Egy abszurd ország, ahol az állami kitüntetés mindig gyanús

„drMáriás festőművész részére kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként a Munkácsy Mihály-díjat adományozom. Budapest, 2023. március 15. Csák János miniszter.”

Szóról szóra ez áll a Kulturális és Innovációs Minisztérium által kibocsátott díszes dokumentumban. DrMáriás, polgári nevén Máriás Béla visszavonhatatlanul bekerült a huszonegyedik század harmadik évtizedének hivatalos magyar művészeti kánonjába. Megkapta a honi képzőművészeti szcéna talán legértékesebb elismerését, a Munkácsy Mihály-díjat. 

Radnóti-portré a Radnóti Miklós utcában

„Meglepett, az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy engem kitüntetnek, még a legközelebbi barátaimnak és a családtagjaimnak sem mondtam el, hogy kaptam egy e-mailt a minisztériumból – tűnődik a művész a Radnóti Miklós utcai műteremlakásban. – Amikor megkaptam a konkrét felkérést, hogy menjek be a díjátadásra, akkor kezdtem elhinni.”

Máriás körülbelül tíz nappal március 15. előtt kapta meg az elektronikus levelet a Kulturális és Innovációs Minisztériumból, de az ünnepség nem ott volt, hanem a Vigadóban. 

„Ott, ahol 1996-ban kiállításunk volt Bada Dadával, és még emlékszem is, hogy Fodor Gábor, a frissen lemondott akkori kultuszminiszter nyitotta meg. Mondhatni, történelmi kulisszák között kaptam meg a díjat. De 27 év alatt sokat változott maga a hely, a politikai és történelmi klíma, csak mi maradtunk nagyjából változatlanok.”

A Vigadó mint ikonikus helyszín

Máriás fejében természetesen lepörögtek a majd három évtizeddel ezelőtti történések, az analógia ott munkált az agyában. Persze túl sok hasonlóság nem volt a két jelenet között, 1996-ban egy cipőégetési performanszon ügyködött a történelmi díszletek között, bizonyítani akarta, hogy az alteregóját tulajdonképpen újrateremti azzal, hogy egy égő és füstölő cipőt megüt, majd megsemmisít egy fejszével. Azok az évek, a kilencvenesek egyszerre voltak rettenetes és aranyidők. Megmaradtak Máriás fejében Fodor szavai, miszerint idejöttek Jugoszláviából ezek a menekültek, és mégsem panaszkodtak, hanem jó művészetet csináltak.

„Jólestek az akkori exminiszter szavai, mert nem sok simogatást kaptunk akkoriban” – réved a távolba az örök punk tekintete.

Máriás nem egészen öt évvel korábban szökött át a határ déli oldaláról, félig legálisan, félig suttyomban, átverve a jugoszláv határőröket. 1996-ban készítette el Bada Dadával az első közös albumukat Bognár Attila támogatásával, annak volt a bemutatója 27 éve a Vigadóban. 

Muszáj megkérdezni Máriást, mikor volt jobb a lelki klímája, huszonhét éve vagy most. 

„Talán most jobb – feleli hosszas töprengés után. – Akkoriban rengeteg bizonytalanság, nehézség, veszély övezte az életemet, ugyanakkor akkortájt születtek a gyermekeim, fiatal voltam és optimista, egy csomó dolgot még nem ismertem. Izgalmasabb, kalandosabb, kiszámíthatatlanabb volt a világ, most meg itt ülök a műtermemben, és egy cipőjavító költőként festem a képeimet.”

De vajon nem lett-e unalmasabb a művész élete azáltal, hogy most jóval kiszámíthatóbb?

„Nyugodjon meg, most is éppen eléggé kiszámíthatatlan. Itt van egy háború, ami a semmiből jött, ami közvetve a művész életére is kihat, hiszen befolyásolja az alkotások értékesítésének körülményeit. Persze engem a külvilág sohasem érdekelt annyira, hogy szívrohamot kapjak tőle, mindig próbáltam megőrizni egy külön bejáratú belső világot. Hogy mit miért csinálok, és mit gondolok a világról. És ez az attitűd valamennyire mindig ellensúlyozni tudta a külvilág káoszát.”

Máriásnak a művészet valójában meditáció, az alkotói tevékenység akarva-akaratlanul megnyugtatja. Másrészt egyfajta katarzist, felszabadulást is okoz a művésznek az alkotói folyamat, amelynek révén képes megemészteni a világ elviselhetetlen őrültségeit. Máriás idővel odáig jutott, hogy egy zárkózott, metaforikus világból kilépve elkezdett foglalkozni azokkal a történésekkel, amelyek brutális aktualitással vannak jelen az életünkben. Itt naponta formálódik egyfajta történelem, amely nagyobb távlatú jelentéssel is bírhat. De vajon mennyire szolgáltat témát a festőnek az ukrajnai háború?

Jönnek a felszabadítók!

„Egyrészt már az előző kiállításomon is volt egy Zelenszkij- és egy Putyin-portré. Tavaly ilyentájt még nem tudhattuk, hogy ez a háború ennyire elhúzódó és súlyos következményekkel járó lesz, szinte az életünk részévé válik. Úgyhogy a következő, áprilisban megnyíló kiállításomnak ez lesz a címe: Jönnek a felszabadítók. Amikor dúl egy háború, mindig mindenki abban reménykedik, hogy valahogy kihúznak bennünket ebből, és rendszerint kívülről várjuk a felszabadítást. A baj csak az, hogy a nagyon várt felszabadítók többnyire kirámolják az országot, és megölnek egy csomó embert. Ezzel a jelentéstartománnyal próbálok most egy kicsit foglalkozni.”

Az embert nem hagyja nyugodni a gondolat, vajon mennyire megszokott akár idehaza, akár a nagyvilágban, hogy az alternatívok, az underground prominensei állami elismerést kapjanak. Máriás elismeri, hogy nem különösebben jellemző. 

„Másrészt viszont, ha úgy nézzük a dolgot, hogy én már majdnem negyven éve festek, elég sok mindent letettem az asztalra. Nemcsak ezeket a legújabb kori festményeimet, hanem a régebbieket is, az albumokat, sok száz kiállítás, képzőművészeti kritika szegélyezi az utamat. Húsz éven át írtam kritikákat különböző folyóiratokba, tizenhét éven át az Élet és irodalomba kétheti rendszerességgel.”

Szóval Máriás viszonya a képzőművészethez és azon belül a magyar képzőművészeti szcénához meglehetősen mély és szoros. Ezen belül amit az utóbbi másfél évtizedben csinált, reményei szerint különleges dolog. Meglehet, éppen ezért jutott valakinek az eszébe, hogy mindezt díjazza. Mert talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy drMáriás művészete sokkal több szimpla polgárpukkasztásnál vagy megbotránkoztatásnál.

„Én is merem remélni, hogy ennél tényleg több – jelzi. – Sokkal inkább művészeti válasz arra a sokszor abszurdnak tűnő, nagyon kemény világra és történelemre, arra a történelmi ballasztra, amit a lelkünkben és a tudatunkban hordozunk. Fájó, hogy a gyermekeink valószínűleg többet tudnak Sztálinról, Hitlerről, Zelenszkijről és Putyinról, mint a Beatlesről. Ez is elég furcsa és visszatetsző jellegzetessége napjainknak. Ez valószínűleg nem is jó, mert így ezt a szélsőségeket és politikai radikalizmust láttató szemüveget nem tudjuk levenni. Azon dolgozom, hogy ezen legalább megpróbáljunk egy kicsit változtatni.”

Máriás közelgő kiállításának tematikája reagál az aktualitásokra. Mivel az otthon biztonsága megváltozott, az utcán kitárulkozva érezhetjük magunkat, ezért az új festményei egy kicsit a graffitik egyszerűségével, közérthetőségével, nyelvezetével jelentkeznek.

„Ezért Banksy, Warhol, Le Rat és más művészek világait idézem meg, akik olykor akár pisztolyt tartva a kezükben néznek farkasszemet a látogatóval. Itt most nem Elvis Presley fog pisztolyt a közönségre, hanem más híres sztárok, a mi kelet-európai sztárjaink.” Tehát kelet-európai vadnyugat lesz, de ellenpontként a fegyveresek mellett lesznek képek azokról a művészekről is, akik örök értéket képviselnek, mint Ady Endre, József Attila vagy Radnóti Miklós.

Ahol az állami kitüntetés mindig gyanús

„Az utóbbi időben azt szoktam csinálni, hogy amikor reggel felébredek, telefonról hallgatok verseket. Ez a hajnali hangulatban óriási élmény tud lenni – mondja a művész. – Nyilván utána zenét hallgatok, akár Bachot is, de ezek a költők egészen szenzációsak. Még gyerekkoromban, az újvidéki iskolában tanultam a Razglednicákat, ami ugye szerbül képeslapot jelent, és Radnótinak a bori munkatáborban írt verseit tartalmazza. Helyet cseréltünk a költővel, szegény Radnótit Szerbiába vitték, én meg Szerbiából Budapestre menekültem... Ahelyett, hogy Radnóti, mondjuk, Párizsba került volna, Modigliani műtermébe, ahogy meg is festettem az egyik alkotásomban.”

DrMáriás életének, személyiségének szerves része a szerb kultúra, a szerb nyelv, bár ő maga természetesen magyar etnikumú. Az identitás definiálása a művész szerint rendkívül intim kérdés.

„Antal István Juszuf barátom, amikor a halálos ágyán megkérdezte a lelkész, hogy hisz-e Istenben, azt válaszolta, hogy ez olyan intim kérdés, hogy erre nem hajlandó válaszolni. De én szívesen válaszolok: nemzetiségemet illetően magyar vagyok, de a szerb vagy tágabban értelmezve a jugoszláv kultúrában nőttem fel. Rengeteg elemet átvettem abból a kultúrából, és ezáltal sokat gazdagodtam. Mindez segített a nacionalizmus vagy éppen a szocializmus kérdéskörének feldolgozásában. A csodálatos titói, amerikai típusú szocializmusban nevelkedtem, ami csak kívülről nézve volt amerikai típusú, belülről nézve inkább keményen szovjet típusú volt. Anyanyelvi szinten megtanultam a szerb nyelvet, szívesen beszélek ma is szerbül, és tartom a kapcsolatot az ex-Jugoszláviában élő barátaimmal, sőt még szatirikus könyvet is írtam Nem élhetek Milosevics nélkül címmel.”

Ezzel drMáriás is tökéletesen tisztában van, de mint végletesen autonóm művészt mindez a legcsekélyebb mértékben sem érdekli.

„Megnyugtat, hogy ugyanúgy kaptam gratuláló kommentet Para Kovács Imrétől, Nyáry Krisztiántól, Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármestertől, mint Kovács Zoltántól vagy L. Simon Lászlótól. Persze jöttek élcelődő megjegyzések is, de az ember nem tehet mindenkinek a kedvére, az már gyanús is lenne, ha engem mindenki szeretne.”

Ami a legfontosabb, drMáriást a törzsközönsége imádja, ahogy az a péntek esti győri Tudósok-koncerten is megmutatkozott. Az egykori óvóhelyen előadott performansz a létező legelvetemültebb publikumot vonzotta, azt a közönséget, amely az egykori újvidéki punk igazi közege. Abból a miliőből érkezett, ami mellett – ahogy azt egy korábbi írásunkban jeleztük – a pesti belvárosi underground csak elsőáldozó ministránsfiúk szende gyülekezete volt. 

És állami kitüntetés ide vagy oda, az örök punk képtelen és nem is akar betagozódni a hivatalos és decens magyar művészeti szcénába.

 (Borítókép: drMáriás Munkácsy Mihály-díjjával. Fotó: Ch. Gáll András / Index)