Ha két ember között nincs kémia, akkor az halott ügy

Két hónapot csúszott a Játékszín legújabb bemutatója. A Csodálatos vagy, Júlia! premierjét azért halasztották februárról májusra, mert a címszereplő Eszenyi Enikő a darab fotóspróbáján elesett, és eltörte a kezét. Egy premiert eltolni annak ellenére, hogy így több idő jut a próbákra, nem mindig szerencsés dolog. Pásztor Erzsi időközben kilépett a darabból, s bár Eszenyi Enikő felépült, a Csodálatos vagy, Júlia! című előadás nem tudott élni a gyógyulási idővel „nyert” haladékkal.

A bemutató előkészületeit azért is kísérte kiemelt figyelem, mert Eszenyi Enikőnek – vígszínházi botránya utáni önkéntes száműzetését követően – ez az előadás jelentette a budapesti visszatérést. Szikora János rendező őt kérte fel a csodált és nagyrabecsült színésznő, Julia Lambert szerepére. 

Kíváncsian vártam, Eszenyi miként fogja meg William Somerset Maugham szinte már klisésen színésznősre írt karakterét, és az előadás végére kiderült,

Ehhez persze az is kellett, hogy a rendezői szándék szinte végig a függöny takarásában maradjon, a színészek közül többen mintha önmagukat is keresték volna a szerepben, és Zoób Kati neve miatt talán a jelmeztől is többet reméltünk. Az összkép – főleg a kínosan hosszú nyílt színi átrendezésekkel tarkítva – évtizedekkel ezelőtti színházi felfogást tükröz.

Amit a szerep megkíván

Ez utóbbi persze nem feltétlenül probléma, hiszen sokan nem azért járnak színházba, hogy valami újat lássanak, tapasztaljanak, hanem azért, hogy valami ismerős, számukra komfortos közegbe térhessenek vissza.

Az előadást azonban több ponton is nehéz volna felmenteni, és az is kiderül, hogy Eszenyi Enikő ezúttal nem feltétlenül az a karakter, aki amúgy lehetne Julia Lambert. Többször inkább Puckot láttam benne a Szentivánéji álomból, mintsem a csábítót. Julia Lambert ezúttal nem sugározza magából a fájdalmasan kacagtató életet. 

Ennek oka az is lehet, hogy a rendezés megelégszik a karakterek felszínének megmutatásával, másrészt szembetűnő

A történet szerint Julia Lambert a férje által igazgatott színházban dolgozik. Bár tehetsége megengedi a drámai szerepeket, a színház közönsége inkább a bulvár felé húzza – és az sem mellékes, hogy Julia elmúlt negyvenéves. Ez pedig „színésznőévekben” a jó és főbb szerepek végét jelenti, amikor az egyik napon még a főszereplő nőt játszod, a másikon pedig már az anyját. (Ez a probléma a mai napig jelen van a színházi világban, de már messze nem annyira, mint William Somerset Maugham írónak a darab alapjául szolgáló, 1937-ben napvilágot látott, Színház című regényének idején.)

Egy napon Julia férje bemutat egy fiatal és jóképű könyvelőt a feleségének, a két karakter között pedig gyorsan kialakul egy szeretői viszony. A Játékszín előadásában Lelkes Botond játssza Tomot, a fiatal könyvelőt, viszont a színpad szinte minden pillanatban ledobja magáról ebben a szerepben. Karaktere kicsit magára hagyott, néha teszetosza fiú, máskor hormonvezérelt ficsúr, valódi érzéseket és gondolatokat nem lehet a karakteréből kiérezni.

Főnix hamvaiban

Ezt csak tetézi, hogy Eszenyi Juliája és Lelkes Tomja között annyi a kémia, mint egy elrendezett házasságban. S mivel a rendezés sem támogatja meg ezt a kettőst, így kapcsolatuknak nincs íve (ahogy a szerepüknek sem).

Eszenyi az első percekben infantilis kislányként ugrál a színpadon, éppen úgy, mint amikor karaktere a történet szerint megalázza magát fia előtt. Vagy amikor összeomlik a féltékenységtől. Illetve az előadás végén is, amikor egy merész impróval visszaveszi az irányítást élete, férje és a színháza felett. Ettől viszont éppen az látszik, amitől Julia örök: nem látjuk a dívát, az ünnepelt színésznőt, a friss szerelemtől új erőre kapó és ragyogó nőt, a féltékenységtől és a szakmai konkurenciától összezuhant embert, de a hamvaiból újraéledő főnixet sem.

Lelkes Botond Tomja szintén mellőzi az íveket. Amikor rajongania kéne, akkor szinte közömbös, amikor a kapzsi szenvedélyen van a sor, szinte unott, ezért amikor dramaturgiailag fontos lenne az elhidegülése, nem támogatja partnerét. Eszenyinek esélye sincs összezuhanni, mert nincs mitől.

A darab mellékszereplői szintén az érdektelenség határán mozognak, bár a Pásztor Erzsi helyére beállt Varga Mária életet csempész a színpadra. Az is igaz, hogy szerepe, Evie Mcgeer, a Gosselyn család mindenese amúgy is közönségkedvenc, de Varga Mária szarkasztikus beszólásai elengedhetetlenek ahhoz, hogy felkavarja a langyos vizet.

Nagyvonalú vázlat

Sokan úgy tartják, hogy két dolog van, amit színészt játszó színészként a legnehezebb eljátszani:

• a tehetségtelent
• és az ösztönös tehetséget.

Julia Lambert karaktere az a színésznő, aki annyira jó a saját szakmájában, hogy az életében is a szerepeiből meríti az inspirációt. Eszenyi előadásában ez a törekvés a szövegre és a nézőknek való kiszólásokra korlátozódik.

Mosolygó Sára pedig azt a fiatal színésznőt alakítja, aki talán nem szebb, ám mindenképp fiatalabb Lambertnél, igaz, megírt szerepe szerint kilométerekkel tehetségtelenebb. Ebben az előadásban azonban így is csak egy diákszínjátszó lelkesedését látjuk, a vidékről Londonba költöző és szerencsét próbáló pályakezdőét.

Az előadás összességében olyan érzést nyújt, mintha másfél hete lett volna az olvasópróba, a rendező közben máshol is dolgozott, így a színészek egymásra néztek, és közösen csináltak valamit a színpadon. A végeredmény pedig: nagy vonalakban felrajzolt előadás.

A Csodálatos vagy, Júlia! szólhatott volna a szerelemről, a szeretői viszonyról, a színházi szakma nehézségeiről, a színésznői lét drámájáról is. Ehelyett felszínesen bemutat egy-két témát, ám igazából egyikben sem merül el. Elmulasztott pillanatok percei.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)