Negyven évet kellene pótolnunk

Bár a legutóbbi népszámlálás adatait még nem dolgozták fel, 2011-ben közel 1,7 millió ember – azaz minden hatodik  honfitársunk – élt panellakásban Magyarországon. Köztük Somorjai Balázs, aki úgy döntött, fotográfusként megörökíti a sztereotípiáink szerint egyhangú, ám az intim terekbe belépve sokszínű Panelvilág lakóit.

A propagandán túl

Az ötvenes években az iparosítással tömegek érkeztek vidékről a nagyvárosokba, ipari központokba, ezzel megindult a lakótelepek, a technika fejlődésével a házgyári panelek építése. A hírfotókon szereplő, panelekbe beköltöző embereket ábrázoló cikkek propagandacélokat szolgáltak, díszletelemként használva a lakáskiutalást követően boldogan beköltöző családokat.

A rendszer ezekkel a fotókkal bizonyította, hogy évente ezrek juthatnak lakáshoz, érdemes kitartani, az állampárt mindenkinek segít.

A propaganda megszűntével azonban a panelekben élőkkel egy-két dokumentarista fotós – Benkő Imre, Horváth Péter, Simonyi Balázs – kivételével senki nem foglalkozott.

Negyven évet kéne pótolnunk

– mondja Somorjai.

A szocializmusban megjelenő uniformizálási törekvéseket a rendszerváltás igyekezett visszaverni, a házgyári lakások alaprajzai azonban megváltoztathatatlanul sablonosak maradtak. Somorjai ezeknek a sablonlakásoknak a sokszínűségét, az ott lakók heterogenitását mutatja meg, átírva ezzel a sztereotípiáinkat, rákényszerítve a nézőt arra, hogy skatulyák helyett az embert lássa, ne az általános alanyt.

Somorjai saját bevallása szerint későn érő típus. 13-14 évesen kezdett el fotózni, ám a felvételivel 30 éves koráig vár. A METU riportfotó szakiránya után a MOME-n folytatta tanulmányait. Nehezen engedte el azt az elképzelését, hogy a fénykép egyenlő a riportfotóval, ám a konzulense, Gulyás Miklós segítette a belső ellenállás feloldásában. A mesterdiploma megszerzése közben a látásmódja is szélesedett.

Panelvilág

A Panelvilág című sorozat lett a diplomamunkája – melynek portréit a Nagyképen is bemutattuk –, ám a sorozat azóta kiegészült. 2021-ben elnyerte a Capa Központ Budapest Fotográfiai Ösztöndíját, így az elmúlt időszakban kifejezetten a fővárosi panellakásokra koncentrálva dolgozott, de szeretné vidéki településeken is folytatni a munkát.

Ugyan szakdolgozatához, de fotográfustól mégis meglepő módon 2020-ban 700 fő részvételével kutatást végzett a panelekben élők lakóhelyválasztásával kapcsolatban. Az akkori  válaszokból kiderült, hogy az ezekben a házakban élők egyharmada öt éven belül szeretne téglaépítésű lakásban vagy kertes házban élni – igaz, ez a tendencia a rezsidíjak emelkedésével változhat, hiszen a családi házak fenntartási költsége sokak számára megfizethetetlenné vált, szemben a panelekkel, ahol kiszámítható a fűtés- vagy az áramszámla.

A fluktuáció így is jelentős – a Somorjai által fotózott emberek közül többen is elköltöztek a képek készítése óta, volt, akit már csak a bedobozolt ingóságok között tudott megörökíteni. Kérdés, hogy mi lesz az elvándorlás következménye.

A paneleket eredetileg 80-100 évre tervezték, a lakótelepek jelenleg ennek az élettartamnak a felénél járnak.

Privát szféra

Mivel Somorjai portréi az érintettek lakásaiban készültek, adódik a kérdés, hogyan jutott be ezekbe az otthonokba. Hogyan épített ki kapcsolatot idegenekkel, hogyan léphetett be abba az intim szférába, amit nemcsak megörökített, át is alakított a fényképezés idejére. Bár a panelházak zsúfoltak, közösségi tereket nem terveztek az építtetők. Az ismerkedésre így maradt a kutyasétáltatás vagy a liftben eltöltött pár perc. Később – a szomszédok után „új arcokat” keresve – Somorjai egy Facebook-csoporthoz csatlakozott. Akkorra addig elkészült képeivel már Sajtófotó-díjat nyert, ami hitelesítette a munkáját, és így könnyebben nyíltak meg előtte a lakások ajtajai.

A képeket elnézve felmerül, hogy hogyan választott ki ennyi különféle embert? Mi lehet a titka? A lehetséges válaszok egyike arra döbbent rá, hogy ismeretlenekként élünk egymás mellett. Köszönünk a szomszédnak, váltunk pár szót a zöldségessel, megiszunk egy kávét a kollégáinkkal, de „beljebb” nem jutunk, a kapcsolataink jelentős része a közösségi média térhódításával egyre felszínesebbé vált. Nem tudjuk, hogy hol és hogyan él a másik, milyen miliőt teremt magának, milyen tárgyakkal veszi körül magát. Nem tudjuk, hogy mit gyűjt, mi a hobbija. Egy kismalacot sétáltató nőre felkapjuk a fejünket, az életünk nagy része azonban láthatatlan marad.

A fotók ezen a ponton ismét lehetőséget nyújtanak a szemlélőnek arra, hogy szembenézzen az előítéleteivel. Nem mindenki szürke, akit annak látunk, ahogy egy tetovált karú fiatal anyuka is gondozhat orchideákat a kifinomultan berendezett lakásában az ablakpárkányon. Talán érdemes lenne közelebb lépni egymáshoz, ahelyett, hogy már a lakhely említésekor skatulyázunk, megbélyegzünk, egy archoz azonnal a „budai”, „vidéki”, rossz esetben a „panelproli” jelzőt társítva.

Valóság inspirálta konstruktivizmus

Somorjai képei az utolsó részletig átgondoltak, hosszas beszélgetések előzik meg a fotózásokat – volt, akiről az első találkozás után másfél évvel tudta elkészíteni a fényképet. Fotói megkonstruáltak, a berendezett teret alakítva az ember személyiségét szeretné megmutatni a mindenki másétól különböző berendezési tárgyak közt, melyek egyedivé teszik a sablonlakásokat. 

A gyűjteményben szereplő Ikarus buszok zsúfoltsága tükröződik vissza a szemközti ház ablakainak zsúfoltságában, a festőművész testtartása megjelenik a szobája falán függő alkotáson ábrázolt testtartásban. 

A világítással is a személyiséghez igazodik, így minden portré más megvilágítással készül, nincs „Somorjai-világítás”, ami egyformaságot kölcsönözne a képeknek és az azokon látható embereknek.

Fotóin apró, már-már a reneszánszhoz hasonló utalásokat rejt el. Képi világa az utalások felfejtése nélkül is érthető, magával ragadó, ám az utalások dekódolásával közelebb kerülünk Somorjai világához.

A Panelvilág képei előtt érdemes egy kávéval a kézben elgondolkodni a mi közös XXI. századunkról.

Somorjai Balázs Panelvilág című kiállítása a Capa Központ – 8F Galériában június 3-ig ingyenesen látogatható.

(Borítókép:  Attila, rádióamatőr. Éjszakánként távoli, óceáni szigetekkel kommunikál. Fotó: Somorjai Balázs)