Japán csodaország, de a magyar művészek hozták el a varázslatot

„Tudod, mit kell adni a hasmenéses elefántnak? Utat!” – mondja Rezsnyák Róbert, alias Papageno, és mosolyog a szeme, mint mindig. Ez azt jelenti, teszi hozzá, hogy lehetőleg ne most kezdjek el kérdezősködni, beszélgetni, öltözőbe bekéredzkedni, mert senki nem lesz kedves és készséges – egyetlen cél van, hogy mindenki elkészüljön az előadásig.

Az történt ugyanis, hogy a Tokiótól Ináig vezető úton nem várt dugóba keveredtünk, lépésben araszoltunk az autópályán az összes szereplővel: a bájos és még kiélezett helyzetben is kedves fiatal művészekkel, Kriszta Kingával (Pamina), Kiss Diánával és Nagy Zsófiával (Papagenák váltott szereposztásban) és a született Éj királynőjével, Bodor Évával. Így most – a szokásos ügymenettel ellentétben – nem lesz másfél óra felkészülési idő az előadás előtt.

A fiúk is csöndesebbek, befelé koncentrál mindenki, az említett Rezsnyák Róbert mellett a másik Papageno, Sándor Csaba, a Sarastrót éneklő Kovács István, a két Tamino, Ujvári Gergely és Mukk József, no meg a civilben is tekintélyt parancsoló, egyébként csupaszív Szerekován János mint Monostatos. 

Egy gyors egyeztetés Magyar Orsolya, A varázsfuvola játékmestere és Kovács János karmester között, hogy mire mennyi idő jut (akusztikai próba, beállás, beéneklés, hangolás), utána pedig mindenki villámgyorsan eltűnik az öltözőben vagy a zenekari árokban. A Harmadik dámát alakító, fantasztikus hangú Meláth Andrea még ekkor is mosolyog, és olyan nyugalmat sugároz, ami mindenkire átragad.

Szabó Zoltán zenekari altiszt áll az ajtóban, ő fogadja és irányítja a szereplőket, hogy egy percet se veszítsenek. A műszak már előző nap megérkezett, mostanra felépítették a díszletet, hangszerek, kották a helyükön, a sminkesek, fodrászok, öltöztetők ugrásra készen. Mindenki profin teszi a dolgát, hogy mire felgördül a függöny, a The Magic Flute, Szintár Miklós 2014-es rendezése ugyanolyan tökéletesen szólaljon meg, mint minden este.

A gonosz képkockái

A Magyar Állami Operaház japán turnéjának utolsó előtti állomásán járunk, a tizenkilencedik napon, a tizenegyedik előadáson, az inai színházban. A produkciót ezúttal Tóth Sámuel Csaba vezényli, ezért Kovács János karmesterrel kilopózunk a nézőtérre, hogy onnan élvezzük az előadást.

Az inai színház kicsinek számít a Tokyo Bunka Kaikan háromezres nézőteréhez vagy ahhoz képest, hogy Oszakában 2500 néző előtt lépett fel a magyar társulat, de még így is több mint ezer ember várja körülöttünk szájmaszkban és néma csendben, hogy elkezdődjön az előadás. Mindenki ölében ott egy japán írásjelekkel teleírt papír, ami valószínűleg a cselekmény és a szereplők forgatagában igazít el, de segíti majd a megértést a japán nyelvű feliratozás is.

Mellettünk ül Kobajasi Maszajuki, a magyar operajátszásért rajongó kulturális menedzser, aki tizenegyedszer szervezi irodájával japán részről az Opera itteni útját, és aki sokadszorra is szívesen ül be A varázsfuvolára. Üdvözöljük egymást, majd felcsendül a nyitány, szétmegy a függöny, és – nem mindennapi képsorokkal – elkezdődik az előadás.

Ezeken a nem mindennapi képsorokon híradófelvételek láthatók: katonák, erőszak, robbantások. Szinetár Miklós 2014-es rendezésében a Majdan téri tüntetések kockái peregnek, és ki gondolta volna, hogy ez 2022-re nemhogy elavul, de aktuálisabb lesz, mint valaha.

A legendás rendező, az Opera korábbi főigazgatója Kobajasi úr meghívására – 17 év után, amikor a Rigolettóval járt itt – idén ismét eljött Japánba, hiszen kettejük együttműködése indította el a turnékat. Azóta kétévente mindig útnak ered a karaván: komoly megbicsaklás csak 2006-ban következett be, azután az intézmény élére kerülő Ókovács Szilveszter és csapata visszarakta a sínre a szerelvényt, 2013-tól újraindult az együttműködés.

A főigazgató mindig el is jön a túra második, rövidebb szakaszára, most már épp hazafelé tart – az első etapban a szervezésért felelős főigazgató-helyettes, dr. Főző Virág irányította a csapatot –, ezalatt Szinetár Miklós, aki viszont maradt, egy tokiói szálloda halljában mesél a kezdetekről és arról, miként is kerültek a híradófelvételek az alapvetően klasszikus, kosztümös rendezésbe.

Az előadás elején vagy egy becsapós, merész jelenet. Mi a sárkány ma? A herceg az elején még nem herceg, hanem mai fiatal, aki nézi a tévét, amin tüntetések, rendőri roham, tűz, minden olyan borzalom látható, ami ma történik. Azt kiabálja, hogy segítség, és a megmentés úgy történik, hogy bejön a három dáma, és kikapcsolja a televíziót. Majd beviszik Taminót a mesevilágba, herceget csinálnak belőle, és onnantól folyik rendesen a történet. Kicsit becsapom a közönségemet, mindenki azt hiszi, hogy már a Szinetár is megbolondult, hogy ilyen modern előadást rendez, de aztán kiderül, hogy nem

– meséli a rendező, jót kuncogva, hogy ilyen meglepetést okoz a nézőknek.

Szinetár tanár úr büszke rá, hogy a legnagyobb japán kritikus, aki szintén megnézte az előadást, azt mondta, hogy ez a rendezés nagyon újszerű, mégis minden ugyanaz. „Rengeteg a vadonatúj értelmezés benne, még sincs meghamisítva, kitekerve, kiforgatva. A három fiú, aki Taminót meg Papagenót kíséri, és mindent megold, nálam a szereplők ifjúkori másai – a saját fiatalságuk vezeti őket. A végén pedig a zene azt mondja, hogy ezt az egészet nem kell komolyan venni – nálam levetik a jelmezt, kijönnek sörözni a függöny elé: marad a két szerelmespár, övék a jövő.”

A meglepetést a nézőtéren tanúsíthatjuk: az inai közönség együtt lélegzett az előadással, minden poént vett, és jókor tapsolt – a magyar művészek például időnként japán szavakat szúrtak be a német szövegbe, és ez mindig nagy tetszést aratott –, a mai képsorokat látva pedig érezhetően megdöbbent, majd megkönnyebbülve adta át magát a játéknak.

Nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem meg Kobajasi urat is a kezdő képkockákról, és azt mondta, tetszik neki ez a megoldás, hiszen a megidézett történet a sárkányt jeleníti meg, utána pedig folytatódik a klasszikus mese. Aztán tovább faggattam arról, hogy az ő hétköznapjaikban hogyan rezonál az Európában zajló fegyveres konfliktus, mire így válaszolt: a háborút természetesen senki nem szereti, de nekik nem is az orosz–ukrán ellentét, inkább Kína és Tajvan szembenállása ugrik be a képsorokról.

Ki gondolta volna, hogy egy 2014-es magyar rendezésnek ilyen olvasata lesz nyolc év múlva a világ másik felén? A sötét, a gonosz állandóan jelen van, a képek így már nem is az aktualizálás eszközei, inkább valami örök érvényűt jelenítenek meg.

Siker a világpiacon

Szintár Miklós, aki idén ünnepelte kilencvenedik születésnapját, úgy véli egyébként, hogy – már a koránál fogva is – valószínűleg utoljára jött ki Japánba. Mi viszont koránt sem tudjuk kizárni, hogy visszatér még ebbe a csodaországba, ahogy ő nevezi, ahol miniporszívóval és kisseprűvel takarítják ki a repülőtérről a városba vivő vonatot, mielőtt felengedik az utasokat, udvarias fiatalok köszöntik és terelgetik lépten-nyomon a turistákat, és az ember után szaladnak, ha borravalót hagy a pulton. Szinetár tanár úr a beszélgetésünket megelőző napon egyedül elment kirándulni, három átszállással, és nevetve meséli, hogy bár nagyon pontos leírást kapott a szálloda recepcióján, még így is eltévedt egy kicsit.

amelyet a Magyar Állami Operaház és a japán ügynökség közösen visz kétévente, ezek az utak a magyar kultúra legnagyobb logisztikájú megmozdulásai, csak az Opera 2018-as New York-i vendégszereplése és 2017-es Kárpát-Haza túrája múlta ezt felül. Akkor a magyar határt járták körbe kívülről operával-balettel, 34 előadással, de a tizenegy japán turné összvolumenével lehetetlen versenyezni: eddig több mint kétszáz este nyolc operaprodukciót adtak elő itt a magyarok, és a világszínvonalon játszó zenekar szokásos turnévégi Mozart–Beethoven hangversenyeinek száma is az ötvenet közelíti.

Kobajasi úr azért szereti a magyar előadásokat, mert lenyűgözi az a szenvedély, ami a magyar művészeket jellemzi. A varázsfuvolának pedig – amit azért kértek idén, mert ez az egyik legismertebb opera a világon – szerinte különösen fontos üzenete van napjainkban az emberi kapcsolatokról és a szeretetről, és a siker idén sem maradt el.

És hogy mit jelent a siker, hogyan kell elképzelni? Úgy, hogy a kezdetben néma csendben várakozó japán közönség a végén felállva tapsol, éljenez és integet a művészeknek, majd igazi rajongóként megvárja őket a művészbejárónál, és sorfalat állva tapsol, autogramot kér. A rajongás persze nem ekkor kezdődik, és nem is akkor, amikor megveszik a méregdrága jegyeket (egy jegy 16–28 ezer jen között mozog, a forintban kifejezett összeghez ezt hárommal kell megszorozni), hanem sokkal korábban.

Hazánk valóban zenei nagyhatalom

A magyar előadásokat az európai kultúra iránti általános lelkesedésen túl is kiemelt érdeklődés övezi. Számos hazai művész járt Japánban tanítani, Rost Andreának – aki ezen a turnén Paminaként nyűgözte le a közönséget – és Meláth Andreának pedig a Zeneakadémián is voltak japán tanítványai, akik aztán a magyar zenei kultúrát, a nekünk természetes Kodály-módszer hírét viszik a világban.

Ezekben a momentumokban érhető tetten az, hogy hazánk zenei nagyhatalom, még ha itthon hajlamosak vagyunk is ennek a pozíciónak az elvesztése miatt aggódni. Mindemellett a Magyar Állami Operaház két évtizede jár Japánba turnézni, ismerik és szeretik őket, A varázsfuvola pedig remek rendezés.

A magyar művészek – a szólisták, a kórus tagjai, a zenészek és a statiszták – évről évre rászolgálnak a bizalomra: olyan előadást raknak a színpadra többórás buszozás után is, hogy Kobajasi úrnak, bár Japánt is sújtja a gazdasági válság, eszébe sem jut, hogy ne folytatná a turnék szervezését. Ezt pedig nem tudná megtenni, ha nem lenne biztos abban, hogy el fogja tudni adni a jegyeket, ebben a projektben ugyanis 

csak a teljesítmény számít. A varázsfuvola-előadást idén húszezren látták Japánban, ez húszezer eladott jegyet jelent három hét alatt.

És míg a Covid előtti időkben a vendéglátó városok támogatták az előadásokat, mára ez is megszűnt, Kobajasi úr a jegyárbevétel mellett cégek szponzorációiból szedi össze a szükséges pénzt, a televíziók pedig segítenek hirdetni az eseményt. Pénzre szükség van, mert a turné teljes költségét – beleértve a szállást, a repülőjegyeket, a szállítást, a honoráriumokat, a közreműködési és napidíjakat is – teljes mértékben a megbízó japán partner állja.

Kőkemény pénzügyi és piaci feltételeknek kell tehát megfelelni, az impresszáriónak meg kell találnia és ki kell fizetnie a partnereket, az említett feladatokon túl az előadások promótálására is. Szinetár Miklós elmondása szerint a nagyvállalatok jutalmul is adják a jegyeket a dolgozóiknak: úgy véli, hogy Magyarországon is áldozhatnának a nagy profitot termelő cégek, bankok a kultúra támogatására, például arra, hogy az Opera Eiffel Műhelyházának felnőtt előadásait ilyen energiaválságban is folytatni lehessen.

Hajók, konténerek, díszletek

Ahogy egy rövid közleményből nem élhető át, mit is jelent a Japánban elért siker, úgy az is felfoghatatlan, micsoda apparátus és logisztika áll a produkciók mögött. A díszlet, a jelmezek, a nagyobb hangszerek és kellékek hajón, konténerekben indulnak útnak még augusztus közepén, a városok között pedig kamionok szállítják ezeket egyik színházból a másikba.

Az Opera 115 főt utaztatott, ennyi repülőjegyre és szállásra volt tehát szükség, emellett sok japán szakember is dolgozott a produkciók sikeréért. A magyar műszaki stáb együtt épített, bontott és világosított a japán kollégákkal, de nem volt olyan helyszín, ahol ne állt volna rendelkezésre

Hatalmas egybeépült városok a színhelyek, közöttük hol busszal, hol gyorsvonattal, de akad, hogy belföldi repülőjárattal kell közlekedni a három nagy japán sziget között. A hotelszobák ajtajai elől szervezetten viszik el a csomagokat, és azok néha csak két állomással később kerülnek újra az aktuális szobaajtók elé.

Rengeteg ember összehangolt munkája és nagyon pontos menetrend kell tehát ahhoz, hogy minden gördülékenyen menjen: sok látható és még több láthatatlan segítő építette az alaptábort, hogy a művészek estéről estére sikeresen indulhassanak neki a csúcstámadásnak Tokió, Cu, Nagoja, Oszaka, Fukuoka, Jokoszuka, Ina és Ocu városában. A 115 fős csapat minden este megkapta a másnapi pontos menetrendet, a buszok beosztását, hogy a három közül melyikbe ül a zenekar, az énekkar és a szólisták, óriási fegyelem és odafigyelés kellett ahhoz, hogy ne keveredjen el egyelten ember és kotta sem.

Meg kellett oldani az olyan helyzeteket is, amikor beakadt a függöny, amikor a zenekari árokban elment a bőgősök lámpája vagy amikor a híres japán gyorsvasúton, a Sinkanszenen hatvan másodperc állt rendelkezésre ahhoz, hogy föl-, illetve leszálljon hetven ember csomagokkal, hangszerekkel, egy perc után ugyanis könyörtelenül becsukják az ajtókat, hiszen párperces késés is a közlekedési miniszter pozíciójába kerülhet.

Miután pedig sikeresen lement az előadás, a turnébuszban is oldottabb lett a hangulat. Előkerült a kártya, röpködtek a poénok. Kiderül, hogy Kovács János, a karmesterek doyenje, akihez előadás előtt bármikor odamehetnek a fiatalok, hogy a tanácsát kérjék, a legnagyobb mókamester. 

Az utolsó előadás előtt megfenyegette a társaságot, hogy a darabtemetésen – amikor az a szokás, hogy vicceket süssenek el egymás kárára, és ki kell bírni nevetés nélkül – nehogy előforduljon az, ami legutóbb Oszakában történt, aztán amikor mégis elhangzott egy csak a stábtagok számára érthető poén, ő nevetett a legjobban – persze csak utólag, a buszban.

A szólista fiatalokról, akik óriási lehetőségként élték meg a japán turnét, biztosan hallunk még – egyikük hangja olyan, amilyenből Kovács János szerint a világon is kevés akad –, minden esélyük megvan arra, hogy a legnagyobbakká nőjék ki magukat. A tudósító pedig mit is mondhatna: néha el kell menni a világ végére, hogy szembesüljünk annak az értékével, ami egyébként itt van tőlünk karnyújtásnyira.

(Borítókép: Magyar Állami Operaház)