Csak a magas rezsiárak miatt nem látjuk a fényt az alagút végén

Mentek már úgy nézőként színházba, hogy fogalmuk sem volt, mire váltottak jegyet, de előre sejtették, hogy amit látni fognak, az jó lesz? Hasonló érzésekkel indultam a Vígszínház első improvizációs előadására, ám kérdőjelek érezhetően nem csak a nézőtéren ülőkben merültek fel.

Nagyon bátrak, hogy eljöttek, mert nem tudják, mit fognak látni, mondjuk, még mi sem tudjuk, mi lesz. Az is lehet, hogy Aiszkhülosz egy ismeretlen művét, a Semminek semmi értelme, és különben is elegem van című eposz izlandi változatát adjuk elő.

Körülbelül így vezette fel az estét Rudolf Péter, és végeredményben – Aiszkhüloszt leszámítva – igaza is lett.

Idén szeptemberben a teátrum szokásos évadnyitó eseményén, a Vígnapon különleges program debütált. Ez volt a Vígszínház exkluzív improvizációs előadása, ami végül olyan jól sikerült, és annyira pozitív közönségvisszhangja lett, hogy az igazgató végül műsorra tűzte a különleges improvizációs estet Lesz, ami lesz címen a Pesti Színház színpadán. Az első hivatalos előadásra mi is ellátogattunk. Ahogy a Vígnapon, úgy most is a rezsikérdésből indultak ki a szituációk.

Rudolf Péter, az est házigazdája szerint az a jó a közép-európai emberekben, hogy a humoruk a legnehezebb helyzetben is megmarad. Ezt a tényt erősítve a színház igazgatója azzal nyugtatta a nézőket, hogy csak a magas rezsiárak miatt nem látjuk a fényt az alagút végén.

Ez az este erről szól: megpróbálunk röhögni valamin, amin máskor eltorzul a fejünk

– zárta le a hosszúra nyúlt bevezetőt Rudolf Péter, akinek az évek Beugrójának köszönhetően a vérében van a váratlan helyzetekből kovácsolt humor, de szerencsére a társulat többi tagját sem kellett félteni az este alatt.

A színpadkép improvizációs esthez képest elsőre elég zsúfoltnak tűnt, ám hamar értelmet nyert. Hiszen az impróval a nézők előtt leomlik még egy fal; a varázs a szemünk előtt felvállaltan születik vagy nem születik meg. Ehhez mérten berendeztek egy minijelmeztárt, -kelléktárt, kaptunk egy zenei részleget pár hangszerrel, a bútortárt néhány szék és asztal jelenti, és hát a színésztár is felvonult, Rudolf Péterhez Bach Kata, Brasch Bence, Halász Judit, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde, Orosz Ákos, Ötvös András és Seress Zoltán csatlakozott.

Az este egyértelműen felszabadult hangulatban telt, hátránya egyben az erőssége is: annyira nem körvonalazódtak még a szabályok, hogy a sokszor kialakuló kavarodás több őszinte, a színészek által is elnevetett pillanatot rejtett, amit a nézők tagadhatatlanul imádtak.

Nem volt rossz ötlet a rendszeres improvizációs est ötlete a színház részéről, hiszen ebben a környezetben a színészek is többet mutatnak saját magukból, kreativitásukból, humorukból. Itt nem szerepek közötti viszonyok, hanem a színészek közötti dinamika alakítja a jeleneteket.

Egy nézőt is felcsalogattak a színpadra, és bár ez sokak rémálma, a hölgy a színészek mellett a világ legtermészetesebb módján foglalt helyet egy rögtönzött jelenet erejéig. 

Nyilván az improvizációnak is vannak határai, de mi most minden határt átlépünk

– mondta Rudolf Péter megnyugtatásul a székükbe süppedő nézőknek.

Onnantól kezdve szerencsére mást nem hívtak fel a színpadra, viszont a nézőket továbbra is bevonták az este és a jelenetek alakulásába, leginkább a demokratikus, mégis kissé anarchikus bekiabálós módszer segítségével. Ám mindez csak tovább erősítette a színészek és a nézők közötti közvetlen kapcsolatot. Ez pedig jó, hiszen fontos, hogy a színházkedvelők nehéz helyzetben is lojálisak legyenek azokhoz az intézményekhez, amelyek tücsökként ciripelték végig szórakoztatásul nekünk a nyarat.

Az impróestek minden hónapban más témát érintenek, amit a színház tagjai járnak körbe. Rögtönzés révén minden este másra számíthatunk, megismételhetetlen és talán pont ezért izgalmas pillanatokra. Annyi biztos, hogy az első előadás alapján rengeteget nevethettünk, ami nehéz időben felér egy terápiával.

(Borítókép: Juhász Éva / Vígszínház)