Azahriah jött, látott, és mindent letarolt a SopronFest első napján

Lassú menetben töltődött fel a Lővér Kemping melletti terület Sopronban. A vendégek az esőre fittyet hányva vonultak át a biztonsági kapukon, laza sorokban váltották be a jegyeiket az erre szolgáló fabódék kitartó őreinél. Bár a SopronFest már április 27-én este kezdetét vette Horváth Charlie koncertjével és egy grandiózus zenés fényshow-val a város főterén, az igazi fesztiválhangulatot a 28-i délután hozta meg Sopron határában.

Megérkezve rögtön ismerős dalokba ütköztünk. Fülünket sosem csalja meg egy Pink Floyd-nóta, így elindultunk a hangforrás irányába. Egy oldalsó, apróbb színpadon játszott egy helyi banda, amelyet a programajánlóban Passion Project néven találtunk meg. Saját bevallásuk szerint csupán szenvedélyből játszanak feldolgozásokat, nagy zenei kedvenceik előtt tisztelegve. Ennek ellenére nem zavaros, gyenge kocsmamuzsika úszott le a színpadról, a produkció igényesen volt felépítve.

Földön és vízen

Mivel a banda szettjének végét csíptük csak el, így újabb dallamok után kezdtünk kutatni. Érthetően a nagyszínpad felé vettük utunkat, ahol szintén koncertjének végéhez közeledett az aktuális előadó, a Follow the Flow. Kicsit felmértük a terepet a színpad körül. Az eső és szél elleni védelem jegyében az egész közönségtér egyfajta fából készült talapzaton állt, a közönséget és a színpadot felülről sátor védte.

Ahogy a félig zárt helyen egy koncert kezdetére beözönlött a tömeg, majd a végeztével villámgyorsan elhagyta a terepet, brutális pulzálást éreztünk folyamatosan a talpunk alatt. Ezen tovább erősített a hullámzó hatás, amikor hirtelen ugrálva ráözönlött a nép, az emberből pedig a belső szörföst kellett előcsalogatni.

Ettől függetlenül a félig zárt tér és a padlózat szerencsés volt, mert egész nap a természet szeszélyeinek voltunk kitéve hol eső, hol szél formájában, ami a koncertek alatt sem csitult.

Az első felvonás

Hétkor már a dagadó tömeg közepébe fúrtuk magunk, amikor megindult a főbb fellépők utolsó triásza, első helyen a Carson Comával. Kicsit olyan hatású volt az este egésze, mint egy szűkülő színdarab, ahogy a három előadó koncertstratégiája egymáshoz viszonyult. Az első csapat a dalokat sokszor kibővítve, lefolyatva, megnyújtva vagy vágva adta elő, ezzel egyfajta folytonosságot teremtve. Mintha egyetlen hatalmas felvonást néznénk színházban, a SopronFest című darab premierjén.

A zenekar nagy tudománya, hogy dalaikat élőben a lemezen hallható felvételeknél is sokkal izgalmasabban és erőteljesebben adják elő. Ettől a nézők maguk formálta tánckörökben ugrálnak, mulatnak – koncert ez, de nem sima zenélés, inkább hatalmas buli, ahol az energiáké a főszerep. Itt nem dimenziók közötti, kódolt üzenetek repkednek, nem a zenei Szent Grált kutatják: a cél a hatás, annak sajátos formájában.

Ahogy a fiúk elhagyták a kissé dzsungelhatású nagyszínpadot, nem kellett sokat várni a színdarab második felvonására, amit már nem a Carson Coma, hanem a nagy visszatérő, a Quimby rendezett. Itt nem egy hatalmas jelenetet láttunk, hanem több kisebbet, amelyek egymástól élesen elválva alkottak különféle blokkokat. Hogy ez rendezői koncepció volt-e, az kérdés, de a részek következetes különbségei érezhetők voltak.

Egy kis punkság sosem árt

Ahogy színre léptek, rögtön a spagettiwesternek vad világát idézték meg hangban és képben egyaránt. Ezt lágyabb és pszichedelikusabb hatások követték, amiket populáris dallamok szédítettek. Ezek között a végjátékhoz közeledve szólalt meg a Most múlik pontosan, amikor is különleges fénysugarak lepték el a színpadot. Mintha az idő mint egy nagy pók szőtte volna be az egészet, visszahozva egy olyan zenekart, amit már nagyon hiányolt a magyar popélet.

Itt már nem maradt sok kiút, egy csúcspontról valahová menni kell, ezért új teret választottak a csatára. Mintha egy jól szituált punkbanda söpörte volna végig hirtelen a színpadot, mikor Kárpáti József a trombitát hátrahagyva frontemberré avanzsált.

A zenekar, ha színházi analógiánál maradunk, remek alakítást nyújtott. Bár itt-ott rajtuk is érezni lehetett némely jelenet hosszát, az utolsó csepp energiájukat is beleadták, amivel az est egyik legteljesebb produkcióját nyújtották. Soproni visszatérésük öröme akkora volt, hogy az est egyik legnagyobb zuhéja is pont az ő fellépésük alatt kezdett rá. Mondhatni, még a természet is sírva fakadt örömében.

Az eredendő siker

Végül megjött az utolsó felvonás, röpke jelenetek hosszú sorával: Azahriah zárta a SopronFest nagyszínpadának első napját. Az ő koncertépítkezése megint új formát öltött. Ahogy a Carson Coma nagy ívben gondolkodott, a Quimby pedig zenei etapokat készített, Azahriah a dalokat levágta egymásról. Amikor egy szám véget ért, a színpad elsötétült, majd jött az új. Minimális felkonf, maximális sebesség, ezzel látványosan elkülönült a korábbi fellépőktől. A sok-sok apró jelenet megint új hatást hozott, mintha pillanatok alatt repült volna el az egyébként egyórás koncert.

Emellett míg a Carson Coma közönsége, mondhatni, önmagát hergelte még több táncra és bulizásra, a Quimby közönsége pedig eggyé olvadt a zenével, ezt a koncertet meghatározta a személyi kultusz ereje. Azahriah keveset szólt, de a nép nem volt hálátlan, szinte mindig tömeges visítás vagy ujjongás fogadta. Zenészei kaptak némi reflektorfényt, de az idő nagy részében mint pesti popnindzsák olvadtak a fénylő hátterekbe.

Azahriah kapucnis pulcsijában lazán, különösebb erőfeszítés nélkül szántotta fel a színpadot, vagy inkább csak a közönségre hagyta a pörgést, akik ebben felettébb jó partnerek voltak. Végül lezárult a koncert, a látogatók jelentős része pedig, mialatt az eső épp szünetelt, szapora léptekkel célozta meg a kijáratokat, hogy hazajusson, amíg a természet jó kedvében van.

(Borítókép: Azahriah. Fotó: Papajcsik Péter / Index)