Jó emberek cigányoznak és migránsoznak a Balaton partján

Csakhogy Bíró Bence Kortárs Magyar Dráma-díjas, első bemutatott színpadi műve, továbbá Alföldi Róbert rendező rádöbbentettek arra, hogy jobb, ha nem vagyok túl korán okos. A magyartenger című darab, mely a Puskás Tamás vezette Centrál Színház kistermében kapott helyet, nem egy konfliktusra épül. Egész panoptikumot épít a hétköznapivá közönségesült szellemi mutációkból.

Dilemmák

A szerző, akár a Sörgyári Capriccióban Pepin bácsi, lélegzetvétel nélkül sorolja az agyament attitűdöket. Mindegyikkel találkoztunk már, mindegyik ismerős, mindegyiket unjuk, legtöbbjüket nyilvánosan el is ítéljük, és remélhetőleg olyan is akad közöttük, amit valóban megvetünk. Váratlanul Bohumil Hrabal mondata jutott eszembe, mely Jiří Menzel csodás filmjében így hangzik el:

Gyönyörűség, na, mint a panoptikumban a nemi eltévelyedések.

Az első felvonás végén kicsit tanácstalanul mentem a színház elé szünetelni, mert fogalmam sem volt arról, hogy mire fut ki ez az egész. Felmerült bennem egy kósza gondolat arról, mit is kezdene a darabbal egy szittyatudatos rendező. Arra jutottam, hogy ugyanezekből a szövegekből olyan parádés előadást rittyenthetne, mely előtt még Bencsik András is megemelné a kalapját. A következő percben egy kiváló ismerősöm azzal a felismeréssel örvendeztetett meg a teátrum előtti járdán, hogy ha a magyartenger első felvonását – addig csak azt láttuk – Pintér Béla vinné színre, pillanatokon belül kultelőadássá válna. És ezt is el kellett fogadnom.

Addig ugyanis elhangzott a színpadon a létező összes magyar közhely. Buziztak, cigányoztak, migránsoztak. Megjelentek egyéb összeesküvés-elméletek is a mindent lehallgató világhálóról, a világméretű magyarellenes merényekről és hasonló, gyanúsan valószerű dolgokról.

Az első felvonás katalógusjellegű társadalmi látlelete után a második részben lendületbe jön a cselekmény. Sok minden történik, sok minden kiderül, de a lényeg nem változik: bizonyos nézőpontból valóban ilyeneknek látszunk.

A második menet

Ekkor kapott el az érzés, hogy az én ízlésem szerint ez egy igen fontos darab. A lényegről szól, vagyis a lényeg égető hiányáról. Mert az egyre gyakoribb reményvesztett pillanatokban a való világ pont ilyen lényegtelen, felesleges, fárasztó, sőt kimerítő érzelmi viharokkal és szellemi zsákutcákkal teljes, löttyös indulatokkal ékesített, kiutat nem kereső, saját tehetetlensége okozta sebeit piszkáló, mosdatlan valóságnak tűnik. Hogy ezt minek megmutatni? Mert amikor már nem is vezető hír, hogy kétnaponta leugrik valahonnan egy kétségbeesett tinédzser, és lassan újságírói rutinfeladattá válik a középkorú művészek váratlan haláláról szóló nekrológ, legalább nézzünk szembe a tényekkel. Ez az irodalom, a színház és általában a művészet egyik igen fontos feladata. Vannak másfajta feladataik is, de ez a produkció nem azokra összpontosít.

Mivel a rendező, Alföldi Róbert desztillált színházi ember, ez az előadás, ami működőképes lenne iskolai mentális és morális felvilágosító programként is, szerencsére nem fordít teljesen hátat a szórakoztató funkciónak sem.

A cselekmény helyszíne egy balatoni nyaraló, ahol összegyűlik a család a nagyszülők ötvenéves házassági évfordulója tiszteletére. Ott nyüzsög mindhárom felnőtt gyerek, két unoka, két meny meg a nagyobbik unoka szerelme is. A nagypapa tolókocsiban vegetál a tévé előtt, de a pálinkához még ragaszkodik. A nagymamával nem is találkozunk, mert váratlanul rosszul lett, és kórházba került. Később betoppan a gyanús szomszéd, majd megjelenik a nagyika Svájcban élő húga is.

„Huszonnégy óra egy balatoni nyaralóban. Talán komédia, hat férfi, négy női szereplő, viharfelhők a tóparton, sok beszélgetés a politikáról, a színházról, kevés cselekmény, öt kiló szerelem és fegyveres kerti törpék” – emígyen szól a színház saját összefoglalása, és ez is igaz.

A panoptikum

Balsai Móni az enyhén demens István papa (Papp János) középkorú szingli lányát jeleníti meg. Patrícia veszélyesen, sőt felelőtlenül szabad, bár már lassan kiöregszik a szeleburdi nő szerepéből. Olyan hangosan ketyeg a biológiai órája, hogy attól lassan ő is megsüketül. Gyereket szeretne, ha másképp nem megy, örökbefogadással. Fixációja miatt fellázad öröklött szalonrasszista génjei ellen, egy hároméves roma kislányról álmodozik, és egyre liberálisabb. Részegen azért bevallja, hogy jobban szeretne egy újszülött fehér babát.

Balsai Móni alakítása nyomokban sem tartalmaz Rókatündért, inkább a magyar Shirley Valentine-t idézi. Pontosan odateszi azt a nőt, akit akár szeretni is lehetne, ha nem lenne az önpusztításig önző. Mégsem emelném ki a darabból az ő művészi teljesítményét, ami meggyőző volt, de számomra, aki nem vagyok színikritikus, csak egy színházkedvelő újságíróféle,

Pati nagyobbik fivére, Gyuri számos előítélettel megvert vállalkozó, aki pillanatnyilag a csőd széléről próbálja visszahozni üzleti és családi ügyeit. Schmied Zoltán határozott művészi önfegyelemmel kerüli el a harsány karikatúrában rejlő kétes lehetőségeket, és lassan építi fel a csibészségből épp kiöregedő, előítéletes, korlátolt, de nem buta, kudarcos, de semmit fel nem adó, a látszat ellenére érzelmekkel is rendelkező archetípust, aki a lelke mélyén jó ember, és időnként, saját magát is meglepve, nem is akkora bunkó. Többnyire és alapvetően persze az. Nekem most tűnt fel először, hogy Schmied Zoltán bizonyos szögből hasonlít a legendás Pécsi Sándorhoz. Talán ez sem véletlen.

Felesége karakterét, Katát Pálfi Katára osztotta a rendező. Kata a minden terhet egyre érzékenyebb vállán hordó, szuperaktív, csalódott asszony szublimátuma. Szereti a fiát, már nem nagyon szereti a férjét, bizalmatlan, de valójában jó ember. Jóságát gonoszsággal határos általános elutasításba burkolja, aminek hasznáról nyilván tapasztalati úton bizonyosodott meg.

A demens nagypapát, az őt a világtól elzáró belső függöny mögül néha váratlanul kikukucskáló, hatalom és tekintély nélküli családfőt Papp Jánosnak köszönhetjük, aki 

A magyar valóság eme családias szeletébe betoppanó meleg szappanoperasztárt Fehér Tibor állítja elénk. Örs erdélyi, megtudjuk,hogy nála annak idején fájdalmas volt a coming out. Karaktere alkalmat nyújt a rendezőnek arra is, hogy ne csak a homofób–homoszexuális ellentéttel foglalkozzon, hanem egy pergő jelenetben szóba hozza a televíziós népszerűség és a színházi mélyművészet között fennálló, vélt vagy valós ellentétekkel kapcsolatos érveket.

Szerelme, Gábor, az egykori kitűnő matekos elitgimnazistából független színtársulatokig süllyedő, ideákkal megvert, meleg alter színész problémáit, indulatait, hullámzó konfliktuskezelési technikáit Szécsi Bence segítségével követhetjük nyomon. Ilyen figurák is gyakran szembejönnek velünk, ha megfelelő helyeken közlekedünk, ami azt jelzi, hogy jól megírt karaktert alakít hitelesen.

Földes Eszter játssza a kisebbik fiú feleségét, aki pólyás babával érkezik a családi összejövetelre. Dóra gyesen lévő, anyagilag hátrányos helyzetű pedagógus, amúgy irigy és manipulatív, de a férje így is szereti.

aki a maga módján jót akar. A férjének, magának és a babának. A többieket ő utálja.

Vicces bajusszal polgárosított külsejű férjet és korosodó legkisebb fiút játszik el Rada Bálint. Az ő figurája egy fakó Nagy-Magyarország-matricás nacionalista, fanatikus összeesküvés-hívő, részegen erdélyi himnuszt éneklő, idegengyűlölő és lelkesen buzizó történelemtanár. Amúgy segítőkész, családszerető, kötelességtudó jó ember, bár kicsit sokat iszik.

Ódor Kristóf játssza el a Nyugatra kalandozó, sikeresnek tűnő, de a többieknél is problémásabb perverz szomszédot, akinek többször is igen fontos szerepe van a korlátozottan cselekménycentrikus darab dramaturgiájában.

A Svájcból hazalátogató nagynénit, a vasfüggöny szerencsésebb oldalán nevelgetett veretes magyarságával és a rendezett Nyugat szabadsága adta önbizalommal felvértezett kívülállót Szabó Évának köszönhetik a nézők.

Alföldi Róbert a visszafogott, helyenként kifejezetten szellemes rendezésen kívül a díszlettervezést is vállalta. Pontos stílusérzékkel és minimalista eszközökkel teremti meg a darab üzenetét hangsúlyozó színpadi látványt. Egyszer még meg is szólal – ő a NER bársonyos hangja – egy ironikus gesztus erejéig. Erős, vitákra is alkalmas előadást hozott létre.

(Borítókép: Horváth Judit)