Trauma volt a nászéjszaka, nem mondták el a nőknek, mi fog történni

Megtisztítjuk a már szürkéssé vált mirtuszkoszorút, hogy azt viselve a nagymamánk is velünk legyen valamilyen módon az esküvőn, miközben nem tudhatjuk, milyen vágyak, félelmek, remények járhattak a fejében, amikor oltár vagy anyakönyvvezető elé állt. Minél gazdagabb vagy magasabb társadalmi státuszú volt valaki, annál valószínűbb, hogy a családok által elrendezett házasság köttetett – a királylánynak volt talán a legrosszabb –, 

Persze voltak, akik boldogságban éltek 50-60 évet, de régen a holtomiglan-holtodiglan sokszor csak rövid ideig tartott – a férfiak meghaltak a háborúban, a nők a szülésben vagy járványokban, a szegényebbek éhínségben.

Simonovics Ildikó szobájában plafonig állnak a dobozok, bennük az elmúlt évtizedek sok-sok tárgyi emléke: fátylak, ruhák, csokrok, kitűzők. A Magyar Nemzeti Múzeum főkurátora egy éppen most érkezett, hatalmas dobozból pakol ki: Gyarmati István evangélikus lelkész és felesége hozta be saját és szülei esküvői fényképeit. István anyai nagyszülei 1929 novemberében kötöttek házasságot Orosházán, és már ez is sokat elárul, az evangélikus hagyományok szerint ugyanis az adventi időszakban is állhattak oltár elé párok, szemben a katolikusokkal, akiknél ez kisböjti, tilalmi időszak.

A nagyszülők bekeretezték a fényképpel együtt a fátylat, a mirtuszkoszorút, a vőlegény bokrétáját és a menyasszony ruhadíszét, így az esküvői fotó háromdimenziós kiterjesztést kapott, amit a szoba falára szántak vidéki és városi környezetben is.

A 70-es években ezek a – néprajzi szóhasználattal – tékák már egyáltalán nem voltak divatban, ahhoz tehát, hogy Gyarmati Istvánék hasonló módon őrizzék meg és tegyék a falra az esküvői emlékeiket, három mester munkájára volt szükség. Az asztalos elkészítette a dobozt, egy dekoratőr berendezte, és ellátta a ’70-es évekre jellemző aranyszínű matricával, végül egy képkeretező-üveges bezárta ezt a hatalmas, a maga nemében egyedülálló, impozáns szekrénykét.

Esküvő piaci nyomásra

Ezeket a tárgyakat a Magyar menyasszony című készülő kiállításhoz fénykép alapján kérte be Ildikó, aki hangsúlyozza: senki ne induljon el a nagymamája fátylával, csokrával, legyezőjével a múzeum felé, mert nem biztos, hogy bekerül a kiállításra, tárolni pedig képtelenség ennyi tárgyat. Ezért hozták létre a Magyar Menyasszony honlapot, ide lehet feltölteni a képeket a hozzájuk tartozó történettel együtt.

A március 31-ig beérkező, befotózott emlékek közül fognak a kiállításra válogatni, így kerülhetnek be magánemberek tárgyai is a Széchenyik, Bethlenek, Mária királynő vagy Sisi mellé. A honlap a nagy időszaki kiállítástól függetlenül is működni fog majd mint online tárlat, illetve archívum, továbbra is meg lehet osztani képeket, tartalmakat, lehet benne kor, helyszín vagy felekezet szerint is keresni. A tervek szerint az online gyűjtemény valamilyen installáció keretében a kiállításba is beépül.

Nagyon sok embert megmozgatott a divattörténész-muzeológus által elindított kezdeményezés, amely köré először a Facebookon gyűlt összetartó közösség. Eleve a Facebook adta az ötletet, amikor Ildikó – még 2011 körül – arra lett figyelmes, hogy sok nő az esküvői fotóját teszi ki profilképnek.

a piaci szereplők nyomására pedig a hölgyek egyre több pénzt fektettek abba, hogy jól nézzenek ki: profi fotós, videós, sminkes, fodrász és rendezvényszervező dolgozott már azon, hogy a nagy nap tökéletes legyen, ha pedig valamire büszke az ember, akkor azt szívesen megosztja.

„Mindez több generációra visszatekintve is érdekes, hiszen bár a régiek nem fotózkodtak úgy, mint mi a nagy napon – ami a tágabb közösség előtt ünnepelt átmeneti rítus, és az egyik létállapotból vezet át a másikba –, de attól még a legünnepélyesebb, legdíszesebb, legörömtelibb esemény volt, és az mostanáig” – mondja Simonovics Ildikó. A Facebook-csoportban aztán a tagok elkezdték megosztani a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik esküvői képeit, történeteit, idilli és tragikus sorsokról is lehetett olvasni. Az unokák segítettek digitalizálni, a nagyik pedig örültek, hogy mesélhettek.

A házasság célja

Az esküvői fotókon párok szerepelnek, a kiállítás mégis a menyasszonyt helyezi fókuszba. Egyrészt ha valakiről készül önálló fotó az esküvőn, az a menyasszony, másrészt – az elmúlt évtizedekben mindenképp így volt – ez a nő nagy napja.

Én is a föld felett jártam egy-két méterrel az esküvőmön, és a 20. század végi, 21. század eleji menyasszonyok általában ezt érzik

– mondja a készülő kiállítás kurátora. A műtermi fotózásokon is a menyasszony és a menyasszonyi ruha megörökítése a fő cél, a vőlegény bármilyen csinos, nem olyan látványos. „A menyasszonyi ruha sokkal cizelláltabb, általában a társadalmi rangjukhoz képest fölülreprezentált öltözetben látjuk a menyasszonyokat, hiszen annak ellenére, hogy ez régen nem feltétlenül a boldogság ünnepe volt, ma már az: egy szerelmespár ünnepe, de a nő az, aki ragyog.”

A kiállítás 500 évet ölel át. A legkorábbi darab Mária királyné selyemdamaszt menyegzői viselete 1522-ből, a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményéből – az öltözet a legrégebbi magyar és a második legrégebbi európai esküvői ruha –, a legfrissebb képek pedig napjainkból valók. Több ezer fotó és tárgy között kell tehát rendet vágni, és olyan koncepciót találni, ami végigvisz minket a kiállításon: ezek pedig az emberi történetek, amelyek átélhetővé teszik egy arisztokrata család sarjának és egy egyszerűbb családból származó menyasszonynak a sorsát is.

„Az elrendezett házasságok gazdasági, politikai vagy diplomáciai szempontok szerint is születhettek. Két család egyesíthette a vagyont, de a presztízs, a hírnév is kijelölhette a célt” – mondja Simonovics Ildikó. A házasságok a közösség fennmaradását célozták, biztonságos környezetet teremtve az utódok felneveléséhez. A nő szerepe is az volt egészen a legutóbbi évtizedekig, hogy megházasodjon, és gyereket szüljön.

Üzenet a mai lányoknak

„Ezek a történetek is abban erősítettek meg, hogy jó ötlet a menyasszonyt középpontba helyezni, és egy hagyományosan patriarchális társadalomban olyan üzenete lesz majd a kiállításnak, amin minden látogató el tud gondolkodni. Nagyon jó dolgunk van ugyanis a régiekhez képest, mert döntési helyzetben vagyunk, ami az elmúlt 450 évben az esetek zömében nem volt így. 

Beleborzongunk, hogy ez hány boldogtalan és katasztrofális életet eredményezett a hálószobákban” – mondja a kurátor, aki szerint fontos lenne, hogy a mai fiatal lányok ne hagyják magukat megvezetni azzal, hogy kiszolgáltatják magukat másoknak.

Simonovics Ildikó szerint, ha valaki a vagyonért vagy bármilyen más presztízsért házasodik, akkor tegye, de az az ő döntése legyen, és gondolja végig, hogy ez mivel jár a hétköznapok szintjén. „Ha valaki szerelemből házasodik, akkor sem árt bizonyos kérdéseket átfuttatni, tisztázni, hogy házasságkész-e a pár. Itt is a tudatosságot helyezném előtérbe, ami azért nehéz, mert ezt nem tanuljuk sehol, se a szüleinktől, se a nagyszüleinktől.”

A kurátor szeretné, ha ezekből a történetekből az is kiderülne, régen miért volt kevesebb a válás. „A nőnek hagyományosan nem volt helye a társadalom nyilvános tereiben, nemhogy szavazati joga, de gyakorlatilag semmije nem volt. A házassági szerződés, amit az apja kötött az újdonsült férjjel, jó esetben elrendezte a sorsát, hogy

De a férfi sem tudott meglenni nő nélkül, mert neki az egzisztenciát kellett biztosítania, és a nő felelt a gyerekek nevelésért. Ha kiesett a feleség, minél előbb kellett szerezni valakit, aki ezt a háttérországot fönntartja. Egy nő nem nagyon kezdeményezett válást, igaz, ma sem könnyű egyedül maradni, mondjuk, két gyerekkel. Ezért kell tanulni, folyamatosan képezni magunkat, hogy bármikor talpra tudjunk állni.”

A mai globális morális válság közepette a kiállítás tehát a mai fiataloknak is szól majd, számos olyan tárgy, fotó és installáció lesz, ami őket is elgondolkodtathatja.

A véres lepedő mítosza

A hetvenes-nyolcvanas években mélyrepülésben volt a házasság intézménye, a közösség által már nem voltak kirekesztve azok, akik házasság nélkül éltek együtt, és alapítottak családot, ez a társadalmi norma részévé vált. Abban, hogy az esküvők újra divatba jöttek, Ildikó személyes véleménye szerint nagy szerepe van – az állami támogatások mellett – a közösségi médiának, illetve a különböző sorozatoknak. Látjuk a celebesküvőket, egyre extrémebb helyeken kérik meg a lányok kezét, és percenként dob elénk egy képet a Facebook vagy az Instagram arról, hogy kinek milyen menő a ruhája, milyen menő helyen volt a vacsora.

Régen is fontos volt a közösség számára való reprezentáció, csak ez most már egy másik szinten zajlik: sokkal több embert ér el, többeknek mutat instant mintát. A lányok soha az életben nem dolgoznak annyit magukon, mint azon a napon, és ha valami nem úgy sikerül, akkor vége a világnak.

Az ültetés is fontos: a kurátor elmondása szerint Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin esküvőjén a menyasszonyt csak azért késleltették, hogy elkerüljék a török és a Habsburg követek találkozását. Fél Európa sorsa dőlhetett el egy ilyen uralkodói frigy során, de ma is előfordulhatnak életre szóló sértődések.

Az, hogy a menyasszonynak föl kell venni valami régit, valami újat és valami kéket, már angolszász hagyomány: máshonnan veszünk át szokásokat, miközben jelképek sora ürül ki. A fehér ruha alapvetően a szüzességet szimbolizálta, ma pedig a sokadik házasságkötéshez is fölveszik a fehér menyasszonyi ruhát – legfeljebb törtfehéret.

Ildikó itt jegyzi meg, milyen traumatikus élmény lehetett a nászéjszaka a nőknek, akiket szándékosan nem világosítottak fel a házasságkötés előtt egészen a 20. század elejéig, mert aki kicsit is tájékozottnak tűnt, arra rögtön rásütötték, hogy laza erkölcsű, megesett nő. Sisi édesanyja, Ludovika 

„Alapvetően ez a fajta tudatlanság okozta azt, hogy a nőkön uralkodni lehessen. Ez az, ami ma már, hála Istennek, nincs” – mondja Simonovics Ildikó. A lányok nem juthattak információhoz se egy nagynénitől, se egy unokatestvértől, annyira tabunak számított a szexualitás, az anyák még a romantikus könyvek lapjait is összevarrták.

„Aki szintén átélte már ezt a traumát, az nem fog róla beszélni, legfeljebb azt mondja, hogy ez egy szükséges rossz, amit el kell viselni. A lányokat azért is házasították ki minél előbb, nehogy valaki mástól megessenek. Az elvárt szüzesség oka elsődlegesen az volt, hogy a férj biztos legyen abban, hogy az utóda tőle származik” – meséli a kurátor, aki erre a kérdéskörre is szeretne kitérni a kiállításon, ahogy arra is, hogy a véres lepedő mítosza milyen sokáig élt, jóllehet ennek nincs tudományos alapja. Erre már a 18. században rájöttek, mégsem sikerült átvinni a köztudatba.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak

Habsburg Mária nemzetközi szinten is unikális esküvői ruháját a II. Lajossal való házasságkötésekor viselte 1522-ben. És bár a középkorban szokásos elrendezett hatalmi frigy volt az övék, igaz szerelem lett belőle. „Soha ne érezzem hiányodat, azt akarom, hogy szívem örökké a tiéd mellett dobogjon” – írta Mária királyné II. Lajos királynak a török veszedelem idején.

Időrendben a következő ruha már a 17. századból való: az Iparművészeti Múzeumban őrzik Esterházy Orsolya és Thököly Éva közös menyasszonyi ruháját, érdekesség, hogy ez sem fehér. A 18. századból egyetlen menyasszonyi ruha sem maradt fent, a 19. századból már vannak öltözetek és divatlapok, a 20. századtól pedig már a közösség által beküldött képeket, tárgyakat állítják ki.

1900-tól fogjuk nyomon követni az esküvői ruha sziluettváltozásait a legstílusosabb menyasszonyokon keresztül

– mondja Simonovics Ildikó. Többtucatnyi olyan ruhát választ majd ki, ami szépen tudja megmutatni, hogyan változott ebben a 120 évben az esküvői ruha és a kiegészítők sora. A kronológiában tehát nem egyforma sűrűséggel követik majd egymást a kiállított tárgyak, a történelmi személyiségekről pedig nem csak ruhák mesélnek, József nádor és Alekszandra Pavlovna története például egy étkészleten keresztül jelenik meg.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak, olvassuk a lakodalommal végződő mesék végén: a Magyar Nemzeti Múzeum decemberben nyíló kiállítása arról is mesél majd, hogy valóban boldogok voltak-e a házastársak, és ha igen, meddig. És vajon mi lehet a boldogság titka?

(Borítókép: Simonovics Ildikó. Fotó: Németh Kata / Index)