Bródy János fél attól a kortól, amikor támogatják a popzenét

Érdekes, mikor a köztünk élő zenészlegendák szembesülnek azzal, hogy ők már valóban legendák. Együtt nosztalgiáznak, viccelődnek, elevenítik fel a pillanatokat, ami akkor az életük volt, de számunkra már feledhetetlen anekdoták. A Magyar Zene Háza időszaki kiállítása, a Nekünk írták a dalt! talán azért is érdekes, mert nem archívumokból tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, hanem maguk az előadók mesélik el, ki-ki, ahogy emlékszik, ahogy egyénenként megszínezte a történteket az idő.

Deák Bill, Charlie, a Barkas és a kolbász

Részt vettünk egy különleges összejövetelen, mely már a kiállítás megnyitója óta váratott magára. Azok az alkotók, akikről a történetek szólnak, most maguk is láthatták, mi formálódott közös életművükből. A teljesség igénye nélkül olyan zenészlegendákkal járhattuk be a tárlat minden szegletét, mint Bródy János, Kovács Kati, Müller Péter Sziámi, Szörényi levente, Deák Bill Gyula vagy Horváth Charlie. Az emlékek közös felidézése közben rengeteg anekdota hangzott el a barkasos utazások kihívásaitól az összeomló színpadok nehézségeiig. Meséltek nekünk arról, hogy minden kihívás ellenére mennyire különleges volt ez az időszak, és hogy a magyar zenésznél bármikor felbukkanhat egy rúd kolbász, ha jobb kedvre akarja deríteni a csapatot.

A bejárás előtt Batta András zenetörténész köszöntötte a vendégeket. Mókásan „osztálytalálkozóként” hivatkozott az eseményre, hisz nagyon ritka eset, mikor ezek a neves előadók egy helyen gyűlnek össze valamilyen apropó kapcsán. Arról beszélt, hogy a 60-as, 70-es és 80-as években ezek az előadók tudták azt,

A Bornemissza Péternek tulajdonított „virág az ember” metaforával állította párhuzamba a korszak zenéjét. Véleménye szerint ezek olyan halhatatlan dalok, melyek az idővel váltak tartóssá, kiállták az évek próbáját, olyan virágok, amiket az ember akárhányszor leszakíthat, hogy kedvét lelje benne, mégsem tűnnek el soha.

Batta András után Horn Márton, a kiállítás kurátora lépett ki a közönség elé, aki a tárlat keletkezéséről és struktúrájáról mesélt. Elmondása szerint már öt éve tervezgették Jávorszky Béla szakíróval, hogy szeretnének a magyar zene hőskoráról egy átfogó kiállítást létrehozni, csak a pontos formát volt nehéz összeállítani. Úgy akarták, hogy a tárlat az ötvenes évek végi első lemezfelvételektől a rendszerváltásig ölelje át a hazai könnyűzenét.

Célja, hogy azok is jól érezzék magukat, akik végigélték ezt a korszakot, de azok is el tudjanak merülni benne, akik csak később születtek. Horn szerint ez főként egy kultúrtörténeti tárlat a hazai zene hőskoráról. A könnyűzene miként hatott a a divatra, miként fonódott össze a filmmel, milyen módon harcolt a politikával.

A három T rendszerében – tiltott, tűrt, támogatott – működő zenekarok életútján keresztül megtudhatjuk, miként próbálta fegyelmezni a világot a politika akkoriban, milyen módokon lázadtak az előadók, miért tiltottak be lemezeket, és hogy csempészték be ebbe a világba a saját művészetüket és a közönségben elnyomott gondolatokat az alkotók.

Mivel a kezdetektől benne vagyok, így nagyon nehéz kívülről megítélnem, de azt az igyekezetet nagyon becsülöm, ahogy ez a kiállítás megpróbálja nemcsak a zenei jelenségeket, hanem egy kicsit azt a világot is érzékeltetni, amiben ezek a produkciók létrejöttek

– mondta az Indexnek Bródy János a tárlat kapcsán.

A lázadás a siker előfeltétele volt

Elmesélte, hogy a „csillogó fekete lemezeken” terjesztett zenei kultúra egy olyan kommunikációs csatorna volt akkoriban, amire korábban még nem volt példa.

A vízválasztóként szerinte a nagylemezek megjelenését tekinthetjük, amikor az előadók már nem voltak rákényszerítve, hogy 3-4 percben fejezzék ki magukat, hanem koncepcióalbumok születhettek, kísérletezni lehetett a művészettel.

A mai zenészek helyzetéről is beszéltünk a legendás dalszerzővel, miként váltotta fel a központi cenzúrát az öncenzúra, hogyan vált a lázadás – amely elmondása szerint az ő korukban esszenciális részét képezte rengeteg előadó sikerének – negatív dologgá a zenészek szemében.

Amikor mi elkezdtük, én egy fiatal srác voltam, aki szeretett zenélni, elragadott a zene. Lassan kiderült, hogy azáltal, hogy a dalainkban megszólal a nemzedékünk életérzése... egy rendszerkritikus szerepben találtuk magunkat, ami nagyon jelentős népszerűséget jelentett. Maga a lázadás nagyon sokáig a siker előfeltétele lett. A legtöbb zenekar törekedett valamilyen lázadó hangvételre. Ma nem így van. A legtöbb zenekarnak azt tanácsolja a menedzser és a környezet, hogy ne lázadjon, ne tegyen politikai gesztusokat, tartsa magát távol a kritikai megnyilvánulástól, mert akkor kapja meg a legtöbb támogatást. Akkor fogják a rádióban játszani, akkor lesznek koncertjeik, ha a jelenleg uralkodó hatalmi rendszernek nincs kifogása ellene.

Arról is mesélt, hogy számára nem szimpatikus, hogy most már főként zeneiparról beszélünk, és hogy a produkciók  jelentős része üzleti koncepcióként indul, ahelyett, hogy zenei vagy művészeti gondolaton alapulnának.

Egy régi riportban egyszer azt mondtam, hogy egy ideig tiltották a műfajt, most már tűrik, de nagyon félek attól a kortól, mikor támogatni fogják

– zárta gondolatait Bródy János.

A Nekünk írták a dalt! a Magyar Zene Háza első időszaki kiállítása, mely közel ezer négyzetméteren kalauzol végig minket a magyar zene hőskorán, bepillantást engedve egy olyan rendszerbe, amely gyökeresen más volt, mint a mai, de halhatatlan zenei alkotásokat hagyott ránk.

(Borítókép: Müller Péter Sziámi, Frenreisz Károly és Szörényi Levente. Fotó: Mohai Balázs / Liget Budapest)