„Hozzámentem egy emberhez, aki csak az adósságot csinálta”

Az Istenek alkonya helyett állította színpadra Tarnóczi Jakab a Cseresznyéskertet, de nem a váltás és nem a gazdasági helyzet miatt játsszák szinte teljesen üres színpadon. A lecsupaszított színház világát éljük, XIX. századi polgári szobabelsők és vidéki orosz dácsák helyett fekete színpad és néhány jelzésértékű kellék várja látványban a nézőket, akik így töményen kaphatják meg a nagy klasszikusok esszenciáját.

A Katona legújabb előadásában gyakorlatilag egyáltalán nincs díszlet: a mennyezeten két sorban, kör alakban fénycsövek világítanak, mint egy világvégi pályaudvaron, egyetlen hosszú asztal látható oldalt, amit egyszer behúznak középre, és van néhány szék (jelmez és díszlet: Kálmán Eszter). Ezekre telepszik le az, akinek egyáltalán jut ülőhely, és nincs álldogálásra vagy folyamatos futkosásra kárhoztatva.

A folytonos, ideges mozgásban levés egyébként is jellemző az egész előadásra: a forgószínpad feszt működik, hol befordulnak, hol kifordulnak a színről a szereplők. Valaki szól a másikhoz, és mire megérkezne a válasz, a másik már ott sincs, mert közben elfordult alatta a színpad.

Gurulós bőröndök

Ezt a teret kell belakniuk Csehov figuráinak – a jelen rendezésben mindenfajta nosztalgikus külsőség és múltba révedő nagymonológ nélkül (dramaturg: Kukk Zsófia). Az első perctől világos, hogy miről van szó: a tulajdonosok annyira eladósodtak, hogy el kell adni azt a gyönyörű Cseresznyéskertet, mi pedig az egész vidéken a legszebb. A házhoz tartozó ilyen-olyan rokonok, a tanító, a nevelőnő, a szobalány, az inas sem találja már a helyét, vagy rezignált semmittevésbe, vagy felfokozott tevékenykedésbe menekülnek, mígnem megérkezik kísérete élén a ház úrnője, Ljuba (Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja), aki ugyanúgy nem képes a kompetens cselekvésre.

Ahogy a Párizsból hazatérő csapat megáll a gurulós bőröndökkel a színpad hátsó felében, majd előrevonulnak felsőbbségük teljes tudatában, egy pillanatra úgy érezzük, hogy történhet valami változás, de gyorsan belesimulnak a vidéki lét kisszerűségébe. Ljuba élete csupa tragédia, kisfia befulladt a folyóba, a férjétől sem kapott semmi jót: „Hozzámentem egy emberhez, aki csak az adósságot csinálta és ivott, aztán jött egy másik, aki ugyanolyan volt” – meséli merengve az életét. Párizsban padlásszobában lakik, hiába próbája eljátszani a nagyasszonyt.

Pénze senkinek sincs, kölcsönkéregetnek, rettegnek a jövőtől, de nem hallgatnak Lopahinra (itt a keresztnevén Jermolaj), hogy a birtokot fel kell parcellázni, a nyaralótelkek bárbeadásával meg lehetne menteni a helyzetet: Ljuba és testvére hallani sem akarnak arról, hogy a cseresznyefákat kivágják. A történet vége ismert, az árverésen a cseresznyéskertet Lopahin, az egykori jobbágycsaládból származó újgazdag kereskedő szerzi meg.

Négyből egy

Régi színházi emberek mesélik, hogy ha egy dramaturg a háromfelvonásos darabot kétfelvonásra írta át, a színházi büfések megfenyegették, hiszen bevételtől estek el. Ma teljesen általános, hogy a három-négy felvonásos darabokat is egyben játsszák: ami nem fér bele abba az egy-másfél, esetleg két órába, az nem is lényeges. Hogy a közönség türelme lenne végesebb, vagy az alkotók igazítják a műveket a felgyorsult kommunikációhoz, mindegy is: a tapasztalat az, hogy a lényeg, a letaglózó színpadi valóság sűrítve sokkal jobban hat, sem porosnak ható látvány, sem lényegtelen mellékszál nem terheli a figyelmünket.

A rendezői szabadságnak még így is tág tere marad: a Narratíva Kollektíva Demerung címmel állította színpadra Csehov darabját a Jurányi Házban, és bár ebben is van fénycső, szinte üres színpad és tánc, a jelmezek és az a kevés díszlet mégis egészen más képet mutat. Ott a fehér különféle árnyalatai megidézték valamelyest a XIX. századi dekadenciát, a Katonában az Adidas-melegítőfölső inkább közelít a mához, igaz, a Demerungban mobiltelefonokat nyomkodnak. A Jurányiban Ljuba a darab végén a szerkezetig visszabontott színpadba kapaszkodik, onnan próbálják lefejteni, a Katonában a lánya húzza ki a lábánál fogva a házhoz ragaszkodni próbáló földbirtokosnőt.

Huzatos nézőtér

Az árverés ideje alatt a Katonában is táncolnak: a színpad közepén lévő DJ-pultból jön a zene, a szereplők pedig egy parti keretében ropják, fejükre arany flitter hullik a mennyezetről. A szomorú döntést követően a végjátékban kinyílnak a nézőtéri ajtók: olyan, mintha a közönség is bekerülne a huzatos házba, ahol a szereplők ki-be rohangálnak, részben kétségbeesésükben, részben, mert lassan indulni kell. Ledöcögtetik a húzós bőröndöket a színpadi lépcsőn, és távoznak a nézőtéri kijáratokon.

A szereplők a Tarnóczi JakabCseresznyéskertjében tegeződnek, egymást kereszt- és becenéven szólítják, a szerelmi „közeledések” pedig gyakran zavarba ejtően nyersek (szinte konkrét nemi erőszak történik). Ónodi Eszter Ljubaként elszegényedett úrinő, akinek már megkopott a fénye, a gondolkodása és a cselekvőképessége pedig korlátos, szórja a pénzt, a lánya, Ánya (Rujder Vivien) próbálja a józan ész útjára terelni. A felkapaszkodott kereskedő, Jermolaj (Lopahin) szerepében Vizi Dávid jól hozza a magabiztosság nélküli pénzembert: amikor valaki szóvá teszi, milyen büdös van, titokban megszagolja a hóna alját, a korábbi tulajdonosok távozásakor pedig ügyetlenül rohangál a pezsgőspoharakkal a kezében, mert senki nem akar vele koccintani.

A végén a magára hagyott és az üres házba zárt öreg inas, Firsz szerepében Szacsvay László botorkál elő: figurája sok mindent jelképez színházon belül és kívül is. A változásban a korábbi értékek valójában senkit nem érdekelnek. 

(Borítókép: Horváth Judit)