Kiss Noémi: Összevesztünk, hogy ki menjen misére, ki díszítse fel a fát, miért büdös a hal

A nyári Balatont a téli Dunára cserélte, de az írói attitűd nem változott: félrehúzza a függönyt, és a karácsonyi idill vagy a nosztalgia mögül csontvázak – vízi hullák – esnek ki a szekrényből.

A gyerekeim is mondták, akik ma már 13 évesek, hogy anya, mi lenne, ha a boldogságról írnál? Mert mi egyébként nagyon szeretjük a Balatont és a Dunát is. Alig várjuk minden évben az első úszást. Amikor a gyerekeim megszülettek, fontos volt számomra, hogy mind a kettőt szeressék, bár két nagyon különböző vízről van szó: a Balatonban könnyű úszni, a Dunában viszont nehéz és veszélyes. A Duna sokkal sorsdöntőbb, erőszakosabb, vadabb. Legalábbis erre számítasz, ha begyalogolsz. A Balaton csak akkor, ha hirtelen vihar kerekedik.

Mi köti ezekhez a vizekhez?

A Balaton című novelláskötetnél még nem voltam annyira tudatos, mint a Duna-könyvnél, de mindenképp a gyerekkort szerettem volna középpontba állítani: a Balatonnál nőttem fel, a nagyszüleimnek ott volt nyaralója, jó és rossz élményeim is kötődnek a tóhoz. A könyv a Kádár-rendszerben játszódik, amikor ugyan szerettük a tavat, és mindenki nyaralhatott SZOT-üdülőben, nem volt még elrabolva a Balaton, viszont volt egy fullasztó, zárt világa is. Amit mi mégis szabadságként aposztrofáltunk, idillinek.

Nagyapám orvos volt, értelmiségi körben nőttem fel, és emlékszem, gyerekkoromban milyen komoly vitáknak, veszekedéseknek voltam fültanúja. Lehet mondani, hogy volt szólásszabadság, de csak házon belül. A rendszer kispolgárrá tette az embereket, akik kettős világban éltek.

Min veszekedtek? A politikán?

Az is előfordult. A Kádár-rendszerben a Balaton az elvonulás tava, azoknak az értelmiségieknek, akik nem illeszkedtek be a rendszer kemény és kegyetlen protekcionista kádervilágába. Aki rosszat mondott, rosszul szólt, nem barátkozott olyanokkal, könnyen kívül találhatta magát. Ez tökéletesen hasonlít egyébként a mai világunkra – és ezt most mindenfajta politikai demagógiára értem, mert mind a jobb-, mind a balliberális oldalon érzékelem a demagógiát és a kirekesztést.

A különvélemény intoleranciáját éljük. Mindegy, merre fordulunk, nem annyira magyar betegség ez, hiába szeretjük hangoztatni, a nyugati útjaimon tökéletesen ugyanezt tapasztalom.

Arra, hogy a politikai demagógia hogyan vetül ki, hogyan rekeszti ki a saját értelmiségét, hogyan törik cserepekre ez a világ, a Balaton és a karácsony talán utólagosan jó írói szimbólum. Mindkettő szünidő, szünet, kikapcsolás, kilépés. Hogyan repedezik be egy ünnep, hogyan törnek szét az emberi sorsok, hogyan futsz el, menekülsz, vagy fogod be a füled. Számomra a téli falu évek óta az elcsendesedés helye. Egy gyónás. De tényleg: hogyan történhet meg az, hogy csak titokban beszélhetsz dolgokról, vagy amit pár éve észreveszek, hogy csak három pohár bor után mernek akár itthoni vagy külföldi írókollégáim is beszélni nyilvánvaló problémákról?

A Balatonnál pedig adódna a lángos, a nyár, a gyerekkor, a nosztalgia…

Hogy az NDK-s kultúra mit jelentett a Balatonon, milyen szegénységből, reménytelenségből jöttek el hozzánk a kelet-németek, azzal kapcsolatban nem tudtam pozitivitást kicsikarni, mert íróilag nem az a feladatom.

Falun van még idő

Ahogy elvileg a karácsonyhoz is pozitív érzések kapcsolódnak. A „függöny mögötti” történeteket rögtön látja, vagy utólag lesznek nyilvánvalóak?

A Karácsony a Dunán már tudatosabban készült. Ki kell fordítanom a világot, azt észrevenni, ami nem tartozik nyilvánvalóan hozzá. Ami rejtett, amit kutatni kell, ami ködben él. A családot állítottam középpontba mind a két könyvemben, a felnőtteket és a gyerekeket. Az elveszett gyerekeket, a szerelmet, a szexualitást. A karácsony, vagy legalábbis ez az időszak – a tél, a karácsony és a szilveszter – lett a témám.

Persze az is érdekelt, hogy miért vonz évek óta a csend, a téli csend, az elvonulás, a kivonulás lehetősége. Telítődtem. Így a hőseim is futnak, menekülnek, egy vágyott élet reményében. Tíz éve van házunk a Szentendrei-szigeten egy ófaluban, ez a ház jelenti számomra az írói időszakomat, amikor elcsendesedik a világ, végre egyedül lehetek, alkothatok. Nagyon szeretek ott élni, gondolkodni, dolgozni, magányosnak lenni. Falun van még idő. Reflektálni, meditálni. Sokat voltam egyedül ebben a faluban, sok furcsa, meglepő tapasztalatom lett a lakóiról tíz év alatt. Szerettem volna ezt a meditálóidőt megállítani és rögzíteni.

És akkor jöttem rá, hogy az „ismeretlen faluról” kell írnom. A saját műhelyemről. Volt két éve egy komoly vita nálunk, hogy lebetonozzák-e a Duna-partot, a szigetcsúcsot, ami természetvédelmi terület. Megosztódott a falu. Veszekedtek, szitkozódtak egymással az emberek. Persze voltak érvek, ellenérvek. Ez így volt jó. Ma már azt gondolom, ha akkor belenyúltak volna a természetbe, nem írhatom meg ezt a könyvet. Aki ott él, mindenki szereti a Dunát.

Sodor, árvizek vannak, kiszámíthatatlanul örvénylik.

De nem lett akkor falusi. Hisz kívül maradt.

Jöttment, idegen. Nem is szeretném magam falusinak beállítani. Kívül maradok a történeteimen. Kisvárosban születtem, Gödöllőn, de a város egy falusias részén laktak a nagyszüleim vályogházban, a nagyapám körzeti orvos volt, én pedig rengeteget voltam náluk. Ez a falusias világ határozta meg a gyerekkoromat, az ellentmondásaival, szenvedélyeivel együtt is vonz. Tagadhatatlanul érzelmi viszonyom van az utcákhoz, házakhoz, kertekhez. Szerintem a falu, a vidék a művészet karnyújtásnyira. Sokkal inkább, mint a város.

A nagyszüleim mindenkit ismertek, mindenki betegségeit tudták, mivel nagy körzete volt nagyapámnak. Aki egyébként hobbiirodalmár is volt, komoly könyvtárral, egy csehovi orvos. Időn és helyen kívül élő. Író és pap barátai voltak, Nemes Nagy Ágnest is ismertem gyerekkoromban. Az a falu, amiről most ez a Duna-könyvem szól, beemeli a gyerekkoromat. Ezek téli mesék, írói kitalációk. Vak, archaikus világ, befelé élő emberekkel, akik egy elzárt szigeti faluban laknak... Ez a jó metafora.

Minek a metaforája ma a falu?

Kettős világnak, a vidék ismeretlen titkainak, és a kívülállásnak. Az elhagyatottak szigorú ítéletének. A legfontosabb mű, amit elolvastam a Duna-könyvhöz, Illyés Gyula Puszták népe című alkotása: az értelmiségi, aki a falusiakról szeretne mondani valamit, fura alak. De néha sikerül megfognia ezt a rejtett világot, így lesz ez faluirodalom. Semmilyen irodalomban nincs párja, igen, páratlanul gazdag, balladai, drámai. Hogy ki írja, nem lényeges. Inkább a metafora a döntő, hogy mit ábrázolok. Ez sajátosan magyar világ.

Családok romokban

Pontosan mi ez a kettősség?

A mindennapi dráma, az összeilleszthetetlenségek. A csiszolatlanságok, ez lehet harag, düh, halál. Amikor írtam, akkor jöttem rá, hogy a saját családi karácsonyaink, amire mindig annyit készültünk, összeomlottak a végére, mint egy válással végződő szünidő, félbeszakadt balatoni nyaralás. Komoly konfliktusok színtere volt: a gyerekek nem úgy viselkedtek, nem úgy örültek az ajándéknak, összevesztünk azon, hogy ki menjen a misére, mi legyen az adventi koszorúval, ki díszítse fel a fát, miért nem sikerült jól a vacsora, miért büdös a hal. Mondjak még ilyeneket?

Vagy miért rúg be valaki minden családi ünnepen, hogy aztán erőszakoskodjon, és ezzel igen elnézőek vagyunk, sőt, ez új virtus. December 26-ra családok hevernek romokban. A szaloncukrot leettük a fáról. És a kegyetlenség, szókimondás, ahogy beszélnek egymással egy családban: katartikusan drámai a karácsony. Alig várjuk. Érzelmileg igen felfokozott időszak. A giccs és a valódi jóság keveredik benne a mindennapi bűnökkel, ösztönökkel, tiltakozással.

Talán túl nagy elvárásokkal indulunk neki, hogy mindennek szépnek kell lenni, ehhez képest a legkisebb gikszer is csalódás.

Anyaként pedig még keményebb, amikor te leszel az, aki elronthatja a karácsonyt... Hát én minden évben nagyon igyekszem, de aztán hiba csúszik a gépezetbe. Alig várod, hogy jöjjön a Jézuska és késik, mert te vagy az. Éveken át, mikor kicsik voltak a gyerekek, lázas betegek lettünk karácsonyra. Az az igazság, hogy nagyon szeretem és várom az ünnepet. Ragaszkodom hozzá.

A novellák felidézik a híres szociográfiákat, az említett Illyés Gyulát például, ugyanakkor 19. századi, balladisztikus hangulatot árasztanak, miközben a temetőben ott vannak a Covid-halottak és megjelenik a Viberen közvetített – tragédiával végződő – horgászás.

Azt szeretném, hogy időtlen legyen, amit írok. Úgy legyen mai, kortárs ballada a magyar vidék, hogy ne tükrözze csak a jelent, legyen benne a múlt, a saját gyerekkor. Mindig kiderül az irodalomban, hogy a pesti értelmiségi nem érti a vidéki embert, a népi-urbánus feloldhatatlan oximoron a magyaroknak.

Grecsó Krisztiánnal beszéltünk erről a kötet bemutatóján: a falu szigorú világ, megfigyel és kiközösít. A falusi világ – ő azt mondta – neki nagyon fontos, mégis ellentmondásos hozzá a viszonya. Nagyon szeretnénk ezt megírni, de amikor megírod, készen vagy, meglesznek a történeteid, akkor feldühíted a saját környezetedet. Miért olvas rá mindent az íróra a falu? Miért vagy ennyire negatív, miért kritizálod, miért bírálod? Szóval jól megkapjuk. A magyar írónak miért az a szólásszabadsága, hogy elkezdi bírálni a saját közegét?

Ezt szerettem volna elkerülni – időtlenné tenni, azonosíthatatlanná formálni az alakokat. A természet leírásával kiváltani az itt és most idejét. A szeretet és a szerelem témáját újra felkarolni. A kamaszkori vágyat a szexualitásra, az attól való félelmet ábrázolni. A gyerekek világának ösztönösségét a falu világával azonosítani. A saját bizonytalanságuk és kegyetlenségük mellett is paradicsomi állapot a gyerekkor. Engem nagyon vonz ez a világ. Mert mégiscsak ez a természetes, meztelen létezése az embernek. A gyerekek világában nagyon kevéssé vannak jelen ma a felnőttek. Amint belép egy felnőtt akarata, széttörik ez a világ.

Falura települő értelmiség

A könyv apropóján az Élet és Irodalomban írt Hogyan lettem falusi című kisesszéjében ugyanakkor a város is megkapja a magáét, ahol hangosbemondón mondják meg, mit kell gondolni. „Akkor fordultam el végleg a várostól, amikor megjöttek a mozgalmak, pedig épp azt hittük, vége. Az akkor még békés helyi kezdeményezések helyére idegen nyelvű feliratok, NGO figurák nyomultak be, meg NER bürokraták” – írja. Ez is fullasztó?

Az. Igen. 48 éves vagyok, megtanultam örülni pici dolgoknak. Edzett az élet, mondjam, hogy keményen sportoltam? És ma is sokat futok? Öröm célba érni. Van két gyerekünk, szeretném nekik megmutatni a világból a jó dolgokat, és észrevettem, hogy nem beszélgetünk velük politikáról és társadalomról: ez azért nagyon beszédes.

Az egész pályámon folyamatosan felvállaltam ügyeket, például a női irodalom emancipációját, a koraszülést az Ikeranya című könyvemben, fontos volt számomra az anyaság, a magyarországi nőmozgalmak vagy a Labrisz Egyesület tevékenysége, amivel az elején nagyon szimpatizáltam. És eljött a 2021-es választás, ahol senki nem képviselte a nők ügyét egyik oldalon sem. Vagy aki képviselte, az teljesen hamis szólam volt az én fülemnek.

Van ma feminizmus nálunk? Hogy látja?

Van fiktív és konzervatív nőpolitika Magyarországon, csak nem elég aktuális, nem elég friss, nem veszi figyelembe a mai nők életét, sorsát. Rájöttem, hogy ez azért van, mert semmilyen dialógus nincs a társadalom és a politika között. A politika monológot folytat, demagóg hangosbemondó. És azt a kutya nem akarja hallgatni. Mindez a legtöbb emberből, akivel irodalom-, nő- vagy társadalompolitikáról beszélgetek, mélységes mély megvetést és undort vált ki. A politika ma a középszerű kisembert akarja megszólítani, csakhogy ilyenek nincsenek, nem élnek közöttünk: nagyon frusztráló, dühítő a lenézés.

De ugyanúgy a másik oldalon: az, hogy identitáspolitikai versenybe torkollik egy civilnek mondott politikai mozgalom, nekem egyáltalán nem vonzó. Gyorsan lelépek. Szeretnék kimaradni belőle. A genderpolitika nem szolgálja a nők egyenlőségét, ezt ma már világosan lehet látni. Ezért is vannak komoly bajban a női érdekvédelmi szervezetek.

Megcsömörlött?

Szeretek élni. Szó sincs erről. Inkább csak nem szeretem, ha átvernek. A falusi közegben – erre is a könyv írása közben jöttem rá – szeretik a rivalizálást, ez viszi előre a faluközösséget. Világos szabályok vannak. Mindig mindenki szeretne többet mutatni, mint amit elért, és szerintem ezzel nincs is gond. A meggazdagodással sincsen baj, hiszen ezt akartuk a rendszerváltáskor. Konzumot, a nyugatot.

A baj akkor kezdődik, amikor az emberek nagy része elkezd frusztrálódni, mert teljesen lemarad, nincstelenné válik, kisodródik. Nem tud részt venni mindebben. Nincs hová kapcsolódnia. Kirekesztő lesz így ez a politika, nem lesz társadalmi szolidaritás, még azok között az emberek között sem, akikkel együtt dolgozol egy civil szervezetben. Miért támogassak egy olyan mozgalmat, ami eleve a lenézésre és a gyűlöletre épül? Ahol a jelszó a szeretet, a szolidaritás, de aki a táblákat kiteszi, épp az ellenkező tulajdonságairól híres.

Ez eltántorítja?

Elfáraszt, elveszi az alkotó energiámat. Sok munkám van abban, hogy ki tudjam zárni a külvilágot, hogy tovább lépjek. Sokat segít, hogy családom van, hogy gyerekeim vannak, hogy falun élek, van ez a falusi világom, a faluban vannak barátaim. A könyv utolsó novellája egy idegenről szól. Egy pékről, aki beköltözik a faluba, és kiköltöztet egy ott lakó családot, vagyis házat cserél velük. A pék csodát tesz, keresztbe vágja a szálakat, ellenségeket hoz össze. Most ezt azért is mesélem, mert ma nagyon sok a kitelepülő, a magyar falvak tele vannak budapesti értelmiségiekkel a 40-50 éves korosztályból, akik kivonulnak. Elmennek, elköltöznek, feladják korábbi életüket, mert nem szeretik már.

Hol élnek? Ki a fene képviseli ma őket? Persze a globális falu mindent felülír, nem tudsz kilépni a társadalomból, csak ha kidobod az összes mobiltelefonodat meg technikai eszközödet. Ma meg van kettőzve a világunk, van az életünk, és van a virtuális életünk, ami az íróknak meg a szólásszabadságnak nem tesz rosszat, lehet publikálni, csakhogy a közösségi média rengeteg embert tesz tönkre: a lincseléskultúra, a woke, a transzmozgalom túlkapásai, művészek, írók megkérdőjelezése. Szóval lehet, hogy majd érdemes lesz kiköltözni egy tanyára a globális faluból.

Az uszodák kegyetlen világa

A város bűnei közé sorolja az említett kisesszében a veréseket a sportegyesületben, ami szintén kitüntetett témája, hiszen úszóként érintett is volt, együtt edzett Egerszegi Krisztinával Turi Györgynél. Ön már Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyvének megjelenésekor is komolyan vette az erőszakot az uszodák világában, de azóta megszólaltak olimpikonok is.

Három fázisa volt az úszásügynek: az első Szepesi Nikolett könyve, ami után többen is megerősítettük, hogy az abban foglaltak pontosan úgy zajlottak az én időmben is, a gyerekeket komoly verbális és fizikai bántalmazás érte. Ezt akkor még sokan megkérdőjelezték. Utána jött Kiss László ügye, amikor előkerült egy 1960-as évekbeli ítélet, miszerint gyalázatos csoportos nemi erőszakért börtönben ült. A harmadik fázis az volt, amikor tavaly Cseh László a pályafutása végeztével elmondta, miért hagyta ott Turi Györgyöt, milyen bántások és erőszak érte őt és úszótársait a Turi-féle edzési módszerrel.

Az interjú után a Magyar Úszó Szövetség elindított egy vizsgálatot, ebben tanúként én is részt vettem: azokat is megkeresték a 80-as évektől egészen a 2010-es évekig, akik hajlandók beszélni arról, hogy Turi György milyen edző volt. A vizsgálat eredménye nyilvánosságra került, az edzőt elítélte. Az úszószövetség felajánlott egyéni terápiát is mindenkinek, amit én is végigcsináltam.

Miben segített ez a terápia?

Ma már sokkal tisztábban látom a gyerekbántalmazás szakaszait, motivációit, azt a rendszert, ami ezt lehetővé tette a sportban. Ennek számtalan szereplője van, és felbecsülhetetlen a kár, amit okozott. Fura, de most már jobb érzésem van az egész üggyel kapcsolatban, amióta ez a vizsgálat lezajlott, és a Turi György-féle módszert határozottabban elítélte a szövetség. Látom, hogy a társadalomban is nőtt az érzékenység, a csillogó sportérmek mellett arra is van igény, hogy az élsport fájdalmas oldaláról beszéljünk.

A terápián megtanultam láttatni, hogyan működik a bántalmazó rendszer, milyen sunyi és megengedő. Mert ebben a rendszerben az erőszak helyes cselekedet. 

Amikor Cseh Lacival találkoztam, csak pár szót váltottunk. Ő azt mondta, megdöbbentette, mi ment az uszodában a 80-as években, én meg azt mondtam, engem meg az lepett meg, hogy ezek szerint még most is ez van. Mindegyik generációnak az volt a meglepetés ebben az ügyben, hogy az államszocializmus óta nem változott a teljesítménysport világa.

A terápián az is szóba került, hogyan lehet ezt földolgozni, hogyan tudod elkerülni, hogy te magad ne örökítsd tovább a bántalmazást, ne legyél bántalmazó szülő. Hogy a sporthoz ki tudsz-e alakítani valaha egy másik viszonyt, ami nem a tested megerőszakolásáról, nem a fájdalomról, nem a félelemről, a hierarchikus sportról szól.

Íróként nem tervezi feldolgozni az úszásban szerzett élményeit?

Szilágyi Eszter Anna drámaíróval dolgozunk most egy színdarabon a Katona József Színház felkérésére. A színház igazgatóját, Máté Gábort is érdekli a sport, az uszoda zárt világa. Ez a dráma a gyerekkorról fog szólni, amit felnőttként újra el kell majd mesélni. Ennek az egésznek a bonyolult pszichológiáját keresi, illetve hogy milyen maga a rendszer, ami ezzel ennyire megengedő, igenlő.

Kulturális hidegháború

Nemrégiben járt a Bécsi Könyvvásáron: tíz éves egy osztrák-magyar kezdeményezés, a Donau Lounge program, ott tartott egy beszédet a Dunáról. Német nyelvterületen mit gondolnak mostanában rólunk?

Az irodalmat élesen elválasztanám az újságírástól. Ausztriában és a német sajtóban azt látom, hogy egyre rövidebbek a cikkek a kelet-európai országokról, nincs idő lamentálni, elemezni, nem kell semmilyen magyarázat, elmaradottak vagyunk, idióták, akik így választanak, és ezzel beérik. A cikkek tulajdonképpen saját másolataik, mindig ugyanaz, egy papagájkórushoz hasonlatos előadás. Egyre szadisztikusabban leegyszerűsítő az egész médiamonológ – a nyugat-kelet viszony kulturális hidegháborúba ment át az elmúlt tíz évben. És ha nem tört volna ki az ukrajnai háború, akkor még mindig folytatódna ez a radikális oda nem figyelés.

Csakhogy közben eszkalálódott a helyzet. Kénytelenek az újságok magyarázkodni. A nyugati kioktatás már nem lenne elég, mégis folytatódik. Az újságírás Németországban ma éppúgy válságban van, mint bárhol máshol, nem látom, hogy precízebb vagy alaposabb lenne, pedig ez korábban jellemző volt. Komoly háborús helyzet alakult ki, amiben Kelet-Európa sokkal érintettebb, mint bármelyik nyugat-európai ország.

Kíméletesebbek lettek velünk?

Nem érzem. Művészeti szempontból megjelent az abszolút szolidaritás: három felolvasáson voltam ősszel még a német nyelvű Balaton-könyvemmel, mindhármon orosz és ukrán írókkal olvastam fel – megható és katartikus volt. Rengeteg művészeti fellépést szerveznek, és csak annyi az észrevételem, hogy sok nyugaton élő ukrán kap szót, és kevésbé az Ukrajnában élők. Ugyanez a helyzet a magyarokkal is, sokszor úgy beszélnek Magyarországról, hogy Németországban élőket kérdeznek arról, na, mi újság Budapesten? Persze, ha majd mindenki elmegy, akkor nem lesz kit megkérdezni... De azért most még él pár író itt is.

(Borítókép: Kiss Noémi. Fotó: Karip Tímea / Index)