Jordán Tamás: A hatalom úgy gondolja, hogy nincs is probléma

Élet egy mondatban: „a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok”. Lehet az ember bármilyen magasan az irodalom polcán, a nyomor gyűrűzését, a haragot, önutálatot és kétséget nem tudja kiirtani a legszebbre fésült szavakkal sem. József Attila belső Tartaroszának egyik legnyersebb leírását a Szabad-ötletek jegyzéke tartalmazza, amelyet nehéz olvasni, hallgatni, érteni, de átérezni egyszerű, ijesztően könnyű. 

Szeretetre éhezünk

Jordán Tamás József Attila-estje, amely a hazai költészet egyik legnagyobb formátumú alkotójának áradó belső monológját dolgozza fel, inspiratív, de kellemetlen nyomot hagy. Felidézi azt, amit nem akarunk. Mindenkiben van egy kis József Attila, hiába nem volt szükségünk pszichoanalízisre, nem tanácsoltak el minket az egyetemről, vagy nem hagyott el minket gyermekkorunkban az édesapánk. Tudjuk, milyen az, mikor a világ előtt senkinek érezzük magunkat, és semmi másra nem vágyunk, csak hogy szeressenek bennünket.

A világon semmi analógia nincs József Attila sorsa és az én sorsom között. Nem voltam árva gyerek, nem voltam libapásztor, nem volt olyan szörnyű, nehéz dolgom a nőkkel. Semmi sincs, de ami azonos: arról szól, ami minden embernek a problémája, hogy én senki vagyok, semmi vagyok. Én félek a világtól, én szeretetre vagyok éhes, úgy szeretnék tartozni valakihez, valamihez. Elmondja ebben a naplóban, hogy igazából milyen szörnyen magányos, számkivetett ember. Körülnézek a nézőtéren, és azt gondolom, hogy mindenki az

– meséli Jordán Tamás az estről és József Attiláról.

Ahogy a közönség elfoglalja a helyét a sorokban, szépen lassan elsötétülnek a fények. Falatnyi félhomály lepi el a teret. A bárpult és a Gödör Klub logója halványan világít, zeneszó csendül fel, majd besétál a színpadra Jordán Tamás.

Az est kezdete előtt felvezeti a témát. Úgy véli, erre szükség van, hogy megértsük, pontosan miért is szólal meg a Szabad-ötletek jegyzéke, miért a nyers nyelvezet, az őszinteség olyan hangvétele, amelyet magunkkal szemben is kerülünk. Ezt a „naplót” akkor készítette a költő, mikor analitikusa, Gyömrői Edit megbízta, hogy írja ki magából gondolatait speciális analízispraktikaként. Ha nincs konkrét mondandó, elegek a szavak, találgatások és csapongások. Asszociáljon mindenről mindenre, ne cenzúrázza belső monológját.

A szeretve gyűlölt nő

Ahogy hallgatjuk az estet, ez a két véglet határozza meg a dinamikát. Céltalannak tűnő szóözön és a már-már katartikus kitisztulás. Megszakítja néha egy vers is a folyamot, Jordán Tamás elmondása szerint erre a darabnak szüksége van. 

Kínjában írja a költő, de közben megindul a ceruzavég. Gyömrői Editnek címzi, közben belül az a felkiáltás, hogy „ide figyelj, te rohadt dög, írok neked olyat…”. Jordán Tamás nem szerette volna meghatározni a mondandó lényegét, az igazat akarja mondani, nem csak a valót. 

Olyan volt az előadás, mintha a színész saját gondolatait hallottuk volna. Minden szó mögé teljes erővel állt. Korábban arról mesélt nekünk, hogy a szocializmus sűrűjében felnőve keveset kapott József Attila valódi művészetéből, inkább megutáltatva azt, mint érdeklődést keltve.

A proletár költő. Egyáltalában nem érdekelt, és nem is néztem utána… 32 éves voltam, és semmit nem tudtam József Attiláról. Miután elszégyelltem magam, hogy nem ismerem, elámultam. Beléptem ebbe az ősparkba, és nem mondom, hogy azóta minden fűszálat megismerek, de nagyon otthonosan mozgok benne. Mikor Kaposvárra szerződtem, jött egy színész egy paksamétával, »ide figyelj! Ez biztos érdekel téged. Ha nem ismered, olvasd el!« Ez volt a Szabad-ötletek szamizdat kiadása. Végigolvastam, nagy katarzis volt. Úgy éreztem, mintha valaki meggyónt volna helyettem

– mondta Jordán Tamás.

Mikor anno kezdett kialakulni az est koncepciója, különféle embereket hívott át magához, a konyhában leültette őket, ott mondta nekik a sorokat. Eközben előkerült egy üveg bor, mely hol lassabban, hol gyorsabban fogyott el. Bár a véletlen hozta így, érezte, hogy a konyhában szöveget mondani más. Az ember oda akkor megy, ha nem akar másokat zavarni, mégis, valami belsőségeset szeretne mesélni. Ez a közvetlen kapcsolat a velejét képzi ennek az előadásnak, ezért szimpla, nyílt színi beszéd helyett a közönség fejhallgatóval foglal helyet, Jordán Tamás mikroportba beszél oly halkan és bizalmasan, mintha ott ülnénk vele a konyhában.

Versektől a slamekig

Székről székre, székről priccsre, majd onnan vissza a székre. Három pont között járkált a színész, néha kortyolt egy kis vizet, megállás nélkül mondva a sorokat, hol álmosan, nyugodtan, másutt vehemensen és meggyötörve. Húsz óra húsz, a fények elköszönnek, zeneszó, taps. Nyílt színi, elsöprő öröm, a sokadik visszatapsra pedig Jordán Tamás megkérdezte a közönséget, hogy nevezhetjük-e ezt operettsikernek, mert akkor – ha megígérjük, hogy nem tapsoljuk vissza még egyszer – ennek jogán élni szeretne a ráadás lehetőségével. Egy záróvers, és kész.

Ezután új esemény kezdett kibontakozni. Jordán Tamás estjének tematikájához kötve a Földalatti Slam Akadémia versenyt szervezett, hogy az alkotni vágyók színre vihessék gondolataikat. József Attila Hazám című versének mondata – „föl kéne szabadulni már” – felhívással csábította be a slammereket, akár magyar, akár külföldi előadóról legyen szó. A megszokott slam poetry estektől eltérően a szervezők elmondása szerint ez az alkalom kuriózum volt – az országban az első ilyen,

A Földalatti Slam Akadémia versenyén ezúttal – két, helyszínen választott tagot leszámítva – előre felkért, irodalomban elismert alkotók ültek az ítészek székeibe, név szerint Garaczi László, Horváth Florencia, Láng Orsolya, Taródi Luca és Vincze Bence. Az est speciális, zenés átkötésekkel dolgozó, kísérleti formában épült fel, ahol összekötő szövegek helyett rövid zenei betétek szóltak, míg a következő versenyző színpadra állt. 

A zsűri a végső, összegző értékelésében kitért rá, hogy számukra nagyon pozitív volt, hogy egyenlő arányban mérették meg magukat férfiak és nők is a versenyen. Közben a fejből mondás erősségét is kiemelték, rávilágítva, hogy egészen más megközelítés, színpadi jelenlét és állapot szükséges ehhez a műfajhoz.

Politikai döntés, generációs probléma

Közel húsz versenyző állt színre, ehhez mérten közel húsz világlátás szólalt meg kordonok nélkül. Akadt, aki a hatást vadászta, volt, aki mélyen, külső fülnek nehezen felismerhetően mesélt belső vágyairól, kételyeiről. Megint más laza humorral operált, vagy pedig a közönség érzéseire apellált.

Ma se a közönség, se a hatalom nem szereti – de a másik hatalom sem –, hogyha problémákról beszélnek az emberek, mert a hatalom úgy gondolja, hogy nincs is probléma, tehát nincs miről beszélni

– meséli Jordán Tamás, azt feszegetve, vajon hol sikkadt el a művészet gondolatfeltáró szerepe, hogyan apad a művészetfogyasztás iránti vágy. Arról, hogy az elmélyülés miként térhetne vissza a világba, úgy fogalmaz a színész:

Nagyon el van rontva a társadalom, nagyon rosszkedvűek az emberek, de a legnagyobb baj az, hogy műveletlenek

– mondja Jordán Tamás, majd folytatja: „a gyerekek kivált, de a gyerekek szülei is. A bajt ott látom, hogy az iskola, ami szörnyű állapotban van, nem készíti fel úgy a fiatalokat, hogy éhesek legyenek a kultúrára. A közönséget már az óvodában kell nevelni, hogy legyenek kíváncsiak. Nem lehet hibáztatni egy 15 éves gyereket, hogy nem érdekli, mert mitől érdekelné? Annyi mindennek kéne megváltozni. Én az általános iskolai tanítóknak olyan magas fizetést adnék, mint az egyetemi tanároknak. Tudom, hogy az ország gazdasági helyzete ezt nem engedi, de hat- és tízéves kor között eldőlnek alapvető dolgok. A gyerek számára nemcsak az fontos, amit át lehet adni, és el lehet várni, hogy tudjon, hanem hogy kapjon impulzusokat érdekes emberektől is, akiknek van világképük. A személyiségjegyeik adják át a tudás mellett az ambíciót. Nekem szerencsére voltak olyan tanítóim, akik izgalmas egyéniségek voltak. Énszerintem politikai döntés, hogy milyen legyen az oktatás.”

(Borítókép: Jordán Tamás. Fotó: Németh Kata / Index)