia függetlenségéhez vezetett.
A zenemű nyitánya hatalmas, hosszan kitartott hang után ólomsúlyú akkordokkal kezdődik, felidézve egy régi spanyol tánc, a sarabande ritmusát. A fúvós hangszerek fájdalmas szólamai válaszolnak a szenvedő nép hangját megszólaltatva. A párbeszédből induló erőteljes fokozás vezet át a nyitány gyors részébe, a harcot ábrázolva, élesen felharsan a zsarnokságmotívum is.
A zene világosan érzékelteti az önkényuralom felülkerekedését, néhány pillanat csend után gyászos harmóniák siratják el az áldozatokat. A mű azonban nem ér itt véget: ujjongó, győzelmes zene következik, amelybe a himnikus pátosz hangja vegyül, hiszen a szabadságot csak ideig-óráig lehet erőszakkal leverni.
Az ünnepi hangverseny második darabja Beethoven III. (Eroica) szimfóniája, amely néhány évvel az Egmont-nyitány előtt, 1805-ben született, amikor győzött a francia forradalom, megdőlt a királyság, az önkényuralom, és létrejött Európa első köztársasága. Beethoven minden elnyomás gyűlölőjeként új művel ünnepelte a szabadságért küzdő Napóleont.
Már készen állt a mű, amikor hírül vette, hogy Bonaparte császárrá koronáztatta magát – csalódása jeléül összetépte a partitúra ajánlást tartalmazó első oldalát,
majd 1806-os nyomtatásakor a címe már így tűnt fel: Sinfonia Eroica – Hősi szimfónia egy nagy ember emlékének ünneplésére.
„Mindkét mű középpontjában a szabadság kérdésköre áll, erős, harcias kifejezésmóddal bírnak – emelte ki a zenekar karmestere, Farkas Róbert –, mégis ott van bennük Beethoven érzékenysége is, különösen az Eroica szimfónia második, gyászinduló tételében, méltó megemlékezésre adva lehetőséget a közönségnek.”
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
