A zeneszerző, aki filmtörténelmet írt

Ellovagolni a naplementébe, fejünkön kalappal, oldalunkon egy hatlövetűvel. Amint elképzeljük, fülünkben dobok hangja, fémhúros gitárok, vonósok és kórus énekel, füttyszó süvít végig a vad pusztán. Sergio Leone dollártrilógiája sosem kopik ki a filmtörténelemből, ahogy az a feledhetetlen érzés sem, ami hatalmába kerít minket, mikor a lelkek húrjain játszó Ennio Morricone zenéje tölti be a prérit. Bár sok embernek a Volt egyszer egy vadnyugat ugrik be, mikor Morricone vadnyugati zenéjéről beszélünk, a Clint Eastwood nevével fémjelzett dollár-trilógia időben megelőzi a kultikus alkotást. Tulajdonképpen a Jó, a Rossz és a Csúf tárta szélesre a kaput az USA-ban Morricone és Leone számára.

Pisztolylövés és ostorcsattanás szimfonikusok helyett

Ennio Morricone egyik jellegzetes tulajdonsága az volt, hogy jóval kevesebből is képes volt dolgozni, mint sok másik zeneszerző. Az anyagi dolgok kezdetben rengeteg kihívás elé állították, ezért Leone filmjeiben a teljes szimfonikus karok helyett eleinte olyan egyszerű eszközöket használt fel, mint a puskalövések hangja, ostorpattogás, doromb, vagy mezei elektromos gitárok. 

Gyakran megesett, hogy már akkor kész volt a filmzenével, mikor a rendező még a történeten gondolkozott, így tulajdonképpen Leone munkáiban szinte társrendezőként vett részt. Egy 1987-es interjúban az ASX-en, Sergio Leone azt mondta:

Sosem olvasta el egy forgatókönyvemet sem ahhoz, hogy zenét szerezzen hozzá, sokszor már azelőtt megkomponálta az egészet, mielőtt a forgatókönyv egyáltalán elkészült.

Ennio Morricone zenéje öltöztette fel a rendező karaktereit, ő adott nekik lelket. Leone legalább annyira értékelte a zene hatását, mint a szereplők mondatainak erejét, ezért is nevezte a zeneszerzőt a „legjobb dialógus- és forgatókönyvírójának”. Persze Morricone is értette, miként kell együtt dolgozni a legendás rendezővel, a The Guardiannek 2007-ben adott interjújában úgy fogalmazott:

Néhány zene már a film előtt kész volt, ami szokatlan. Leone így csinálta a filmjeit, mert azt szerette volna, hogy a zene fontos szerepet játsszon bennük. Hosszabbra nyújtotta a jeleneteit, mert nem akarta, hogy a zenék befejeződjenek… ezért is olyan lassúak a filmjei.

Kitartott Olaszország mellett

A zeneszerzőnek különleges kapcsolata volt a filmes világgal, a rendezőkkel, közülük is az egyik legérdekesebb Quentin Tarantinóval. Bár korábban több nagynevű alkotását is visszautasította, melyre a filmrendező felkérte – köztük olyan filmekre is, mint a Ponyvaregény, vagy a Becstelen Brigantik –, végül az Aljas nyolcasban az olasz művész beadta a derekát, és megírta azt a zenét, mely 87 évesen meghozta számára élete első Oscar-díját.

Morricone Olaszország szülötte, még mikor a területet Olasz Királyságnak nevezték. Hiába dolgozott élete második felében hollywoodi alkotások egész során – sőt, egy villát is felajánlottak neki Beverly Hillsen –, mindig visszautasította, hogy elhagyja otthonát. A nyelvek terén is mindig az olaszt részesítette előnyben, sosem vált az angol mesterévé.

Nem csupán filmeken dolgozott

Több mint félezer művet alkotott. Kezdetben színházaknak komponált, rádiójátékok háttérzenéjét szerezte, valamint könnyűzenei alkotásokat írt popzenei előadóknak. Első, hivatalosan akkreditált filmes munkája A szövetséges című film zenéje volt, mely több mint tíz filmet számláló szakmai kapcsolatát is megalapozta Luciano Salcéval.

1956-ban házasodott meg, Maria Traviával, akivel 63 évig, egészen a zeneszerző haláláig elválaszthatatlanok voltak. Travia Morricone több zenéjéhez is írt szöveget, többek között A misszió című film latin szövegeinek is ő volt a szerzője. Négy gyermekük született: Marco, Alessandra, Andrea és Giovanni. Lássuk, mit tudunk még róla.

(Borítókép: Luciano Viti/Getty Images)