Kié lett a piros nadrágos majom?

Kicsit előbb ért oda, sőt parkolót is hamar talált, így a kezdési időpontig még az autójában maradt. Körülötte mindenki sietve szedte a lábát a korán sötétedő adventi délutánban, az esőn keresztül már lehetett látni a díszkivilágítás felgyullanó fényeit. Nem szeretett egy perccel sem korábban érkezni, főleg, amióta a pszichológus is szelíden figyelmeztette, hogy az még az ő ideje. De később sem akarta az ülést kezdeni, hiszen peregtek a drága percek, ezért miután elnyomta a cigarettáját, pontban 5-kor becsöngetett a budai villa ajtaján.

Eltökélte, hogy most végre elmondja neki.

– Hogy van, Lívia? – kérdezte az öregúr, mint mindig, és előzékenyen lesegítette a kabátját. Régi játék volt ez közöttük, a férfi megkérdezte, hogy van, ő pedig csak hümmögött, hogyan is lenne, ha épp egy pszichológus rendelőjében készül beleülni a fotelbe.

Miután elhelyezkedett, és újfent megállapította, hogy a hasa még annál is előnytelenebbül fodrozódik ebben az ülőalkalmatosságban, mint egyébként, tanácstalanul a pszichológusra nézett, mintha tőle várna segítséget, hogyan is kezdjen hozzá. Ő azonban szokás szerint csak várakozásteljes csöndben ült, az ujjbegyeit összeérintve, és kicsit hintázott a széken előre-hátra.

– Azt hiszem, nem meséltem még a piros nadrágos majomról – kezdte bizonytalanul Lívia. Az öregúr nem szólt semmit, csak fölvonta a szemöldökét, ezért a nő vett egy nagy levegőt, és folytatta.

– A kisvárosban, ahol felnőttem, csak egy játékbolt volt, a városka főutcáján. Karácsony előtt egy este arra sétáltunk a szüleimmel, és megálltunk a játékbolt kirakata előtt. Akkor láttam meg a piros nadrágos majmot. Alapvetően fehér volt, puha, szőrös, olyan kisbaba nagyságú, hosszú kezekkel, vagány arckifejezéssel, és a szőre egy részen piros volt, mintha nadrág lenne rajta – lendült bele Lívia, és lopva a pszichológusra nézett, hogy érdekli-e egyáltalán ez a történet. Mivel azt látta, hogy az öregúr félrebillenti a fejét, és még a hintázást is abbahagyta, felbátorodva folytatta.

– Szóval ott nevetett ez a vagány majom, szerintem csimpánz, és én azt mondtam a szüleimnek, hogy ilyet szeretnék karácsonyra. Öt-hat éves lehettem.

Az utcáról dudálás hallatszott, a vásárlási láz mindenkit idegesebbé tett, de bent nyugalom volt, az öregúr mellé készített tea békésen gőzölgött.

– Eljött a karácsony, és csodák csodája, a piros nadrágos majom ott volt a fa alatt – mesélte tovább Lívia, és próbálta felidézni, mit is érzett, mert azt már megtanulta, hogy az érzések nagyon fontosak, azokat kell valahogy fülön csípni. Nem emlékszik, hogy örült volna, inkább csak csodálkozott, hogyan lehetséges ez, a Jézuska ezek szerint tényleg mindent lát és hall? Tényleg lehet kérni tőle, és még az a vagány majom is az övé lehet, amit csak úgy kinézett magának a kirakatban? Ahogy így visszaemlékezett, úgy rémlett neki, hogy ideje sem volt eljutni az örömig, mert elég hamar kiderült, hogy a piros nadrágos majmot nem ő kapta, hanem az öccse.

Áhá, a Jézuska megkapta ugyan a kérést, csak kicsit félrehallotta, ezért ment „egy gyerekkel arrébb” az ajándék, gondolta a kis Lívia, de ebben a félig még mindig megnyugtató gondolatban is csak néhány másodpercig időzhetett, mert megszólalt az anyukája, és azt mondta: „Te egy másik majmot kapsz – olyan szomorúan árválkodott ott a polcon, hogy megsajnáltam és megvettem.”

– A másik majom barna volt, kemény, és egyáltalán nem volt szőrös, nem lehetett odabújni hozzá. Rövid keze volt, nem viselt semmilyen nadrágot, és mosolyra is furcsán húzódott a vékony fonalból varrt szája – mesélte Lívia, szinte már magának, nem figyelve az öregúrra. Mit is érzett? Hogy jónak kell lenni a testvéréhez, hadd legyen boldog a vagány majommal, hogy jónak kell lenni az anyjához, nehogy csalódott legyen, hogy nem örül a barna majomnak, és jónak kell lenni szegény majomhoz is, ha már tényleg olyan magányosan ült azon a polcon. De a legkínzóbb kérdés mégis az volt, hogy akkor most nincs is Jézuska...?

Mivel a pszichológus még mindig nem szólt semmit, úgy érezte, magyarázkodnia kell. Hogy ő végül is megszerette azt a kis majmot, hiszen tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek, de ahogy most ezt az évtizedes magyarázatot hallgatta saját magától, lassan körvonalazódni kezdett a fejében, hogy vajon mi mást csinálhatott volna?

A lélek ezt a megoldást választotta, elfogadta, hogy amit ő kér, az nem teljesül, nem úgy teljesül, le kell tudni mondani dolgokról, legközelebb talán nem is kell ilyen vágyakat megfogalmazni, túlzás volt, és az a kicsi majom tényleg nagyon magányos lehetett a játékboltban, ha egyszer az anyukája is ezt mondta, sajnálni kell bizony szegényt.

– Lívia – szólalt meg végre az öregúr, és ő összerezzent, mert már el is felejtette, miért kezdett egyáltalán bele ebbe a rég lezárt históriába. – Lívia, az a majom egy tárgy, maga viszont egy hús-vér kisgyerek volt vágyakkal, érzésekkel, gondolatokkal.

A pszichológus mindehhez olyan kedvesen mosolygott, hogy a nő először fel sem fogta, mit mondott. Még a majom is fontosabb volt, még saját maga számára is.

Csak az autó felé menet állt össze a gondolat, amikor a kocsikulcsát kereste a szemerkélő esőben a táskája mélyén, idegesen gondolva arra, hogy elkésik a következő tárgyalásról, hogy ebben a majomban talán saját magát látta. Azért szerette meg, mert sorközösséget vállalt vele, a polcon elhagyatottan üldögélő, gyerekforma majommal, aki arra vár, hogy egyszer majd valaki megveszi.

De még mielőtt túlságosan elérzékenyült volna, eszébe jutott, hogy a régi majmocska megkopva, többszörösen megvarrogatva már a lányánál üldögél, vékony száját időtlen mosolyra húzva, és ez a gondolat boldoggá tette. Gyorsan visszakapcsolta a mobiltelefonját, és belepillantott a jegyzeteibe, hogy a hamarosan kezdődő tárgyaláson majd minden flottul menjen.

(Borítókép: Thomas Trutschel / Photothek / Getty Images)