Szilvásváradot már elfoglalták a tatárok, de ezúttal ezt senki nem bánja

Zúzmarát húznak magukra a hegytetők, télen ilyen sapka jár minden oromnak. A Szilvásvárad fölé magasodó halmon mindenki megáll egy pillanatra, magába szív békét, csöndet és harmóniát. Csak ez a szél ne fújna. Igaz, az most alig, mégis, a decemberi három-négy fokban ez olyan, mintha a természet jégcsapok oldalával simogatna. 

Ilyen idilli környezetben forgatják az 1242 – A Nyugat kapujában című filmet. Pontosabban annak bizonyos jeleneteit. Valahol a messzi hegytetőn áll majd Esztergom vára, amely a filmen úgy néz ki, ahogyan talán sosem, de a művészet ilyen. Látványt ad a képzelethez.

A film rendezője, Soós Péter arca komor, az eget kémleli. Napkelte óta a terepen toporog, várja, hogy felhők ússzanak a napkorong elé. Mert ami egy magunkfajta online hírportálnak öröm, különösen a készülő fotográfiák szempontjából – súrlódó fények a tatárok páncélján, aranytól csillanó hercegi mellvért, szikár arcokra vetülő árnyék –, az most kárba veszett idő a jelenetek felvételéhez. A napsütés most nem jó a filmbéli komor hangulathoz. Így ezek a filmforgatás legdrágább pillanatai. A várakozás a legnagyobb ellenség.

A tatárok mindenen átgázoltak

Kisebb bérházat elfedni képes ponyva feszül a magasban. Erőgép emeli a nap sugarai elé, pazar takarás, árnyékot ad közeli felvételekhez. A stábtagok mégis az előző napról beszélnek, mert – időjárásilag is – az remekre sikeredett. Még az eső is eleredt. Hullt az égi áldás a tatárok felépített sátraira, ázott fegyver, színész, stábtag és statiszta.

Furcsa világ a filmeseké. Most annak örülnek, ha az időjárás kegyetlen, máskor meg elátkoznak minden szelet, csillagot.

Most a morcos idő elvárás. Talán azért, mert anno, amikor a tatárok rátörtek a magyarok földjére, az időjárás éppen annyira kegyetlen lehetett, mint a mészárlás. A mongol sereg átkelt a befagyott Dunán, legyalult falvakat, nekiment a nagyobb városoknak. Pusztításuk ma is borzalommal tölti el azokat, akik tanulnak róla. De ami a magyaroknak dúlás és pusztulás, az a mongoloknak egy hosszú hadjárat vége, egy birodalomépítés része.

Az 1242 – A Nyugat kapujában című film ebből a hódításból mindössze háromnapnyi történetet mesél el, de abban benne lesz minden, amit a tatárjárás esszenciájának tartanak:

• erő és dicsőség,
• ármány és árulás,
• hadvezéri és emberi nagyság,
• párbaj és gyilkosság.

Ám ez azért mégis csupán film lesz, így láthatunk benne olyat is, ami fikció, s talán kicsit más megvilágításba helyez emberi sorsokat, s velük együtt nemzetekét.

Aki ezen a filmen a csontszáraz történelmet kérné számon, az alighanem soha nem lesz boldog. De az is igaz, hogy eddig még egyetlen utazási iroda sem kínált jegyet időutazásra. Tegyük hozzá, szerencsére, mert az is lehet, hogy igazán csak az tenne tönkre mindenféle történelmi romantikát, az írna át jelentősen bármiféle nemzeti emlékezetet.

Az 1242 – A Nyugat kapujában alkotói csupán mesélni akarnak egy történetet, amely abban a korban játszódik, amire csak kevesen emlékeznek. Tárgyi leletei közül ugyan nem is egy kézzel fogható, ám a korabeli történeti források hitelessége többnyire mindig aszerint értelmezendő, hogy éppen milyen korban, milyen professzorok értelmezik azokat. De a történelem ilyen: a múlt mindig változik.

Ami azonban biztos: a moziban ülve, amikor az nézők ujja elmerül a pattogatott kukoricában, csak kevesen tudják majd, hogy milyen mostoha körülmények között forgatták az 1242 – A Nyugat kapujában című filmet. Akik pedig mindezt létrehozzák, pontosan tudják, hogy mindezt azért teszik, hogy érezni lehessen a történelem és az emberi sorsok minden nyomorúságát.

Csojmbol, sámán, Batu kán

Ottjártunkkor éppen az az jelenet forog, amikor Batu kán, a mongol seregek vezére leszámol az ellene lázadókkal. Mongol kaszkadőrök esnek egymásnak, borul a ló, kardok csatája dúl, majd ugyanezt felveszik a színészekkel is. A Batu kánt alakító mongol színész, Bold Csojmbol mozdulatlanul ül a dombtetőn. Arra vár, hogy a felvételhez szólítsák. Neki ez a hideg meg sem kottyan, Mongóliában most mínusz 22 fok van – vagyis az itteni néhány plusz a mongoloknak nagyjából olyan, mintha mi, magyarok elugranánk Andalúziába.

Soós Péter rendező amúgy is elismeréssel beszél a mongolokról, legyenek azok színészek vagy statiszták. Bárcsak a magyarok is ilyen fegyelmezetten állnának a jeges vízben, dacolnának az időjárás szeszélyeivel, bár azért van erre is példa. Mint mondja: a Géniusz forgatásán annyi hideg vizet öntöttek Alföldi Róbertre, hogy azt hitték, menten megfagy. A színész-rendező azonban pontosan végrehajtott minden instrukciót. 

Azt nem tudni, hogy mindebből mire következtethetnénk. Ez csupán hasonlat. Tény, sokan mondják és gondolják azt, hogy a mongol és magyar testvérnemzet. Bold Csojmbol is erre a rokonságra kérdez rá, amikor ég és föld dolgairól beszélgetünk, és kiderül, hogy ő hiszi, hogy a hunok és a mongolok gyökerei azonosak lehetnek. A beszélgetésből óhatatlanul megindul némi történelmi fantáziálás.

Csojmbol Moszkvában végzett az egyetemen, és a színészet olyannyira a vérében van, hogy minden szerepében lényegében önmagát adja. Szóval ezért ül mozdulatlanul a hegytetőn, mintha csak nyár volna. S ahogyan körbenéz a tájon, a stábon, elhisszük róla, hogy ő Batu kán. Szerepével olyan mélységig azonosul, hogy még a hitvilága is éppen olyan, mint a híres hódítóé. Ő is sámán, néhány napja dobjával áldást is kért a forgatásra, révületbe merülve az éggel beszélgetett. 

Bold Csojmbol azt is elmondja, hogy Batu kán személyén keresztül az egész mongol valóság és hitvilág könnyedén megérthető. De legfőképpen az, hogy milyen is egy mongol uralkodó. Mongóliában van is egy olyan mondás, hogy

ha meg akarod ismerni Dzsingisz kánt, ismerd meg Batu kánt.

Csojmbol azt mondja, hogy ez a film éppen olyannak ábrázolja Batu kánt, amilyen a hódító lehetett. Erősnek és könyörtelennek, mégis embernek és diplomatának – aki felismerte, hogy a hódítás nem csupán a területek elfoglalásáról szól, hanem a teremtésről is. Mert hiába lesz tiéd egy ország, ha annak népe gyűlöl és megvet. Az együttélés szabályait azonban az uralkodók hozzák, ebben ő sem lehetett más, csak éppen következetes.

A ló is beáll a sorba 

A forgatáson a mongol statiszták fegyelmezetten sorakoznak ebédért. Harmincnál is többen érkeztek Mongóliából. Nekik ez nem csupán kaland, hanem abból a szempontból fontos is, hogy a vásznon hiteles legyen majd a tatárok serege. Kettes sorba fejlődnek, sárban araszolnak a levest és a főtétel szállító teherautó farához. A sajtos csirkét rizzsel ugyan kevéske ebédnek találják, de így legalább nem nehezülnek el az étkezés után, és könnyedén és büszkén lesznek a tatársereg tagjai. S valóban, fél óra múlva már mozdulatlanul állnak sorfalat a hegytetőn. A digitalizációs technológia majd mögéjük sokszorozza a sereg többi tagját.

A büfé is szép forgalmat bonyolít, és egy jó tatár mivel mással, mint fegyverével és a lovával áll sorba kávéért, üdítőért. Ilyet csakis egy forgatáson lehet látni, és alighanem ez a kép mutatja meg egy alkotás legemberibb arcát. 

A hegytetőn, a korai alkonyatban, filmbéli párbaj szépségen koreografált jelenete bontakozik ki a szemünk előtt. Az egyik mongol kaszkadőr kilő egy képzeletbeli nyilat, a vesszőt majd vizuális technológiával varázsolják oda az utómunkák idején. A ló nekiront az ellenfelének, ám a kaszkadőr ledönti a lovat, és a földön valósághű párbaj kel életre. Pontosabban halálra. Batu kán és Khasi ellentétének végére drámai pont kerül.

A mongol Barszlhagva Batbold alakítja Khasit, arcán kardvágás miatti sebhely látható. Néhány centiméterről sem lehet megmondani, hogy valódi vagy sem. 

Barszlhagva Batbold nevet is, mert a színészeknek vigyázniuk kell az arcukra, hiszen abból élnek. Egy vágás jelentősen szűkítené szereplési lehetőségeit. A hideget ő is bírja, de lehet, mindez csak a látszat. Ami viszont biztos, végtagjait mozgatva gyakran dalra fakad. Igen, énekel. S ha most azt hinnénk, hogy valamiféle ősi mongol dalt, akkor az is be kellene látnunk, hogy keveset tudunk mi a mongolokról. 

I remember when

I remember, I remember when I lost my mind

– dúdolja Gnarls Barkles Crazy című dalának sorait, olykor táncol is, a fejét viccesen rázza, mintha tényleg kicsit az eszét vesztette volna.

Ötven nap forgatás

A film operatőre, Balázs István Balázs a forgatás előtt egy évvel már azon dolgozott, hogy milyen legyen a film látványvilága. Soós Péterrel külön dossziét készítettek a jeleneteknek. Most, a rendezői sátorban ülve, a monitoron keresztül látva mindazt, ami végül egy-egy jelenet végső változata lesz, határozottan adja ki az instrukciókat: ezt még egyszer, most kicsit jobbra, a ló feje nézzen balra, és csapó... S amíg nem elégedett a végeredménnyel, újból és újból beállítja a színészeket. Figyel minden fényre és árnyékra, magasan araszoló felhőre, s még a sárra is, amiben színészek és statiszták, stábtagok bokáig elmerülnek.

A film két jelen lévő producere, Bill Chamberlain és Sipos Kornél folyamatosan egyeztet, irányít, szervez, márpedig egy filmforgatás mindig tartogat meglepetéseket – ami változtat a kiadások tervezetén. A szilvásváradi forgatási napok mégis mintha óramű pontossággal telnének. Mindennek megvan a felelőse, a szállításnak, az ételhordásnak, a helyszín biztosításának. 

Azt már tudjuk, hogy Cesareane, a főgonosz szerepében nem Kevin Spacey-t láthatjuk, őt a forgatás előtt Angliában fogták perbe. Helyette Ray Stevenson lesz a bíboros. És úgy volt, hogy Christopher Lambert is szerepet kap, de egyéb forgatásai miatt ebből a filmből most kimarad. Láthatjuk viszont Eric Robertset Ákos kapitány szerepében, Michael Ironside-ot Mihályként, és Mátray László (IV. Béla király) mellett Stohl András is feltűnik majd, igaz, nem a magyarok oldalán, hanem a sebhelyes arcú Kangarként.

A tervek szerint az 1242 – A Nyugat kapujában című filmhez szükséges jeleneteket ötven nap alatt leforgatják. Februárban – karácsonyi szünet persze lesz – végeznek, majd jönnek az utómunkálatok, melyek közül csak a vizuális effektek elvisznek fél évet. Ez azt jelenti, hogy ezt a filmet, ha minden a tervek szerint alakul, 2023 őszén már akár láthatjuk is. Lesz londoni és ulánbátori bemutató is, nemcsak budapesti.

Itt, Szilvásváradon pedig csak az emlék marad, hogy egykor itt jártak a tatárok. Meg most is. Ennek a mostaninak azonban szinte mindenki örül, különösen az olyan időkben, amikor a rezsiválság miatt sorra zárják kulcsra ajtajaikat szállodák és éttermek. A bükki településen talán azt sem bánnák, ha egy ideig még velük maradnának ezek a mosolygós, jó lelkű mongolok – és az sem baj, ha ők most éppen megint tatárok.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)