A munkásosztályból érkeztem, ahol ha túl akartad élni, dolgoznod kellett

Három tinédzser 1977-ben alapított egy bandát az angliai Sheffieldben, majd John Elliott csatlakozása után Def Leppard néven pár év leforgása alatt örökre beírta nevét a rocktörténelembe. Ráadásul olyan slágerekkel, mint a Pour Some Sugar On Me vagy a Hysteria. A Def Leppard a glam éra egyik legikonikusabb bandája. Énekesével, Joe Elliott-tal beszélgettünk olyan témákról, mint:

• a világ körüli turnék árnyoldala,
• munka és hivatástudat közti különbség,
• kulturális gátak, nyelvi akadályok,
• elképzelések a rocksztárlétről és a valóság,
• a naivitás előnyei,
• halál, végtagvesztés, rák, minden, amit egy banda túlélhet,
• mi a siker titka,
• hogyan hal ki a glam, és alakul át a rockzene,
• milyen bandákra érdemes manapság figyelni,
• hol a határ az eredetiség és a másolás között.

Mit gondol Magyarországról? Járt már itt korábban?

Nincsenek emlékeim Magyarországról. Az előadások ütemterve nálunk úgy néz ki, hogy leszállunk, megcsináljuk a koncertet, visszabuszozunk a géphez, és repülünk tovább. Néha azt sem tudod, merre jársz. Az ütemterv kizárólag a koncertről szól. Sokszor esélyünk sincs várost nézni, sem arra, hogy megtekintsük a helyi nevezetességeket vagy történelmi épületeket. Ha valami ilyesmit szeretnék, akkor elmegyek nyaralni. Van egy munkánk, amit el kell végezzünk. Nincs időnk, mert a rock ’n’ roll vonaton utazunk. Az egyetlen célja annak, hogy a Def Leppard Magyarországon fellép, vagy bárhol máshol a világon, az az, hogy a közönség úgy menjen haza, hogy egy jó koncertet látott.

Sosem volt megterhelő ez a szintű hajtás?

Amikor megérkezünk egy koncerthelyszínre, azonnal átállunk munkaüzemmódba. Ez nem olyan, ahogyan azt a filmek és a tévéműsorok mutatják. Egyáltalán nem megterhelő, negyvenhat éve csináljuk. Abszolút rutinná vált, de jó értelemben, hisz ez az a munka, amit mindig is akartunk. Nem is munka ez, hanem inkább hivatás. Igazán szerencsések vagyunk, hogy ennyi éve játszhatunk rockzenét számtalan ember előtt.

Def Leppard – elképzelés és valóság

Rengeteg koncertet adtak már tengeren innen és túl. Mit érez a legnagyobb különbségnek az amerikai és az európai közönség között?

Mindig lesz egyfajta kulturális különbség. Amikor felállsz a színpadra, az előtted lévő tengernyi ember mindenhol tengernyi ember lesz. Ahogy a dalok alatt és között reagálnak, ott mutatkozik hatalmas különbség. Vegyük példának Amerikát. Angolul beszélnek, és megértenek mindent, amit mondok. Ha máshol megyek fel a színpadra, ami nem Amerika, Anglia, Ausztrália vagy Új-Zéland, és két dal között elkezdek beszélni, ott az angol csak a másodlagos nyelv lesz. A közönség egyik része megérti, amit mondok, a másik nem.

Ha mondasz valami alapvetőt, például „hogy vagytok?”, akkor nagy éljenzés tör ki, azt a legtöbb ember érti. Ám ha mondok egy hosszan tartó felvezetést a soron következő dalhoz olyan helyeken, mint Franciaország, Németország, Magyarország vagy Japán, az időpazarlás. Épp ezért másként közelítjük meg az előadást Európában, Japánban vagy Dél-Amerikában. A legtöbben a zenéért jönnek, nem azért, hogy engem hallgassanak beszélni. Ez több csöndet eredményezhet a dalok között, és felgyorsíthatja a műsort.

Negyvenhat év koncertezés rengeteg idő. Van esetleg olyan momentum, amit kiemelne, ami nagyon nyomot hagyott?

Csupán maréknyi olyan élmény van, amely megmarad. Az is azért, mert hatalmas csapás vagy kimondottan szórakoztató. Egyetlen koncertünk sem torkollott teljes katasztrófába, mint mikor villám csap a színpadba. Játszottunk szélben, esőben, volt áramkimaradás, de ezek olyan dolgok, amelyekre nincs ráhatásunk. Ám ha van olyan bulink, amit sosem fogunk elfelejteni, az a Jack Murphy Stadion San Diegóban. Ez volt az első alkalom, amikor egy stadionkoncertnél mi voltunk fő előadók: 1983 szeptemberében 55 ezer emberrel, a Pyromania turné utolsó állomásaként.

Hogy emlékszik vissza a kezdetekre? Miben különbözik az, amit profiként már ismer, de amatőrként csak elképzelt?

Amikor elkezded, még naiv vagy, de szerintem ez pozitív. Ha nem ugrasz neki, amikor 16-18 éves vagy, amikor megalakítod az első bandádat; ha nem vágsz neki naivan, akkor nem is jutsz el sehova. Mindenki, amikor még fiatal, hatalmas lelkesedéssel kezdi: „mi leszünk a legnagyobb banda a világon” – és előbb-utóbb valaki azt mondja majd, hogy tényleg. Biztos vagyok benne, hogy John Lennon és Paul McCartney is ezt mondta 1962-ben, és valószínűleg mi is ezt mondtuk 1977-ben. Nagyot álmodsz, keményen dolgozol érte, és a végén képes leszel elérni azt, amire vágysz.

És a valóság?

Ahogy haladsz előre, jóval több a munka, mint amit valaha is elképzeltél. Én a munkásosztályból érkeztem, ahol ha túl akartad élni, dolgoznod kellett. Volt, hogy 2-3-4 munkát is vállaltál egyszerre. Amikor lehetőséget kapsz arra, hogy zenészként dolgozz, sosem szabad, hogy elriasszon ez a munkamorál. Beletenni a sok órát, munkát és gyakorlást. Mi így is tettünk. Amikor összeálltunk, gyakoroltunk. Kilenc hónapot töltöttünk a próbateremben, mielőtt színpadra léptünk volna. A legtöbb banda két hét után kiáll, és szörnyű, amit csinál. Mi jók voltunk, mert keményen gyakoroltunk öt, hat, hét napot egy héten.

Elliott szerint nincs egyszerű válasz

Kezdetben ezt nem minden zenekar gondolja így.

A Def Lepparddal megtanultuk, hogy mi a különbség a tinédzserkori álmaink és a mostani tapasztalataink között. Rengeteg hullámhegyet és -völgyet ismertünk meg a karrierünk alatt. Bandatagokat kellett kirúgni, volt olyan, aki meghalt, más autóbalesetet szenvedett, és elvesztett egy végtagot, az egyikünk rákos lett. Ez ad egy belső erőt, hogy kiálljunk egymásért. A kép, amelyet magunkról kifelé mutatunk, erős. A mai napig nagyot álmodunk. Koncertjeinkkel szeretnénk a világ több részére eljutni, szeretnénk sok új zenét készíteni. Ez az álmunk. A valóság pedig az, hogy ez vagy megtörténik, vagy nem. Mégis, mindig pozitívak maradunk.

Ezután mit javasolna a mostani előadóknak? Hogyan lehet egy életpályát fenntartani ilyen sokáig?

Ez legfőképp a körülményeken múlik. Ha lenne rá biztos recept, a terméket úgy vásárolnák, mint egy doboz kólát. Ami nálunk működött: másik öt emberrel nem biztos, hogy menne. Egy bandában minden személyiségfüggő. S hogy miként működne mindez, ha mindent ma kellene elkezdenünk? Fogalmam sincs. 2023-ban a szabályozások és a lehetőségek nagyban különböznek a 1977-es állapotoktól. Amikor mi kezdtünk, nem volt se közösségi média, sem MTV. Mi belenőttünk az MTV-korszakba, majd a közösségi média korszakába. Amikor mi kezdtük, a hír szájról szájra terjedt. A szórólapjainkat is magunk írtuk, papírral és ceruzával. Ráírtuk, hogy a Def Leppard itt és itt fog játszani szombat este, majd kiragasztottuk távírópóznákra, a garázsajtókra. Manapság az embereknek van egy Facebook-fiókja. Teljesen más.

Akkor mi az, ami valóban fontos?

A nap végén csupán az számít, függetlenül attól, hogy miként próbálod a bandádra felhívni a figyelmet, hogy mennyire jók a dalaid. Ez a zenekartagok feladata, legyen szó bármilyen bandáról is, hogy megadják azt, amire a közönség vágyik. Nem igazán törődik senki a frizuráddal vagy a ruháiddal. Ami igazán érdekli őket: a zaj, amit csinálsz. Ha a zene megragad néhány emberben, a néhányból egyre több lesz, és egy idő múlva eljuthatsz oda, mint a Guns N’ Roses, a Muse vagy Ed Sheeran. Lehetsz te szólóelőadó, mint Billy Idol vagy Taylor Swift; lehetsz zenekar is, mint az Iron Maiden vagy a Duran Duran... Nem számít. Az a fontos, hogy legyenek dalaid, amiket a rádiók játszanak, és az emberek újra és újra meg akarnak hallgatni.

Változó világ

A glam rock irányzata, ami a Def Leppard egyik meghatározó zenei stílusa, egyre jobban kikopott az elmúlt években. Mit gondol, mi lesz az ágazat jövője?

A zene úgy változik, ahogyan az emberek kezdik azt megunni. Mi 1977-ben kombináltuk a punk-rockot a new wave-vel, vagy nevezhetjük annak, aminek akarjuk. Ez abból a frusztrációból és unalomból született, ahogyan a hosszú hajú hippik folyton tolták a tízperces gitárszólóikat. Remek lehetőségnek láttuk, hogy punk attitűddel megcsináljuk a magunk zenéjét. Rövid dalok, rövid szólók, eladhatóság, megjegyezhetőség, mindezt azért, hogy az emberek énekelni tudják velünk. Ez népszerű is lett a nyolcvanas években.

A következő évtized némileg más volt.

Az emberek – Seattle-ből, a Soundgarden, a Nirvana, az Alice In Chains – mást akartak. Azért jöttek, hogy elpusztítsák az előző évtizedet. Éppen úgy, ahogy a nyolcvanas évek akarták elpusztítani a hetveneseket. A különbség csak annyi, hogy a nyolcvanas éveknek volt pozitivitása és előadóművészete. Ott volt Freddie Mercury, David Lee Roth, a Police, még Michael Jackson is. Mind remekül néztek ki, remekül festett az egész az MTV-n. Aztán bejött a grunge korszak, és mindenki úgy nézett ki, mint a munkások, nem pedig, mint a rocksztárok.

pár évre rá az Alice In Chains felbomlott, és az egyetlen zenekar, amelyik tényleg túlélte ezt, az a Pearl Jam volt. Az MTV átállt a vetélkedőkre. Csak a rádió maradt, és a lemezvásárlás. Az új zenekarok nem kapták meg azokat a lehetőségeket, mint amiket mi annak idején.

És mi a helyzet a mostani korral? Vannak előadók, akikre érdemes lehet figyelni?

Az új zenekarok közül az egyik nagy kedvencem a The Struts. Ők nagyjából tíz éve vannak itt, és népszerűségük gyökerét leginkább az jelenti, hogy Luke egy kicsit hasonlít Freddie Mercuryra – és picit úgy is énekel. Van egy másik banda, a Greta Van Fleet. Nagyjából 5-6 éve vannak jelen, és arról híresek, hogy a zenéjük olyan, mint a Led Zeppeliné. Igazából semmi eredeti nincs bennük, de mégis betöltik az űrt, hiszen nincs többé Led Zeppelin. Nem tudom, hogy ezek a bandák mennyire ismertek már, elvégre 5-6 évről beszélünk. A nyolcvanas években minden hétre jutott egy új zenekar. Most pedig szerencsés vagy, ha évente találsz egyet. A Ghost például jól csinálja, de a Ghost már nem új. Népszerűvé váltak, de mégsem újak. Imádom a munkájukat, fel is énekeltem egy verziót a Spillwaysből. Ez a lehetőség zenekarok egymás iránti kölcsönös megbecsüléséből fakadt.

De nagyon sajnálom, hogy igazából senkit nem tudok kiemelni. Ha épp kocsiban vagyok, utazom valahová, vagy valaki betesz egy lemezt, akkor hallok valami újat. Akkor nincs menekvés. Ha hallom, és azt mondom rá, hogy „wow, ez remek”, akkor megismertem egy új zenekart. De mostanában, sajnos, nem hallottam túl sok izgalmasat.

A múlt század jellegzetessége volt, hogy ikonikus zenekarok és feledhetetlen frontemberek uralkodtak. Ma már szinte mindenkit a régi nagy nevekhez hasonlítanak. Elérhető még vajon az igazi eredetiség, és ha igen, akkor hogyan?

Ez nehéz kérdés. Semmi baj sincs azzal, ha valaki nem teljesen eredeti, egészen addig, amíg próbál csavarni rajta egyet. Például: amikor a Queen megjelent, igazán különlegesek voltak, egy kicsit mégis érződött rajtuk a The Beatles és a Beach Boys is. Aztán ott egy másik banda, az Airbourne, zenéjük pont úgy hangzik, mint az AC/DC, és kitöltötték az űrt, mikor épp nem volt új AC/DC-lemez.

Mi a Def Lepparddal rengeteget merítettünk a Queenből és az AC/DC-ből, mégsem hangzunk úgy, mint ők. Mert csavartunk egyet a dolgon. Minden új banda, amelyik ma indul, olyannak tűnhet, mint a Police, a U2 vagy az Iron Maiden, és okkal: a bandatagok rajtuk nőttek fel, őket hallgatták, és egy darabig próbálják utánozni is, amíg megtalálják a saját zenei identitásukat. Az első lemezünkön érezhető egy kis Rush, egy kis UFO, egy kis Thin Lizzy, mert akkoriban ezeket hallgattuk. Miattuk fogtunk gitárt a kézbe, és kezdtünk énekelni, ők a mi hőseink.

És a zene világa mennyire partner ebben? Mennyire lehet még ma is újat kitalálni és csavarni a dolgokon?

A rockzene elég kiforrott, nem fog sokat változni. Fel lehet találni alkotómunkával olyan dolgokat, mint az elektro-pop-rock vagy valami hasonló, ami a műfajt a következő szintre emeli, ahogyan a Nine Inch Nails és a Rammstein is újraértelmezte azt. Amikor az ember valami újat hoz létre, ami igazán egyedi, az gyakran ellenállást vált ki másokból, amikor először meghallgatják. Aztán eltelik 5-6-7 év. Haladsz előre, és az emberek köréd gyűlnek. A Rammstein olyan zenekar, amit jó ideig senki sem hallgatott volna, ma meg telt házas stadionkoncerteket ad a világ minden pontján. Eredetinek lenni egyáltalán nem könnyű.

Ha az AC/DC holnap kiadna egy új dalt, az nem nagyban különbözne a Let There Be Rocktól 1978-ból, de az emberek ezt szeretik. Nem mindenki képes a stílusok között úgy váltogatni, ahogyan azt David Bowie tette. A legtöbben nem is próbálkoznak ezzel. A Def Leppardnak is megvan a maga stílusa a vaskos refrénekkel és dobokkal. Ilyen dalokat írunk életünk végéig. Eredetivé válni ma már igazán bonyolult dolog, mert nincs nagyon hova tovább.

(Borítókép: A Def Leppard zenekar. Fotó: Anton Corbijn)