Bono: Ha megreped, az gyorsabban a túlvilágra küld, mint ahogy hívni tudnám a mentőket

Az rögtön feltűnik, hogy a fejezetek címe angolul van, és ennek az az oka, hogy egy-egy U2-dal címéről van szó. Ezzel együtt nagyjából időrendben haladunk, attól kezdve, hogy megszületik a kis Paul David Hewson katolikus apától és protestáns anyától, ami a 60-as évek Írországában felért egy életre szóló – időnként vérfürdővel tarkított – kalanddal, hiszen éppen ezekben az időkben lobbant lángra az észak-írországi véres konfliktus, és ehhez a kronológiához kapcsolódnak aztán az egyes fejezeteken belül más történetek is.

A fejezetek az adott dal hátterét világítják meg, és Bono nem takargat semmit. 

Például amikor a sebész-varázsló – akit Bono félig bódultan néha összekever a texasi láncfűrészes mészárlás őrült gonosztevőjével – összevarrja a szegycsontját, és azt mondja a zenész feleségének, Alinak, hogy a férjének bőven van szufla a mellkasában, Ali pedig attól kezdve úgy gondol a férjére, mint az atlantiszi férfira, az 1970-es években sugárzott sci-fi-sorozat kétéltű detektívjére.

Megszegett ígéret

Az első dal, és egyben az első fejezet, a Lights of Home máris a betegségekről szól, ami Bonót a születéstől elkíséri. „Szeszélyes szívvel születtem – írja. – Az egyik szívkamrámon, amin a legtöbb embernek három ajtó van, nekem csak kettő. Két lengőajtó, amelyek 2016 karácsonyán leszakadtak a zsanérjaikról.

Az aorta az a fő ütőér, amin az ember élete múlik, amin keresztül oxigénben dús vér jut a tüdejébe, és életté válik. De kiderült, hogy az én aortám nyomás alatt volt, és egy hólyag képződött rajta. Ha a hólyag megreped, az gyorsabban a túlvilágra küld, mint ahogy hívni tudnám a mentőket. Gyorsabban, mint ahogy el tudnék búcsúzni ettől a világtól.”

Az egészség aztán még olyan összefüggésben is előjön, hogy ők, a zenekar tagjai megszegték azt az ígéretet, ami a rock 'n' roll lényege: vagyis hogy felfalhatod a világot, de a világ is felfal téged.

Mind a négyen megvívtuk a magunk harcát, és máig viseljük a sebhelyeket, de a tisztánlátásunk megmaradt, főleg ahhoz képest, hogy milyen hányattatott és szürreális életük van azoknak, akik telt házas stadionokban zenélnek harmincöt éven át.

Az apa halála

Minderről persze eszébe jut az apja halála, akivel gyerekkorában sokat veszekedtek, különösen, miután meghalt Bono anyja. Az apja a 18 éves fiatalt azzal piszkálta, hogy keressen munkát. „Munkát! – írja erről a zenész. – A munka az, amikor az ember naponta nyolc órában, hetente öt vagy hat napon át olyasmit csinál, amit nem szeret, hogy a cserébe kapott pénzen azt csinálhassa a hétvégén, amit közben végig csinálni akart.” Az apa mentségére legyen szólva, nem lehetett könnyű a tévé előtt heverő fiatalban a későbbi szupersztárt látni. 

Az operakedvelő dublini melós nem vette észre fia zenei tehetségét, és az anyával együtt nem támogatta azt sem, hogy zongora legyen a lakásba, mert hova is férne. Az édesanya a kórusról is lebeszélte, azt mondta az ez iránt érdeklődő tanárnak, hogy a fiát nem érdekli az ilyesmi. Pedig nagyon is érdekelte, csak nem merte nyíltan vállalni a tehetségét és azt, amit szeret – a dühe, a dühkitörései is abból fakadtak, hogy nem tudta megmutatni, ami benne van.

Az apa az élete végére, betegségektől gyötörten elveszítette a hitét, és Bono megfogadta, hogy ő az övét sohasem fogja.

Az anya elvesztése

Bono mindenről persze nagy megértéssel, sok-sok szeretettel mesél, és nem rejti véka alá az érzéseit. Az Iris (Hold Me Close) című dalról szóló fejezetben az édesanyjának állít emléket, akit 14 éves korában veszített el: az anya a saját apja temetésén lett rosszul, stroke-ot kapott, és nem tudták megmenteni. 

„Képzeljünk magunk elé egy ötvenöt éves férfit, aki esténként húszezer ember előtt énekel az anyjának. Ennek meg mi baja, de tényleg? – írja erről Bono. – Nehéz dolog az embernek elveszítenie az anyját, meg ilyenek, de mostanra kiheverhette volna. De komolyan. Csak pár emléket őrzök az anyámról, Irisról. A bátyám, Norman is így van vele.

Attól félek, még ennél is rosszabb volt a helyzet. Alig gondoltunk rá. Három ír pasi voltunk, tudtuk, fájna, ha rá gondolnánk, vagy beszélnénk róla, úgyhogy inkább kerültük az ilyesmit. (...) Azt a néhány emlékfoszlányt, ami megmaradt anyámról, megpróbáltam beépíteni az Iris című dalba. Odaéneklem magam hozzá. Megtalálom.”

Bono apja, Bob katolikus volt, anyja, Iris pedig protestáns. A házasságuk túllépett a korszak Írországának szekértáborain, írja róluk a zenész, de aztán a már említett szarkasztikus humorral festi le a kor viszonyait.

Alig másfél kilométer választotta el egymástól a két templomot, de az 1960-as évek Írországában az nagyon nagy távolság volt. Akkoriban a protkóknak voltak jobb dalaik, a katolikusoknak meg jobb színpadi felszerelésük.

És felvázol egy nagyon érdekes összefüggést is. „Egy régi spirituáléban azt éneklik, hogy »néha anyátlan gyermeknek érzem magam«. De mit jelent egy anya elvesztése? A gyereknek legbelül esetleg azt súgja valami, az anyja döntött úgy, hogy elmegy. Az elhagyatottság valószínűleg a paranoia gyökere. John Lennon, Paul McCartney, Bob Geldof, John Lydon és sok más rock 'n' roll énekes fiatalon vesztette el az anyját. Nem lehet véletlen...”

Dühkitörések

A Cedarwood Road című szám apropóján ír aztán bővebben a dühkitörésekről, amelyek a családban gyökereztek, és főleg az anyja halála után jelentkeztek. „Norman indulatokkal volt tele. Bob indulatokkal volt tele. Én indulatokkal voltam tele. A dühöm egy részét az váltotta ki, hogy tudtam, van valamim, csak képtelen voltam felfedezni. Tudtam, hogy okos vagyok, csak képtelen voltam a suliban is okos lenni. Az anyám miatt is dühös voltam. Hittem benne, hogy életben marad, és mégsem úgy történt. Azt mondtam a testvéreinek, hogy minden rendben lesz. Azzal vigasztaltam a nagynénéimet, hogy mindannyian rendben leszünk.”

De hogy mennyire bonyolult egy anya halálát feldolgozni, azt egy másik idézet is bizonyítja, mert egy tragédia kapcsán egy gyermek nemcsak az anyját, hanem az apját is hibáztathatja: „Az imákra nem mindig úgy érkezik a válasz, ahogy szeretnénk. Csak ezt akkor még nem tudtam. Ez is hozzájárult a dühömhöz, és közben valamilyen vad, irracionális indulattal talán őt, a család fejét hibáztattam; őt okoltam magamban a történtekért. Biztosan ő tehet arról, hogy mind ekkora bajban vagyunk.”

Megadás, feladás, lemondás

A kötetben aztán végigkövethetjük, hogy egy mindig harcra kész művész, aki föltartott ököllel nőtt fel a 70-es években, hogyan jött rá arra, hogy csak akkor hozhatja ki magából a legtöbbet, ha megtanul megbékélni saját magával.

A U2 hírnévre vágyó tizenévesek bandájából négy évtized alatt a világ egyik legismertebb rockegyüttese lett, Bono pedig félállású aktivistából a szegény országok hiteleinek eltörléséért küzdő, megkerülhetetlen tényezővé vált, aki kormányokat próbált rábírni – különösen az Egyesült Államok elnökeit –, hogy lépjenek fel határozottabban az egész világon tomboló AIDS ellen.

Az olvasó Bonóval együtt jelen lehet Washingtonban az elnöki sürgősségi terv megszületésénél, amely a modern történelem addigi legnagyobb horderejű egészségügyi akciója volt egy konkrét betegség megfékezésére. 

Bono saját hitét „halk és szelíd hang”-ként írja le a sosem csituló zajban, amit legtisztábban a házasságában, a zenében és a szegénység elleni küzdelemben sikerült meghallania. A legszebben talán a feleségéről, Aliról ír, négy gyermekének édesanyjáról, akit ugyanazon a héten hívott először randevúra, amikor a U2 megtartotta első próbáját.

Alison Stewart a könyvben szereplő valamennyi drámai helyzet meghatározó szereplője. Így van ez életük legújabb felvonásában is, amely most kezdődik, és amelyben egyelőre több a kérdés, mint a válasz azzal kapcsolatban, hogy miért érdemes harcolni, és mivel jobb megbékélniük.

A könyvet Bono negyven eredeti illusztrációval látta el. A szerző egy animációs kisfilmet is készített a kötet Out of Control című fejezetének egy részlete alapján. Ebben Bono annak a történetét meséli el, ahogy 1978. május 10-én, a 18. születésnapján megírta a U2 első, később lemezen is megjelent számát.

A Surrender jelenésére is fény derült, a könyvről és a cím megfejtéséről maga Bono így nyilatkozik: „Amikor nekiláttam az írásnak, azt reméltem, hogy részletesen kifejthetem mindazt, amit a dalokban éppen csak felvázolni tudtam. Az emberekről, a helyekről, az életem során felmerült lehetőségekről.

A Surrender (megadás, feladás, lemondás) szó számomra számos jelentéssel bír. Írországban, magasra emelt, ökölbe szorított kézzel nőttem fel a hetvenes években, úgyhogy számomra ismeretlen volt ez a hozzáállás. Csupán közelíteni tudtam ehhez a fogalomhoz, míg a könyv kedvéért komolyan végig nem gondoltam. Még most is csak küszködöm vele, hatalmas erejű parancsolatnak tartom. Az együttesben, a házasságomban, a hitemben, a közéleti munkámban egyaránt. A Surrender egy zarándokról szól, aki nem halad az útján... de közben elég jól érzi magát.”

(Borítókép: Bono 2018-ban. Fotó: Sergione Infuso – Corbis / Getty Images)