Gryllus Dániel: Majd föntről szólnak, hogy na, öreg, akkor most ácsi!

A Kaláka alapítója, Gryllus Dániel az Indexnek arról is beszélt, hogy

• miről ismeri föl az autóstopos az új Kaláka-lemezt;
• lett-e baj abból, hogy a Szabad Európa is beszélt róluk;
• miért nem vállalnak politikai kampányokat;
• mit mondott el Novák Katalin beiktatásán;
• mit talált ki nekik Latinovits Zoltán;
• miért énekel a Carson Coma is Kaláka-feldolgozást;
• miért kell fölhurcolkodni az internetre;
• miért gyűjtött katonadalokat Cseh Tamás;
• a háború árnyékában hogyan gondol vissza a karantén időszakára;
• miért mondták le egy kistelepülésen a koncertet;
• miért akarnak a katonák békét;
• és mikor fognak lassítani a tempón.

A Kaláka olyan régi és megbízható kulturális márka Magyarországon, mint az autók között a Mercedes. Nem voltak zajos tagcserék, válságok, 53 éve ugyanazon a magas művészi színvonalon adják elő az énekelt verseket.

Örülök, ha így látja, összesen valóban csak hét ember fordult meg a Kalákában, és mindig négyen álltunk a színpadon. Kányádi Sándor nagyon jól megfogalmazta: megpróbáljuk kiénekelni a versből a benne lévő eredeti dallamot. Megszólal egy Kaláka-dal, és a hallgatók azt mondják, milyen szép ez az Arany János-vers! Mindehhez nagyon sokat hozzátett színházi, dramaturgiai szempontból Kőváry Katalin rendező, akivel össze is kötöttük az életünket. Soha nem akartunk a versek „fölé menni” látványosságban. Azt is Sándor bácsi mondta, hogy zenei tálcát teszünk a vers alá.

Nem akarják elnyomni a verset?

Más se akarja elnyomni, csak nem feltétlenül abból indul ki. Ki lehet indulni dallamból is, ha valaki azt mondja, hogy ő egy bizonyos stílusú muzsikákat ír, és ehhez keres verset. Ugyanúgy passzolhat a végeredmény. Mi pedig azt mondjuk, hogy nekünk nincs stílusunk, hanem minden stílusba „belekapunk” távolról, asszociatív módon, utalásokkal. De a latin is egy kicsit kalákás, a jazz is, a magyar, a szerb vagy bármilyen más népzene is, abban is benne vagyunk mindig. Azt hiszem, ez valami olyasmi, ami tényleg egyedivé teszi a hangzást.

Van olyan, hogy Kaláka-hangzás?

Előadtuk például Kányádi Sándor Volt, egyszer volt egy kis zsidó című jiddis népdalfordításait. A 80-as évek végén elég nehéz volt ezt elintézni a Hungarotonnál, de végül megjelent. Egy vidéki városba utaztam, és ezt kazettát hallgattam, amikor fölvettem egy stopost. Egy darabig ült mellettem, aztán egyszer csak megkérdezte: ez valami új Kaláka-lemez? Engem nem ismert föl, csak a zenét. Egész biztos, hogy van a megszólalásunkban valami olyasmi, ami nem összekeverhető. Mint az ujjlenyomat. Nagy szerencsénk van.

A dallam hívja elő a szavakat

Miért?

Mindannyian ide jártunk a Lorántffy úti zenei általánosba. Rengeteg nevet tudnék mondani, akik mind-mind abban a zenében nőttek föl. Nem feltétlenül zenészeket képeztek ott, de mindenképpen zeneszerető és zenével élni tudó embereket – nagy kár, hogy ennek egy kicsit leáldozott az ideje. Volt egy nagy fölfutása, amikor Kodály Zoltán még élt, általános iskolás koromban találkoztam is vele, a lakásán köszöntöttük föl a születésnapján.

Nagyon sokat lehetne beszélni a zenei nevelés fontosságáról, amiről kezdünk elfeledkezni.

A zene az agyunkban nem ugyanott van, mint a beszéd, például el tudunk énekelni olyan szövegeket, amelyeket elmondani már nem tudnánk. Sokan azért hálásak nekünk, mert tőlünk tanulnak verseket. Hallom is, amikor mondja valaki a verset, hogy dúdolja magában, az hívja elő a szavakat.

Amikor '69-ben megalapították Mikó Istvánnal a Kalákát, biztos nem gondolták, hogy 53 évig Kaláka néven fognak zenélni.

Nem gondoltunk mi semmit. Én másodéves műegyetemista voltam, Pista színésznek készült. Verseket akartunk elénekelni, aztán nagyon gyorsan beindult minden. Hamar bekerültünk a rádióba is, óriási dolog volt, hogy stúdióhoz jutunk. A 70-es években három film is készült rólunk. Most egyébként készül egy dokumentumfilm, Pigniczky Réka rendezi. Eljöttek velünk Erdélybe, Délvidékre, Egerbe, a Kaláka Fesztiválra, Kapolcsra, és elmentünk együtt egy dél-amerikai turnéra is, ahová ötödszörre mentünk vissza.

Aki ugrál, beüti a fejét

A szocializmusban volt olyan, hogy valamelyik verset vagy költőt inkább ne zenésítsék meg, mert áthallásos?

Nézze, 1981-ben turnéztunk először Erdélyben, ami óriási dolog volt akkor. Ott eljátszottuk Arany Jánostól A walesi bárdokat és József Attilától a Levegőt! című költeményt is. Most mit lehet tenni? A walesi bárdokat egy klasszikus írta a XIX. században. Persze hogy van áthallása, de nem mondták, hogy nem játszhatjuk el. Kelet-Berlinben fölolvasta a Levegőt! német műfordítását Bernhardt barátom, és már akkor kitört a vastaps.

Nyolc év után jelenhetett meg az első lemezünk – ezért nem volt eddig Mikó Pistával készült felvétel –, na akkor arról levetettek három József Attila-verset: a Tudod, hogy nincs bocsánatot, a Reménytelenült és az Azt mondjákot. Azóta se tudjuk, hogy miért. És kérték, hogy játsszuk föl Az éjszaka csodáit helyette Weöres Sándortól. Ezzel párhuzamosan volt egy rádiókoncert, ahol azt mondták, ne játsszuk már ezt Az éjszakai csodáit, inkább József Attilát.

Nem volt következetes a rendszer.

Persze mindenki vágyott a szabadságra, és éreztük, hogy plafon van fölöttünk, amibe beleütjük a fejünket, ha nagyon ugrálunk. De valahogy föl tudtunk lépni külföldön is. 1974-ben volt az első bécsi koncertünk, és ott egy építészprofesszor – aki hallott már minket a Szkénében, a Műegyetemen – megkeresett minket azzal, hogy mi lenne, ha az épületek nyomán is próbálnánk muzsikát kreálni. Megzenésíteni a homlokzatokat, a megfeleltetést, a távolságot, a magasságot...

Belementünk egy experimentbe, ami azzal is járt, hogy állandó szerződésünk volt. Kimentünk, hazahoztuk a pénzt, befizettük az Interkoncertbe. Nekik is jó volt, kipipálták, és tudták, hogy miattunk nem kell mit tudom én, mitől félni. Jó, hát volt, hogy a Szabad Európa is beszélt rólunk, de nem voltunk olyan frekventált rockzenekar, hogy abból olyan nagy csodát csináltak volna. És azért akár a rádióban, akár a televízióban vers- és zeneszerető emberek foglalkoztak velünk.

Radar alatt repültek?

Meghívtak minket Londonba is az ottani Műegyetemre az experimenttel: az Interkoncert először mindenféle újabb és újabb feltételeteket szabott, majd egyszer az a kedves ember, aki velünk foglalkozott, behívott a szobájába, és azt mondta: „Idefigyelj, Dani! Akárhogy ügyeskedtek, nem fogtok 1956 huszadik évfordulóján Londonban koncertezni!” Senki nem gondolt rá, pláne nem a londoni egyetemen, de az Interkoncert igen.

Kikezdték Egerszegi Krisztinát

A rendszerváltás óta számos kulturális szereplő megjelent olyan terekben is, ami nem feltétlenül a kultúrához kapcsolódik: önöket nem próbálták meg behúzni olyan történetekbe, hogy álljanak ki valamilyen ügy mellett, vagy köteleződjenek el akár egy olyan politikai oldal mellett, amely szerette volna ezt az önök által kivívott tekintélyt maga mögött tudni?

Mi inkább összekötők szeretünk lenni, nem akarunk szétválasztani. Amikor kimentek az oroszok, és demokrácia lett, akkor nagyon sok párt meghívott minket, hogy választási kampánygyűléseken játsszunk, az MDF, az SZDSZ, mindenki. Azt mondtam, nem én szerepelek, ő szerepel azzal, hogy ezt akarja fölmutatni. És elmentünk. Ez egészen addig ment – és sajnos ez a maguk sara, újságíróké –, amíg el nem kezdték kikezdeni például Egerszegi Krisztinát, hogy ő most már csak a fél országé. 

Nálunk ez egyszerűen nem működik. Szóval az első nyolc évben vállaltunk ilyen kampányokat, azóta tudatosan nem. De nagyon sokfelé elmegyünk muzsikálni.

Novák Katalin köztársasági elnök beiktatásakor én is azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a hivatalos ünnepség előtti istentiszteleten mondjak egy imát. Pontosan ezt mondtam el, amit Kányádi Sándor szokott mondani, hogy hazánk az anyanyelv, és anyanyelvünk csak egy van, ahogy József Attila is csak egy van. Nincs egy idevaló József Attila, meg egy odavaló József Attila. Egy van. És mi ezt akarjuk képviselni, ezért mi inkább kézfogásokra sarkalljuk az emberket.

A Carson Coma is Kalákát énekel

Az állandóság mellett az évek során mindig meg is tudtak újulni, kapcsolódni olyan emberekhez, együttesekhez, stílusokhoz, ami hozott egy kis változatosságot, izgalmat. Csak a napokban fellépnek Bogdán Zsolt kolozsvári színésszel és Máté Gáborral, a budapesti Katona József Színház igazgatójával is.

Nagyon sok művészt láttunk már vendégül a koncertünkön a 70-es évektől kezdve Latinovits Zoltántól Faludy Györgyig, Kozák Andrástól Tordy Gézáig. Szabó Gyulával száz Magyar népmeséket zenéltünk végig, de volt, hogy Cakó Ferenc homokanimációjával léptünk fel. Rátóti Zoltánnal Szabó Lőrinc-est, Jordán Tamással József Attila-est volt a hőskorban.

Az „egy színészt plusz Kalákát” tulajdonképpen Latinovits Zoltán találta ki. Volt egy rádiós koncert, egy sanzonest, és akkor ő bejött az öltözőbe, és azt mondta: „A francba, már megint kitaláltatok valamit, amit én szerettem volna! Nekünk együtt kell fellépni. Majd én elmegyek oda, ahol játszotok!” És tényleg eljött, gimnáziumokba is. Emlékszem, a Kertészeti Egyetemen három óra hosszú lett az előadás, nem tudtuk befejezni. Iszonyatos nagy sikere volt. Előtte kérdeztük Zolit, hogyan állítsuk össze a műsort. Azt mondta: jó dolgokat kell csinálni, majd azok kapcsolódnak.

A 2019-es ötvenedik évfordulóra is elkészült egy lemez, amelyen olyan fiatal zenekarok dolgoztak fel Kaláka-dalokat, mint a Middlemist Red, a Gustave Tiger, a Carson Coma, a Platon Karataev, a Felső Tízezer és a Csaknekedkislány. Ez hogy jött?

Szabó Benedek barátunk fejéből pattant ki, aki elhintette a fiatalok között, hogy van egy ilyen lehetőség. Nagy öröm ez nekünk. Felemelő volt az is, amilyen szakértelemmel az évfordulón a Budapest Bár hozzányúlt a nótáinkhoz, és énekesekkel előadta a Müpában. Nagyon jó volt hallani.

Január végén a Jazzbois nevű nagyon fiatal formáció vendégei lesznek szintén a Müpában.

Őket most ismertük meg, ők hívtak meg minket. Olyan nótákat lőttek ki, amiket jobbára nem is játszunk koncerten. Nagyon alaposan belehallgattak.

Mi a smucigság?

A beszélgetésünk apropóját az adja, hogy éppen ma jelenik meg egy lemez Fontosnak vélt vinnivalóim címmel. Vannak rajta új, illetve régi, de eddig soha meg nem jelent dalok is, illetve hallható rajta két ős-kalákás, Mikó István és Huzella Péter is. Hogy jött az ötlet?

1980-ban megkerestek, hogy csináljunk valamit a diósgyőri várban. Mi akkor már több folkfesztiválon jártunk Hollandiában, Németországban, úgyhogy megrendeztük az első a Kaláka Folkfesztivált. Amikor aztán átépítették a várat, akkor el kellett jönnünk. Eger befogadott minket, és tíz éve ott vagyunk, már a 43. fesztiválnál tartunk. Ma már nem is hívom folkfesztiválnak, mert az rengeteg van, Kaláka Fesztivál meg csak egy.

Ónodi Zsolti barátunk pedig, aki technikusként dolgozik nálunk, kitalálta, hogy miért nem csinálunk egy lemezt olyan dalokból, amelyek jól szólnak koncerten, máshogy szólnak, mint a régi felvételeken. Ő adta a címet is, hogy Fontosnak vélt vinnivalóim, ami a Távolodóban című Kányádi Sándor-vers egyik sora, és tényleg vannak olyan vinnivalóink, amik fontosak, és még nem jelentek meg lemezen.

Így állt össze a koncert, amin fellépett Mikó Pista és Huzella Péter is, aki 20 évet lehúzott a Kalákában, meg persze Radványi Balázs, Becze Gábor, Gryllus Vilmos és én. A lemez gyakorlatilag egy az egyben az a koncert, amit tavaly Egerben adtunk. Ötven évből csemegéztünk, rajta van a lemezen Pistának a Morgenstern-dala, Simon István, Garcia Lorca, amiket még nem publikáltunk.

Ez nem smucigság, de én nem szeretek kidobni semmit. Ha van egy nóta, akkor az elvileg van. Gyakorlatilag lehet, hogy nem játsszuk, de bármikor elővehetjük. Minden dalunkat vállaljuk ma is, ez is az a kontinuitás, amit maga említett. Nyugodtan elővehetünk egy 50 éves számot, és odatehetjük a mai mellé, mert legfeljebb kicsit más a hang vagy más a hangszerkezelés.

Mikó Istvánnak végig az volt a terve, hogy színész lesz, és nem marad zenész?

Persze, többször felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Az első külföldi utunk 1971-ben volt, Moszkvában jártunk, és ő közben egy napra hazajött felvételizni. Akkor már a Kalákával nyilván sokat látták, szerepeltünk a tévében is. Az ő tehetségéhez mi nem tudunk semmit sem hozzátenni, de bizonyára a felvételinél is számított, hogy ő már egy komoly valaki, ismerik a munkássága egy részét. Ennyivel talán mi is hozzájártunk.

Külföldieknek zenélni magyarul

Technikailag is követik a fejlődést, megalapították a Gryllus Kiadót, amely nagyon sok verses lemezt adott ki, de most már, hogy megint Kányádi Sándort idézzem, föl kell hurcolkodni az internetre.

A fiatalok ma már azt sem tudják, mi az, hogy kazetta, és lassan azt sem fogják tudni, mi a CD. A Pál apostol volt az első lemez, amit kiadunk, most már 259-nél tartunk. Először csak a magam munkáira és a Kaláka-kiadványokra gondoltam, aztán többen is csatlakoztak.

A kiadó számára nagyon fontos volt a Hangzó Helikon-sorozat, a magyarországi énekelt versek előadóinak kiadványai: Kobzos Kiss Tamás, Sebő Ferenc, Cseh Tamás, Ferenczi Gyuri, Hobo, Misztrál, Sebestyén Márta. Benne volt ezekben az énekelt költészet sok formája, nemcsak megzenésített versek. A Villő Énekegyüttes népénekeket adott elő, a katonadalokat Cseh Tamás gyűjtötte össze, Kátai Zoltán krónikás énekeket énekelt.

Ma már én sem hallgatok CD-t az autóban. Bedugom a telefonomat, az beadja a hangszóróba, és hát ott van a világ zenei irodalma. Egyet pöttyintek, és Brahms-hegedűversenyt hallgatok, vagy amit akarok. Az új lemezünk is a zenei streamingplatformokon elérhető. Ami viszont még mindig megy, az a könyv és a CD együtt.

A Szovjetunió csak egy volt a mintegy negyven ország közül, ahol jártak. Most hova készülnek?

Több meghívásunk is van, remélem, áprilisban lesz egy lengyel turné, amit nagyon fontosnak tartanánk, ha összejönne, jót tenne a lengyel–magyar kapcsolatoknak. Nyilván nem fogjuk megváltani a világot, de ha valamit mi is hozzá tudunk ehhez tenni, vagy elvenni belőle, akkor az jó lenne. Ebben Rosonczy Kovács Mihály segít nekünk, ő tökéletesen beszél lengyelül, ahogy Franciaországban Lackfi János, Londonban pedig Nádasdy Ádám vagy a Sárközi Mátyás konferált a koncertünkön. Szkárosi Endrével olasz turnékat csináltuk együtt, többször is.

Nagyon izgalmas, amikor magyarul nem értő közönségnek muzsikálunk. Lackfi Jani vagy Misi elmondja, ki a költő, hol helyezkedik el a magyar történelemben, milyen szerepe van mondjuk az identitásnak, és hogy körülbelül miről szól a vers. Utána eljátsszuk a dalt – nem értik a szöveget, a szavakat, de mégis értik a dolog lelkületét. Ez Lackfi Jánossal kezdődött Párizsban több mint húsz éve, és ezt a modellt vittük át aztán más nyelvekre is. Hogy van valaki, aki ismeri a befogadó közösség gondolkodásmódját.

Hány kilométert tesznek meg egy év alatt mondjuk?

Azt nem tudom, de az biztos, hogy több mint tízezer koncertet adtunk már életünkben.

És mindenhonnan hoznak egy követ, ami az irodájában van egy korsárban.

Van Aknaszlatináról, a sóbányából is, ami már bezártak, de Fudzsiszanról vagy a New York-i Central Parkból is. A lengyel út egyébként úgy alakult, hogy meghívtak minket két évvel ezelőtt egy fesztiválra, amikor még nem volt háború, nem volt ez a fajta feszültség, de akkor az a Covid miatt elmaradt. Most láttam egy pályázatot, és mondtam, akkor most menjünk.

Fűtés miatt lemondott koncert

A Covidot nagyon megérezték?

Most ennek a szörnyű háborúnak az árnyékában szinte nosztalgiával gondolok vissza a karantén időszakára. Azokba a dalokba, amiket akkor írtunk, szinte beépült a bezártság lelkülete. A háborút annyiban érezzük, hogy Kárpátalján nem lépünk fel, de épp most írtak egy kistelepülésről, hogy lemondják a koncertet, mert nem tudnak fűteni. A nagybátyám mondta mindig, aki régi vágású katonatiszt volt, hogy a világot elsősorban a pénzemberek irányítják, másodsorban a politikusok és csak harmadik körben a katonák. A katonák mindig békét akarnak, mert az ő bőrükre megy a vásár.

Ötvenhárom év után sem lassítanak, tele van a naptárjuk.

Már most azon gondolkodunk, hova menjünk idén betlehemezni. Tavaly a Felvidéken voltunk, egy olyan faluba is eljutottunk, aminek azelőtt még a nevét sem hallottam: Mokcsakerész. Itt volt az utolsó adventi hangversenyünk, az ukrán határtól 15-20 kilométere. Ez a magyar nyelv északi határa Szlovákiában.

A nyári programokra is készülünk, az Egri Kalákafesztivál június utolsó hétvégéjén lesz, július 14–16-ig tart Magyarföldön a Fatemplom Fesztivál, természetesen megyünk a kapolcsi Kaláka Versudvarba, és Gyergyóba is az Egyfesztre. Január 21-én Kányádi-est lesz Bogdán Zsolttal Debrecenben, 22-én, a magyar kultúra napján Kosztolányi-est Máté Gáborral Kispesten. Tervez a Móra Kiadó egy Kányádi-gyermekverskötetet, és körvonalazódik egy Tamkó Sirató Károly-kötet is: nagyon jó költő, és egyszerűen nincs ott a könyvesboltok kínálatában.

Bőrönd Ödön és Tengerecki Pál tulajdonképpen a Kaláka révén lett közismert.

Biztos sokakhoz általunk jutott el. Tervezünk előadást is, ez is 2024-re készülhet el, mint a Kaláka-dokumentumfilm, az 55. évfordulóra.

Micsoda missziók ezek még mindig…

Öt bibliai lemezem van, a Pál apostolt most megint fogjuk játszani. Decemberben játszottuk Sebestyén Mártával a Tizenöt zsoltár című lemezünket, ennek felhasználásával lesz egy nagyon izgalmas est a Magyar Zene Házában április 2-án. A mi zsoltáraink mellett Fekete László kántor úr az eredeti zsidó kántoréneklést hozza, Bubnó Tamás vezetésével a Schola Cantorum pedig a gregoriánokban, az ortodox kórusokban és a genfi zsoltárokban megjelenő dallamokat. Meghallgathatjuk, hogy ugyanazok a tartalmak hogyan szólaltak meg az évezredek során. Nagy büszkeségem, hogy a Sumonyi Zoltánnal együtt írott zsoltárok közül most három is bekerült az új református énekeskönyvbe. Gyülekezeti énekek, közösségi énekek lettek.

Bár a vers, amelyre az új lemez címe utal, mintha a szedelőzködésről, a búcsúzásról szólna, önök nem lassítanak egy pillanatra se.

Majd föntről szólnak, hogy na, öreg, akkor most ácsi!

(Borítókép: Németh Kata / Index)