Csuja Imre: Fölfoghatom ezt úgy is, mint egy terápiát

Érkeztek már visszajelzések az olvasóktól az interjúkötettel kapcsolatban?

Az ismerősöknek, kollégáknak nagyon tetszik, ők is behozzák néha a rajongók könyveit dedikálni. Most indult be, karácsony környékén, mindenki ajándékba veszi.

Hogyan jött az ötlet, hogy könyvformában kellene megörökíteni az életét?

Király Levente hívott fel a Corvina Kiadótól, hogy szeretnének rólam egy könyvet csinálni, keressünk hozzá egy írót vagy beszélgetőtársat. És én azt kértem, hogy legyen a beszélgetőtárs Csáki Judit, vele már többször fölléptem különböző beszélgetős műsorokban, hívnak minket ide-oda, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

A kiadó egy népszerű művészről szeretett volna könyvet, akire kíváncsiak az emberek, vagy az vezérelte őket, hogy önnek olyan az élete, ami könyv után kiált?

Is-is. Valami ilyesmit mondott ő is. A népszerűséget, meg hogy ez egy elég hosszú, változatos pálya, ami érdekli az embereket.

Önnek milyen érzés volt visszaolvasni a beszélgetéseket?

Nagyon érdekes volt, mert ahogy elkezdtem olvasni, komolyan meghatódtam attól, ahogy Judit ezt rendszerbe tudta foglalni, és megfelelő dramaturgiával megtámogatni. Mert ömlesztve beszélgettünk, nem az volt, hogy föltesz egy kérdést, én meg válaszolok, hanem leültünk, és elkezdtünk beszélgetni, hogyan is történt ez tulajdonképpen ötéves korom óta.

A könyv azért érdekes, mert van egy sor olyan kérdés, amiről nem szeret beszélni, például a közélet, és egy sor másik dolog, amiket viszont nehéz szavakban elmondani – ilyenek a szerepek, amelyekről egy művész nem beszél, hanem eljátssza –, mégis nagyon vastag könyv született.

Nem lehet röviden elmondani valamit, amit az ember egy háromórás előadásban meg tud fogalmazni. Az előadás sok mindent elmond róla is, a szerepről, a darabról is, úgyhogy nagyon nehéz tömöríteni. De azért dőltek belőlem a történetek: ennyi élményem van, ami ebbe a könyvbe belefért.

Elég, ha a Csuja megjelenik

Sok minden kiderült például az ön „titkáról”, játékstílusáról is, arról például, hogy mit jelent „fű alatt játszani”.

Jó, ha ez ennyire titokzatos, ez a fű alatt játszás, akkor megpróbálom egyszerűbben megfogalmazni: ahogy az életemet is igyekszem természetesen élni, ugyanúgy próbálok természetesen létezni a színpadon is. Ami azt jelenti, hogy amikor megkapok egy szerepet, azt mondom, hogy akkor ez én vagyok. Magamon átszűrve kell az énemnek, a lelkemnek, az agyamnak azt a szeletét előbányászni, ami éppen egy Poloniushoz kell a Hamletből, vagy Tót Lajoshoz a Tótékból.

Erre valamelyik előadáson érzett rá.

Egerben volt még, Bibbiena Kalandria című vígjátékában. Egy kis kamaraszínházban játszottuk, és ott adta magát, hogy már-már zavarba ejtően természetesen kellett játszani, alig lehetett érezni, hol végződik a színészember, és hol kezdődik a szerep. Ez ennek az érdekessége. És akkor ezzel végig lehet játszani egy egész életművet. Természetesnek kell lenni, de nem szabad átmenni civilbe. A civilt is el kell játszani. De ez daraboktól is függ, nem lehet általánosítani.

A nagy sikert hozó filmekben is ezt a „technikát” alkalmazta?

A filmben pláne ez kell, hát hogyne. Ott intimitás kell, nem lehet nagy gesztusokkal játszani, mert kiesik az ember a vászonról.

A másik ilyen technika, amit a könyvben elmesél, az az, hogy „majd ráküldöm az ösztönt”.

Mindig megy a huzavona, hogy „tudatos színész, ösztönös színész”, és ezt nem nagyon szeretem, mert mi az, hogy tudatos, meg ösztönös? Én lehetek ösztönös, de hogy mit kell játszanom, azt tudatosan kell megterveznem, elemeznem kell a darabot a rendezővel együtt. És amikor már megvan, hogy mit kell csinálni, akkor tényleg jöhet, hogy ráküldöm az ösztönt.

Az Imi, ne csináld! cím is erre utal, amit Mácsai Páltól idéz, hogy nem kell mindig valamit csinálni, és ilyenkor ön úgymond üresbe teszi a motort.

Igen, mert én úgy dolgozom, hogy megpróbálok alapötleteket kitalálni vagy összegyűjteni egy-egy próbafolyamat során, és arra mondta Pali, hogy ne csináld, nem kell. Te csak gyere be, állj meg, és mondjad. Mert abban a pillanatban, abban a helyzetben nem kell nekem még plusz kreatív ötleteket hozni, ott elég az, hogy a Csuja megjelenik, megáll, és elmondja, amit kell.

Ezek szerint néha azért „figyelmeztetni” kell, hogy maradjon fű alatt?

Nem, azért törekszem rá, hogy a következő szerepem is „csujául” szólaljon meg, mert akkor lesz hozzá közöm, akkor fogja azt érezni a néző, hogy ezt mintha a Csuja írta volna, annyira az övé. Akkor elhiszi nekem, hogy ott én mondjuk Othello vagyok.

A színdarab mint terápia

Mi lesz a következő szerepe?

Februárban lesz Mácsai Palival az Isten című színdarab bemutatója. Ez egy német darab, az eutanáziáról és az öngyilkosságról beszélget benne orvos, jogász, püspök. Most kóstolgatom. A püspököt alakítom benne.

A könyvben beszél azokról a dolgokról is, amelyek a családjukban történtek, és ez részben érinti a darab témáját is.

A könyvben muszáj volt erről is beszélni, mert ez is az életem része. Ha az olvasók elolvassák, biztos fognak belőle érezni valamit velem kapcsolatban. Pali pedig, mielőtt végérvényesen rám osztotta volna ezt a szerepet, megkérdezte, hogy állok én ehhez. Tulajdonképpen azért vállaltam el, mert fölfoghatom ezt úgy is, mint egy terápiát. Mert a feleségemmel ellentétben én ki tudom beszélni magamból az örömöt, a bánatot a színpadon. Az is elég megrázó, amikor Biff utolsó jelenete zajlik Az ügynök halálában, és én csak nézem mint nagybácsi az ügynök képzeletében. Azt gondoltam, hogy ennél nagyobb trauma engem már nem érhet ezzel az Isten című darabbal, úgyhogy belevágtunk.

A könyvön is azt éreztem, hogy terápia.

Igen, ki tudtam magamból beszélni egy csomó mindent.

A kötetből kiderül az is, hogy a pályáján milyen nehézségek voltak, hogy az igazi áttörést negyvenéves kora körül az Üvegtigris sikere hozta el, és ezt ki kellett várni. Ez volt a fordulópont?

1996-tól, Janisch Attila Hosszú alkony című filmjétől kezdtem forgatni nagyobb szerepeket, és attól kezdve minden évben forgattam valamit. Aztán 2000-ben kijött az első Üvegtigris, amit fél év múlva kiadtak DVD-n – na, akkor robbant nagyot! Azóta az „Easy rider” meg a „Szevasz, Csoki” a mai napig megy.

A mostani, sorozatokbeli szerepek mind oda vezethetők vissza, arra a figurára?

Elterjedt, hogy a Csujának van egy ilyen komikus vénája. Ezek így épültek egymásra. És nyilván van hozama, mert azok a rajongók ellátogatnak a színházba is, tudom. Nyilván nem én töltöm meg az egész Örkény Színházat, de vannak visszajelzések, hogy megyünk, mert látni akarjuk valamelyik darabban. Vagy láttuk a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban vagy az Anyám tyúkjában.

Az Anyám tyúkja talán a legkonzervatívabb előadásuk, amennyiben „csak” verset mondanak, a Rómeó és Júlia-történetet feldolgozó Shaxpeare-mosó pedig talán az egyik legformabontóbb. Az utóbbinál is működik a „csujaság”?

Ott az agresszív Csuját kell megtalálni a Capulet apuka szerepében. Nem először dolgoztam Bodó Viktorral, és mindig nagy élmény volt. Kivételes tehetség, színészként is az volt már, rendezőként pedig mindig megtapasztaltam, hogy nagy fantáziája, életismerete, mondanivalója van. Emellett jó a humora, és drámai vénája is van. Én voltam Torrente, vagyis Santiago Segura magyar hangja mind az öt filmjében, és Viktor azt találta ki, hogy a darabbeli buliban Capulet öltözzön Torrentének. Az alkatom is megvan hozzá, ismerem is a figurát, és az előadáson Torrente dalát énekeltem.

Belső titok

Az Örkény egy kívülálló szemével is jó közösség, mindig kitalálnak valamit, kisfilmet, versmondást telefonon, kisfilmeken.

Jó bornak is kell a cégér. Nekem ez nagyon jó közeg, itt érzem a leginkább a pályám során, hogy ez egy színészcentrikus színház. Ezek az energiák pedig, ahogy tizenvalahányan hozzáállunk a munkához, egy darabhoz, egyáltalán a színházhoz, összeadódnak, és ezt látja a közönség is.

És mindenről közösen döntenek, a könyvben is elmondja Mácsai Pál igazgató, hogy például azt a döntést is együtt hozták meg, hogy nem vesznek részt a jövőre esedékes Színházi Olimpián. Hogy zajlik ilyenkor egy ilyen megbeszélés?

Ez belső titok. De mindenki elmondhatja a véleményét, persze.

Sok fiatal van a színházban: milyen a kapcsolatuk, szokott mondjuk tanácsot adni nekik?

Az is előfordul, persze, például ha véletlenül rosszul hangsúlyoz valamit egy fiatal kolléga, akkor mondom neki, hogy te figyelj, nem így kéne, hanem úgy. De ez oda-vissza játszik, én is elvárom, hogy mások figyelmeztessenek, ha valamiben tévedek. Jó viszonyban vagyunk, és nagyon jól indult ez, ahogy egyszer csak beállított ide egy csomó fiatal ember: egyrészt nagyon szimpatikusak voltak, nagyon szimpatikus volt az, ahogyan elkezdtek próbálni velünk. Az Übü királyban találkoztunk először, jó kis csapatmunka volt. Nagyon kedvelem mindegyiket, tehetségesek egytől egyig.

Van, ahol panaszkodnak, hogy régen a fiatalok megadták a tiszteletet az idősebb művészeknek, ma meg már ez nem mindig működik, de itt, az Örkényben, úgy tűnik, hogy igen.

Ahogy mi is megadtuk a tiszteletet Benkő Gyuszi bácsinak, Mádi Szabó Gábornak, Darvas Ivánnak, Garas Dezsőnek, Törőcsik Marinak meg a többieknek, megmosolyogtam én is, hogy milyen respekttel voltak a fiatalok, amikor idejöttek, az öreg színész iránt, de hamar jó barátságba kerültünk. Egy közvetlen munkakapcsolatot sikerült megtalálnunk.

Először meg voltak illetődve?

Egy picit igen, de csak annyira, amennyire kellett. Aztán ez nem is burjánzott tovább, mert nagyon harmonikusan illeszkedtek be, meg fogadtuk be őket.

És az is jó, hogy ők is filmeznek, például A besúgó című sorozatban lehetett látni őket.

Igen, hadd menjenek, hadd ismerje meg az ország a fiatalokat.

Nem volt B terv

Említette az Übüt, amiben Kerekes Évával játsszák Übü mamát és Übü papát, és a könyvben hosszan beszél a Kerekes Évával való nagyon jó munkakapcsolatáról. Mitől ilyen különleges ez?

Sokszor játszottunk együtt férjet, feleséget, egymás mellett ülünk az Anyám tyúkja című előadás alatt is, szóval nagyon jól egymásra vagyunk hangolva. Van valami kis plusz köztünk, valami lelki testvériség. De hasonlóképpen beszélhetnék Für Anikóról vagy Pogány Juditról is.

Kerekes Évával megfogják egymás kezét a versmondás közben.

A Szózatnál, igen. Azt mondta, hogy ha velem van színpadon, akkor biztonságban érzi magát.

Az öltözőben már itt lóg az esti jelmeze: egy barna zakó az Anyám tyúkjához. Ilyenkor már készül az esti előadásra?

Miközben vártam magukat, már elmondtam egy verset, Kosztolányi Boldog, szomorú dal című költeményét. Majd még el fogom mondani a többit is. Ez nem olyan nagyon stresszes előadás, mert ezeket a verseket mondom az önálló estemen is, be vannak gyakorolva.

Nagyon szereti a közönség az Anyám tyúkját.

Nagyon. Az emberek szeretik a verseket, ezt én is tapasztalom, akárhová megyek, meg ez nagyon jó válogatás. Komoly is, szórakoztató is, mindenki megtalálja a neki megfelelőt.

Az önálló estre miért van szükség a sok munkája mellett?

Mert az emberekben igény van az irodalomra, meg eljönnek arra, hogy a Csuja Imi verset mond nekik. Ez fontos része a pályámnak, egyrészt ellensúlyozza a sok népszerű vígjátéki figurát, megismernek arról az oldalamról is, hogy kiállok, és 70 percig csak verset mondok. És nyilván benne vagyok a versben is.

Hajdúnánáson nevelkedett a szüleivel és a nagymamájával, utóbbinak, illetve a magyartanárának köszönhetők a versek, amiket megtanult, amikre rátalált.

És azt hiszem, meg tudtam maradni annak a hajdúnánási srácnak, aki 17 éves korában eldöntötte, hogy színész akar lenni.

Az Örkény feltette a kérdést a színészeinek: Ha nem színész lennél, mivel foglalkoznál?

Egyszer volt már egy ilyen kérdés a Szépművészeti Múzeumban, akkor alvó teremőr szerettem volna lenni, van is egy fotó róla, a mostani sorozatban pedig azt mondtam el, hogy nem volt B tervem. Nem tudom, hogy mi akartam volna lenni, ha nem színész leszek. Annyira színész akartam lenni.

Karácsonykor biztosan sok fa alatt ott lesz ez a könyv. Önöknél hogyan zajlik majd az ünnep?

Most a kis Zsiga lesz a karácsonyfa alatt, ő a negyedik unoka, a könyv befejezése után született meg.

(Borítókép: Csuja Imre. Fotó: Németh Kata / Index)