Könnyen függővé tehet ez a játék, és ezt élvezzük

Korábban már mi is írtunk a Harry Potter tematikájú Hogwarts Legacy játékról, ám most mindezt úgy tesszük, hogy nem gamerfejjel, -tudással és más játékok tapasztalataival boncolgatjuk a sztorit, hanem csak mint valaki, aki kedveli a J. K. Rowling által teremtett mágikus univerzumot.

Méghozzá két okból tesszük ezt:

• egyrészt a Hogwarts Legacy sztorija magával ragadó, a világa csodálatos,
• másrészt a játék egyáltalán nem nehéz, így meleg szívvel tudjuk ajánlani olyan embereknek, akik korábban soha nem játszottak még semmi hasonlóval.

Ez utóbbit pedig azért merem kijelenteni, mert rám is tökéletesen igaz ez az állítás. PC-n játszottam végig a Hogwarts Legacyt, ahol utoljára 20 éve nyitottam meg az Aknakeresőt, azt is véletlenül, de PS-en sem jutottam tovább, mint az 1996-ban kiadott Crash Bandicoot. Egyszóval anti-gamer vagyok, aki cserébe kifejezetten szereti a Potter-könyveket, így ha valaki hasonló cipőben jár, és február óta dilemmázik, hogy megvegye-e a Hogwarts Legacyt, talán most könnyebben tud dönteni.

Aki szereti a Harry Pottert, az rajongásig szereti, nemcsak úgy „elvan vele”. Ez pedig azért fontos, mert pont ezért sokkal több elvárással, vastag keretes, kritikuslencsés szemüveggel ül le a játék elé, és jobban fogja érdekelni a történet és a teremtett világ, mint más szempontok, amik egy jó játék ismérvei (ha értenék a játékokhoz, most hoznék három példát).

Rajongóktól rajongóknak

Szerencsére a Hogwarts Legacyról süt, hogy az alkotói is hasonlóan elfogult szerelemmel alkották meg a játékot, ami bár kezdő gemerként is hagy maga után némi kivetnivalót, de még úgy is eszméletlenül jónak látom. Mert bár a sztori, a játék elemei és a karakterek részben tökéletesen belesimulnak a Rowling által teremtett világba, részben fittyet hánynak az ottani szabályrendszerre.

Fontos, hogy a játék nem a könyvek és filmek közvetlen adaptációja. Az alkotók függetlenítették a Hogwarts Legacyt a Rowling által írt történet idővonalától, ám saját sztorijukat ugyanabba a mágikus univerzumba ültették. A játék sztorija szerint száz évvel korábban járunk, mint hogy Harry akaratán kívül kiszabadít egy óriáskígyót az állatkertben.

Karakterünk – aki lehet férfi vagy nő, esetleg nőhangú férfi vagy férfihangú nő – ötödévesként került a Roxfortba. Kapcsolata van az ősi mágiával, amit a varázsvilágban már szinte senki sem lát, érez vagy használ. Ez a húzás pedig, hogy ötödévesként kerülünk bele a roxforti életbe, tökéletes harmóniában áll a világ majdnem összes Harry Potter-rajongójának elképzelésével. Ugyanis a legtöbb fan a mai napig titkon bízik benne, hogy a Roxfort létezik, csak a varázsvilág egyetlen béna baglya kapta a feladatot, hogy kiszállítsa a várva várt felvételi értesítőt.

Szóval a játék első pillanatától könnyedén lehet azonosulni a karakterünkkel, aki Roxfortba érkezése előtt szinte azonnal egy rejtélyes kalandba keveredik, amiből azt is megtudjuk, hogy 1890-ben egy Ranrok nevű goblin vezetésével – mint a varázslótörténelemben korábban már többször –  lázadnak a koboldok. Így a dolgunk nemcsak az lesz, hogy a roxforti órákon okos és ügyes boszorkányokká vagy varázslókká váljunk, hanem fel kell göngyölítenünk egy rejtélyt, illetve az egész varázslótársadalmat fenyegető veszélyt is le kell győznünk.

A főküldetések történetei nagyon jól lettek megírva. Kicsit tágítják a Rowling által megismert világot, de nem lógnak ki belőle. És bár egyes elemei a történetnek nagyon is kiszámíthatók, még így is hatásos a sztori. Több negatív szereplő van, akinek érthetőbb a motivációja, mint Voldemortnak valaha is volt. A mellékküldetések közül vannak erősebbek és gyengébbek, de még azok is picit tágítják a saját karakterünk buborékját. A játék közben pedig olyan átvezető klipeket nézhetünk, amiktől ugyanazt érezhetjük, mint amikor először olvastuk a könyveket.

Igazi varázslat

Persze nemcsak a remek háttérsztori miatt van ez így, hanem mert az alkotók csodálatosan dolgozták ki az egész varázsvilágot. A könyvek szerelmesei egészen biztosan képesek fő- és mellékküldetések nélkül is órákat eltölteni a játékban úgy, hogy csak felfedezik az iskolát, a roxmortsi boltokat és a környéket. Főleg a kastélyban köszön vissza rengeteg olyan dolog, amiről anno olvashattunk.

Minden apró részlet arról árulkodik, hogy ezt a játékot olyanok készítették, akik ismerik és feltételezhetően szeretik a könyveket, és mindent úgy alakítottak, hogy kiszolgálják azokat a rajongókat, akik ezzel szintén ugyanígy vannak. A terek, amelyeket bejárhatunk – talán a Nagytermet leszámítva –  sokkal inkább keltik életre a könyvekben leírtakat, mint a filmek valaha. Sőt, olyan helyekre is eljuthatunk (titkos termek, a tanárok hálófülkéi, hálótermek és klubházak, folyosók, tornyok és számtalan más helyszín), amiket Rowling nem írt meg.

Ettől pedig a hangulat azonnal magával ragadja azt, aki leül játszani a Hogwarts Legacy elé. A sztorin, a kidolgozott helyszíneken kívül a sok easter egg, a remek zenék és a szemet gyönyörködtető látvány is hozzájárul ehhez. Utóbbi az utolsó pillanatig felfoghatatlanul szép. Amikor karakterünk már megtanul seprűn lovagolni, ugyancsak hosszú időre elegendő kikapcsolódást nyújt az, hogy csak röpködve bejárjuk az egész térképet, és bizony előfordul, hogy megállunk egy pillanatra a levegőben, hogy a magasból csodáljuk a naplemente sziluettjében tündöklő Roxfortot. Nagyon ritkán (nekem egyszer volt hozzá szerencsém) még egy sárkányt is láthatunk, aki végigröpül az égen.

A másik hely játékon belül, ami indokolatlanul sok időt tud felemészteni, a Szükség szobája, ahol amellett, hogy előállíthatunk számtalan fontos dolgot a kalandunkhoz, megtapasztalhatjuk a teremtés erejét is. Hihetetlen meditatív állapotba képes hozni az embert, ahogy az orvvadászok elől kimenekített állatok között felépíthetjük a saját kis világunkat.

Persze izgalomból sincs hiány, ugyanis rengeteg harc vár ránk a küldetések alatt vagy a környékbeli erdőkben, falvakban, hegyekben csatangolva. A már korábban említett aknakeresős múltam miatt a játék elején például még azt tanultam, hogyan irányítsam a karaktert, de a varázslatok lassú bővülése, a rengeteg feladat és csata mellett még a nagyon kezdők is egészen könnyedén képesek felfejlődni arra a szintre, hogy a story módból hardra kapcsolva szálljanak szembe egy hegyi trollal.

Nincsenek következmények

Szóval az, ha valaki soha életében nem játszott, nem kell, hogy visszatartó erő legyen. A játék szépen lassan tanít meg minket mindenre, így pár óra után már profin tudunk váltogatni a különböző átkok, bűbájok, rontások, illetve a bájitalok vagy akár az ellenségeinkre veszélyes varázsnövények között. Ezeknek a dolgoknak az animációját pedig nem lehet megunni.

Viszont van egy nagy probléma:

Rengeteg olyan jelenet van a játékban, ahol karakterekkel beszélgetve megválaszthatjuk, hogy bizonyos opciók közül mit reagálunk. A játék több döntési helyzetet teremt, viszont szinte teljesen mindegy, hogy mit választunk, a sztori ugyanúgy kanyarodik tovább. Ez pedig egyenesen lehangoló.

Egyrészt játékszempontból, hiszen elveszi a saját felelősségünk súlyát. Másrészt viszont azért, mert így a nagy sztoriban felvázolt szerepünk lesz teljesen érdektelen, a karakterünk pedig egy felturbózott NPC-vé zsugorodik a játék végére.

Persze érthető, hogy a Hogwarts Legacyval bőven volt elég dolguk a fejlesztőknek, és lehet, hogy nem maradt arra elég energia, idő vagy pénz, hogy leprogramozzanak különböző lehetséges elágazásokat, amelyek más irányba vihetik a történetünk végét. Viszont legalább egy ponton ez szinte kötelező lett volna.

Főbenjáró átkok

Az már a játék érkezése előtt bő egy évvel kiderült, hogy karakterünk akár főbenjáró átkokat is használhat. Ez valóban így van. Rajtunk áll, hogy szeretnénk-e kiegészíteni a tudásunkat az Imperio (befolyásolás), a Crucio (kínzás) vagy az Avada Kedavra (halál) átkokkal. A játék jelen állapotában pedig akkor járunk rosszul, ha úgy döntünk, hogy nem engedünk a „sötét oldal csábításának”.

Ugyanis akkor izgalmasabb a sztori, ha ezeket bevállaljuk, plusz messze a legerősebb varázslatok a játékban a főbenjáró átkok. Az animációjuk pedig csodálatos. De közben semmi hatása nincs se a történetre, sem a karakterünk személyiségére, hogy úgy dobálja a cruciókat, mint Harry a lefegyverző bűbájt. A sztori végén egyetlen mellékkarakter sorsán tudunk változtatni, de bárhogy döntünk is, ránk akkor sem lesz hatással.

Illetve egy eltérés van még a játékban: attól függően, hogy melyik házba kerülünk (a Teszlek Süveg két kérdés alapján választ nekünk házat, de ezt is megváltoztathatjuk), van egy olyan küldetés, ami csak az adott háznál elérhető. Ahhoz, hogy mind a négyet kipróbáljuk, új karaktert kell kezdeni. Ám nem valószínű, hogy ezt meg is tesszük, hiszen amint belejövünk a játékba, a világ legunalmasabb dolga mindent elölről kezdeni.

Ugyanis ami első lendületre segítség volt – hogy aprólékosan tanítanak meg minket ebben a világban működni –, másodjára 20 órányi időhúzásnak hat, tehát a játék újrajátszhatósága nem túl jó. Viszont egyszer leülni és végigélni a kalandot mindenképp érdemes. Aki szereti a Harry Potter világát, olvasta a könyveket, vagy rendszeresen tart a filmekből maratont, garantáltan imádni fogja.

A Hogwarts Legacy nagyon sok olyan embert ültetett le a számítógépgép, PlayStation vagy Xbox elé, akik soha életükben nem fogtak még kontrollert a kezükben, de ennek az élménynek köszönhetően rákaptak a játékok ízére. Persze ezt nem valós veszélyként írjuk, de tagadhatatlan tény, hogy a Hogwarts Legacy kiváló kapudrogként szolgálhat azok számára is, akik eddig elhatárolódtak ettől a világtól.