Tánc helyett jógázni tanítják a színészeket a színművészeti egyetemen

Bakó Gábor koreográfus tizenhét évig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és rengeteg színházi előadásban dolgozik ma is. Tapasztalatai szerint rendezője válogatja, hogy rendező és a koreográfus között mi a munkamegosztás. Szerinte a legszerencsésebb, amikor a két szakember egyenlő partnerként vesz részt a munkában, de ez ritka – mondta az Indexnek.

A munkamódszeréről elmondta, hogy a színészekkel egy zenés jelenetet mindig úgy próbál, hogy az előtte lévő prózai részt is elmondatja velük, és abból építi fel, majd futtatja le a zenés részt. Amikor vége, a következő prózai részt ráköti, ettől

Elmondta, a legtöbb rendező hisz benne, és tudja, hogy egyedül is el tudja végezni a rábízott feladatot. Ennek ellenére ő mindig bevonja őket a munkába. Azt persze kéri, hogy szabadon dolgozhasson, építhesse fel a koreográfiát, aztán a rendező szóljon bele, tegye hozzá a saját ötletét. „Hiszen amikor alkalmazott koreográfus vagyok, akkor a rendezőben él egy világ, egy koncepció, hogyan képzeli el az egészet. Amibe nyilván bele tudom tenni a magamét, de szerencsésebb, ha a rendező ránéz” – vélekedett.

Bár több mint másfél évtizeden át tanította a színészpalántákat az SZFE-n, most nem lát rá a képzésre.

Úgy véli, ezek igen jó, de nem feltétlenül olyan mozgásrendszerek, amelyek a színpadi ember testét képzik és pótolják a színészmesterséghez szükséges technikák hiányosságait.

A koreográfus szerint a színésznek szüksége van egy olyan alapképzésre, amely fejleszti az izomzatát. Erre sokféleképp lehet szükség egy előadáson vagy akár filmen is, arról az evidens feladatról már nem is szólva, hogy a páros táncjeleneteknél a férfinak esetleg fel is kell emelnie partnerét.

Elmesélte, hogy az orosz néphadsereg színházában a színészek balettoznak, modern táncolnak, keringőznek, szteppelnek és néptáncolnak is. Végtelenül fegyelmezettek, alázatosak és rengeteget dolgoznak. Bakó szerint ez is olyan út, amit érdemes követni.

Nagy elődök nyomdokain

Most a Pesti Magyar Színiakadémián is tanít. Azt mondja, színpadi mozgásban sosincs panasz azokra, akiket ő tanított, mert tudnak forogni, ugrani, és ismerik a balettkifejezéseket.

Ha egy színésznek megvan az alaptechnikája, akkor bármilyen stílust meg tud csinálni. De ha nincs technikája, ráadásul ritmusérzéke se sok, és nem hallja a zenét, akkor a forgás vagy ugrás sem lesz egyszerű. Egyszerűen nem tudja megmutatni, visszaadni azt, amit a koreográfus kér.

Amikor a színész nem rendelkezik ilyenfajta alapképzettséggel, tehát nincs technikája, akkor a legegyszerűbb lépésekre tanítja meg. Azokat az egyszerű, de látványos elemeket igyekszik előszedni a zenére, amelyekbe belekapaszkodhat. Szereti a nagy elődök, mint Imre Zoltán tanításait is felidézni, aki szerint ha ez nem megy, akkor a koreográfia polifonikus, vagyis szabadabb is lehet.

A legtöbb színész táncosként nincs elég jól kiképezve, ezért rájuk kell írni a táncokat. Nyilván sosem lesz olyan virtuóz, mint amilyen például Latabár Kálmán volt. De nagyon kevés olyan színész van, mint ő, aki jól táncolt és mozgott a színpadon

– fogalmazott.

Arra a kérdésre, hogy manapság mekkora hangsúly van a színpadi mozgáson, és hogy miért fontos egyáltalán, azt felelte, hogy a Vígszínházban ifjabb Vidnyánszky Attila megköveteli, hogy a színészeket az elsőtől az utolsó pillanatig mozgassák meg. Rendezőként minden próbán jelen van, és ez a produkciókon is meglátszik. Szerinte ő pozitív példa. Ráadásul vele különösen szívesen dolgozik, mert a színművészeti egyetemen a tanítványa volt.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy A nagy Gatsbyben mit szeretne látni, azt mondta, hogy amit nekünk tanítottál. Tehát ha valaki valamit valahol megtanul, azt később megkövetelheti. Ha nem tanulja meg, nem tud mire hivatkozni

– jegyezte meg Bakó.

Most a Tanulmány a nőkről című magyar darabon dolgozik a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Az összes színészt és színésznőt használja, és a legtöbb táncot rájuk is írja, ami azért sem gond, mert a karaktereik erősek. A Pesti Színház februárban mutatta be a 80 nap alatt a Föld körül című előadást, amelyben mások mellett Hirtling István, Karácsonyi Zoltán és Szántó Balázs is szerepel. Ők nem feltétlenül táncos színészek, mégis rengeteget mozognak az előadásban. A mozgásrendszert fel kellett építeni, de az egész próbaidőszak alatt nagy-nagy alázattal dolgoztak – mesélte.

Küzdöttek a lefúrt lábú színészek ellen

Darabonként és személyenként más, hogy a rendező és a koreográfus között milyen a munkamegosztás – mondta az Indexnek Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező. Hozzáfűzte: amikor Seregi László Kossuth-díjas táncművész és koreográfus is részt vett egy produkcióban, ott a rendező szerepe visszaszorult a mozgással kapcsolatban. De ez fordítva is igaz, vannak rendezők, akiknél a koreográfus szerepe csökken.

Mint mindenben, a színpadi mozgásban is divatok vannak. Valamikor a „szószínház” átoknak számított, rémesnek tartották. Az akkori modern felfogás szerint egyenesen küzdöttek a lefúrt lábú színészek ellen. Később azt hirdették, hogy csak a szónak van értelme, a mozgásnak kevésbé. Irányzatok mindig vannak, ez kétségtelen. Egyszer a szót, másszor a mozgást viszik túlzásba – tette hozzá. „A nagy francia klasszikusoknál – mint például Moliere – a szónak abszolút szerepe volt. A modern darabok pedig inkább a koreográfiára építenek. De fontos, hogy

Arról, hogy az egyes divatokat mi határozza meg, azt mondta, hogy valamilyen fajta klasszikus után valamilyen fajta romantikus jön. Klasszikus alatt azt érti, amelynek szigorú törvényei vannak, romantikus alatt pedig azt, amely szabadabb. Ez a kettő folyton váltogatja egymást. Az inga hol ide, hol oda leng.

Amíg a színművészeti főiskolán tanított – 51 évig –, a színpadi mozgás igen komoly tárgynak számított, oktatására kiemelten nagy hangsúlyt fektettek. Komolyan foglalkoztak vele, hisz

– hangsúlyozta. 

Gáti Józseftől Avar Istvánig

A nemrégiben elhunyt Dunai Tamás egy korábbi, a Kultúra.hu-nak adott interjúban arról beszélt, hogy a színművészetin Szinetár Miklós volt az osztályfőnöke, aki az első félévben közölte velük, hogy az órákon nem szólalhatnak meg. Nem értették, hiszen a felvételire versekkel, monológokkal és énekekkel készültek.

Szinetár Miklós elmondta nekik, mennyire fontos, hogy a beszéden túl máshogy is ki tudják fejezni magukat. Dunai hangsúlyozta, ez egy olyan főiskolán történt, ahol abban az időben legalább kétszer, ha nem háromszor annyi beszédóra volt, mint manapság. Ettől függetlenül rendkívüli tanáraik voltak Gáti Józseftől Avar Istvánig, akik nagyon hangsúlyosan tanították a beszédet. Épp ezért a szakmai órákon eleinte nyugodtan lehetett csak a pantomimmal törődni. Arról, hogy a színpadi beszéd hogyan változott az elmúlt 50-60 évben, ebben a cikkben foglalkoztunk.

„Régen volt egy-két színész, akiknek egyedi mozgás- és viselkedéskultúrájuk volt.

– mondta a Kossuth-díjas rendező, aki úgy látja, fantasztikus mozgástehetséggel megáldott színészek ma is vannak, akik képesek darabokat magukra húzni úgy, hogy közben jól áll nekik. Megjegyezte, ehhez persze kell egyfajta személyiség.

Ma sokféle színház van – fogalmazott Szinetár Miklós. Elmesélte: a Nemzeti Színházban nemrégiben megnézte a Kaukázusi krétakört, amelyben szerinte rendkívül kulturáltan mozognak. Ebben az előadásban a mozgásnak mint motívumnak komoly jelentése és mondanivalója van. De a budapesti Katona József Színházban is látott már nagyszerű előadásokat, ahol a szövegen volt a hangsúly. Azt tapasztalja, hogy egyik irány sem tud igazán uralkodó lenni, főként napjainkban, hisz ilyen is meg olyan is van.

(Borítókép: Szinetár Miklós. Fotó: Papajcsik Péter / Index)