A világ egyik legnagyobb koponyagyűjteményének titkai

A párizsi Museum of Mankind, Az Emberiség Múzeuma különleges építészeti csoda a város prominens helyén, olyan ikonikus remekek szomszédságában, mint az Eiffel-torony. Az épület az emberi fejlődés tanulmányozásának színtere, káprázatos kiállítótermei alatt, egy hatalmas pincelabirintusban azonban sötét titok lappang.

A vezetők néha úgy vélik, a dolgokat el kell rejtenünk... A múzeum retteg a botránytól

– meséli a The New York Timesnak Philippe Mennecier, a múzeum egykori nyelvésze és kurátora, aki évtizedeket töltött az intézmény szolgálatában.

Semmi sem marad rejtve

A felszín alatt, zárt ajtók mögött nem az őskori maradványok, szobrok és munkaeszközök rejtőznek csupán, hanem valami, amivel a múzeum a mai napig nem képes mit kezdeni: 18 ezer emberi koponya. Emberi koponyák, amelyek között afrikai törzsek, kambodzsai lázadók, bennszülött népek, valamint amerikai őslakos, sziú és navahó indiánok elragadt fejei vannak. Fémállványokon, kartondobozokban figyelnek némán. Ezek a maradványok alkotják a világ egyik legnagyobb koponyagyűjteményét.

Bár pontos adatokkal nem szolgál a maradványok eredetéről a múzeum, a The New York Times által megszerzett iratokban körvonalazódik, hogy tulajdonképpen kik is rejtőznek a megannyi emberi maradvány között. Egyikőjük valószínűleg Mamadou Lamine, 19. századi nyugat-afrikai muszlim vezér, aki lázadást szított a spanyol kolonizáló csapatokkal szemben. A másik az a kanadai inuit család, akiket az 1881-es emberi állatkertben mutattak be Párizsban, de sikerült azonosítani az örmény népirtás öt áldozatát is az 1910-es évekből.

Míg a műtárgyaknál elegendő a begyűjtés körülményeit ismerni a visszaszolgáltatási procedúra megkezdéséhez, addig a maradványok esetében konkrét bizonyítékokat várnak el a felmenők igazolásáról. Többen úgy vélik, hogy a Museum of Mankind akadályozza a gyűjteményében lévő érzékeny maradványokról szóló információk felgöngyölítését, és visszatart olyan alapvető adatokat, amelyekkel az emberek jogerősen élhetnének visszaszolgáltatási követeléseikkel.

Van, aki megoldást keres

Christine Lefévre, a Természetrajzi Múzeum – ez az intézmény felügyeli a Museum of Mankind tevékenységét – egyik vezetője állítja:

A gyűjtemény nyitva áll bárki számára, aki komoly és kidolgozott kutatási tervvel érkezik.

Vele szemben André Delpuech, a Museum of Mankind korábbi igazgatója, aki januárban mondott fel, úgy vélekedik:

A múzeumunknak a lelkiismeretét kellene követni... de jelenleg a homokba dugjuk a fejünket.

Mint a legtöbb vele egyidős intézmény, a Museum of Mankind is a világ minden tájáról összeszedett emlékek gyűjtőhelye. A koponyák egyszerre származnak régészeti feltárásokból, kolonizálási maradványokból, valamint lefejezett, ellenséges harcosok trófeáiból. A maradványokat rengeteg kutatáshoz használták fel, de ezek végeztével feledésbe merültek.

Az egykori kurátor, Mennecier 1989-ben állította össze az első elektronikus adatbázist a maradványokról. Ezen belül készített egy külön listát azokról a koponyákról, amelyek potenciális perforrások lehetnek – lázadó harcosok maradványai, bennszülött fejek és hadi trófeák –, amelyeket az érintettek visszakérhetnek majd a múzeumtól, mondván, őseiket szeretnék méltó végtisztességben részesíteni.

Mivel látta a veszélyforrást, Mennecier többször figyelmeztette a múzeum vezetését, hogy értesítsék a kormányt és az illetékes követségeket a maradványokról, hogy még valamelyest békés módon tudják rendezni a dolgokat – mindhiába. 

A politikai oldal sem egységes

A múzeum közzétett egy online adatbázist a koponyákról, de az adatok erősen hiányosak, sem nevek, sem biográfiai adatok nincsenek bennük annak ellenére, hogy a The New York Times által megszerzett listán ezek az információk szerepelnek.

A gyűjteményért felelős Lefévre és Martin Friess azt mondja, csupán azért tartották vissza az információkat, mert az adatvédelmi aggályokat szült, féltek, hogy félreérthető lesz a helyzet, illetve nem minden maradvány eredete egyértelmű. Példának hozzák fel a sziú törzsfőnök, Fehér Felhő koponyáját, amelynek az azonosítása még kétséges.

Bár a visszaigénylési és jóvátételi kérelmek száma egyre nő, a múzeum eddig nem fektetett különösebb erőfeszítést a dolgok megoldásába. Az elmúlt két évtizedben

Klara Boyer-Rossol, a madagaszkári maradványok szakértője úgy véli, a múzeum azonosítási eljárása korlátolt, valótlan, magát az azonosítást gátló rendszer. A koponyák többsége dokumentáció nélküli, véleménye szerint a múzeum szándékosan állít akadályokat ahelyett, hogy elősegítené a beazonosítást és az elszámoltathatóságot.

Nehezíti a helyzetet, hogy a múzeumok nyilvános gyűjteményei állami tulajdonban vannak, ezért a tárgyak nem cserélhetnek gazdát egészen addig, amíg arra engedélyt nem kapnak a felsőbb vezetéstől. A francia kultúrminisztérium képviselője azt mondta, hogy épp egy olyan törvényen dolgoznak, amely szabályozza a maradványok jövőbeni visszaszolgáltatását. Természetesen a törvényhozáson belül is ellentéteket szült a kérdés. Pierre Ouzoulias baloldali francia szenátor szerint

Menecier úgy véli, hogy az intézmény titkolózása és a hatóságok időhúzása sokkal nagyobb visszhangot fog kelteni, és ahelyett, hogy megszabadulnának a múlt árnyaitól, inkább csak tovább erősítik. Ouzoulias szintén ezen az állásponton van. Szerinte Franciaország hatalmas diplomáciai konfliktusokat kockáztat azzal, hogy a népirtási maradványokat nem kezeli a helyén. „Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek – mondja. – Nem élhetünk tovább csontvázakkal a szekrényben.”

(Borítókép: egy koponya a párizsi Musée de l'Homme-ban. Fotó: Godong / Universal Images Group / Getty Images Hungary)