Miért integet a kínai macska a kirakatban?

Miért integet a cica? Gyakran hallani, ahogy a gyerekek felteszik a szüleiknek ezt a kérdést, és sokféle válasz születik rá. Van, aki azt mondja, hogy köszönjön a betérő vendégnek, mások úgy vélik, szerencsét hoz, de valójában ennél kicsit varázslatosabb a története. Mielőtt a legenda mélyére ásnánk, el kell oszlatnunk egy általános félreértést.

Az eredetileg japán szimbólum a maneki-neko nevet őrzi, ami pontosabb volna abban a fordításban, hogy hívogató macska – ez az eredettörténetét tekintve is jobban illik hozzá. Japánban ugyanis nem úgy hívjuk magunkhoz a másik embert, mint Európában, hanem egy teljesen más (majdhogynem ellentétes) formában. A hívogatás ottani kézjelét valahogy úgy lehetne leírni – kicsit leegyszerűsítve –, hogy a tenyerünk és ujjaink a föld felé néznek, majd a kezünkkel előre-hátra mozgást végzünk. Ez annyiban fura, hogy Európában jobban hasonlít arra, amikor valakit elküldünk, de Japánban ez a hívás jele.

Eredetileg három különféle mese is köthető a hívogató macska alakjához, mind másik vetületét eleveníti meg a legendának.

A földesúr, az idős hölgy és a jószívű boltos

Az egyik legrégebbi történet, amely a szakrális oldalát fogja meg a macskák japán megítélésének, egészen az Edo-korszakig – japán történelmi kor a XVII. és a XIX. század között – nyúlik vissza. A történet szerint a helyi földesúr, a daimyo az erdőben vadászott, mikor viharos idő támadt. Épp a Gotoku-ji templom mellett haladtak el, ahol a helyi apát Tama nevű macskája a bejáratnál ült, és hívogatta őket.

A macska térítette el őket útjukról, ezzel megvédve őket egy ott lesújtó villámtól. A földesúr hálája jeléül a templom védőszentjévé nevezte ki a macskát, amelynek szentélyt is emeltek. Ez a szentély a mai napig megtalálható a Gotoku-ji templomban, ahol több ezer maneki-neko-szobor található, ezeket a látogatók felajánlhatják a védőszent Tamának.

Egy másik történet, amely inkább a varázslatot keresi a legenda mögött, egy egészen pontosan behatárolható, 1852-ből származó mese. Az Imado szentély közelében élt egy idős nő a macskájával. Súlyosan elszegényedett, és amikor már magának sem tudott ételt venni, elküldte a macskáját, hogy keressen magának megfelelőbb otthont. Ezen az éjszakán az idős nő álmot látott, ahol a macska megjelent, és azt mondta neki, hogy ha szobrokat készít az ő képmásával, akkor szerencsét és jólétet fog neki hozni cserébe.

A nő így is tett, kerámiaszobrokat készített szeretett macskájáról, majd elment a szentélyhez, hogy ezeket eladja az embereknek. Az apró figurák olyan népszerűek lettek, hogy hamar kihúzták az idős nőt a szegénységből, és élete végéig jólétet biztosítottak neki. Ugyanebből az évből a kiváló grafikus, Hiroshige Utagawa híres fametszetén láthatóak a piacon árult szerencsehozó macskaszobrok a maneki-neko legrégebbi ábrázolásaként.

A harmadik történet már sokkal egyszerűbb és életszerűbb példa, ami az emberség meséjeként maradt fenn. Bár a népmesét többféleképpen is ismerik, központi alakja egy elszegényedett boltos, aki alig bírta már fenntartani üzletét. Bár neki is alig volt pénze ételre, egyik nap mégis befogadott egy éhező kóbor macskát, akin megesett a szíve.

Miután a macska megerősödött, kiült a bolt kirakatába, és hívogatta a vásárlókat, akik innentől előszeretettel tértek be az üzletbe, amely felvirágozott. Ez a történet terjedt el a legszélesebb körben, és ennek hála ma rengeteg kisbolt bejáratánál lehet látni a maneki-neko, az integető macska szobrocskáját.

Babona és popkultúra

A macskák a japán közhiedelemben különleges erővel bíró teremtmények, amelyek egyszerre a szerencse és a bosszú szimbólumai. Amennyiben az ember befogad egy macskát, és jól bánik vele, az ezt valamiképp meghálálja, jólétet és gyarapodást hoz a háznak. Ezzel szemben ha rosszul bánnak velük, képesek rontást tenni az emberre és akár hét generációra is megátkozni egy vérvonalat.

Yoshiko Okuyama, Hilo városának egyetemi professzora a National Geographicnak azt mondta:

A maneki-neko jelentősége annak mitológiai erejében rejlik, mely szerint szerencsét hoz gondozójának.

Már régóta foglalkoznak a hívogató macska szimbólumával a nyugati kutatók is. Egy ázsiai állatmotívumokról szóló 1927-es tanulmányban Kathrine M. Ball így közelíti meg a kérdést:

Ezt a szimbólumot amulettként használják, amelynek célja, hogy bevonzza az üzleti sikert, és elősegítse a jólétet. Éttermek és boltok bejáratánál található, ahol a macskák hízelkedő tulajdonságait használva felemelt mancsával hívja a vendégeket, invitálja őket, hogy lépjenek be.

Okuyama professzor szerint a figura sikerét és mitológiai mivoltát nemzetközi szinten tovább erősítette a Ghibli Stúdió 2002-es animációs filmje is, A macskák királysága, amelyben a főszereplőt megjutalmazzák, amiért megment egy macskát. Másik erős popkulturális megjelenése a Pokémon című rajzfilmsorozatban látható, ahol a főhőst folyton akadályozó Rakéta csapat harmadik tagja, Meowth, a beszélő macska a fején egy pénzérmét visel. Ez szintén a maneki-neko egyik jellegzetes társszimbóluma – amit főként maga előtt szokott tartani –, de a rajzfilmfigura felemelt mancsa is ezt a karaktert idézi.

A figura elterjedésében fontos szerepet játszott a második kínai bevándorlási hullám is az USA-ban, amikor rengeteg keleti kulturális elem talált szélesebb körben táptalajra, így a 80-as és 90-es években ez a szobrocska is sokkal közismertebb lett már a nyugati világban.

A hívogató macska – vagy maneki-neko – mára a világ minden táján ismert. Bár története még mindig nem terjedt el széles körben, az embereknek mindig az aranyos, szerencsét hozó macska képét idézi, aki hálásan köszönti a betérő vendéget, és segíti a megfáradt boltost mindennapi munkájában, jólétében.

(Borítókép: Integető macskák a tokiói Gotokujii templomban. Fotó: John S. Lander / Getty Images)