Miért járnak feketében a rockerek?

Minél keményebb a zene, annál sötétebbek a színek – tapasztalható a könnyűzenei koncertek világában. Bár a teljes általánosítás túlzás lenne, a rock és metál szcéna alapvetően kötődik a fekete színhez. Nem elképzelhetetlen, de szokatlan látvány lenne egy mai Metallica-koncert vagy AC/DC-stadionshow úgy, ha kitétel lenne, hogy senki sem vehet fel fekete ruhát. Azért is érdekes ez, mert az utóbbi zenekarnál a hetvenes években – a korabeli felvételeket nézve –

A fekete szín térhódítása megfogható a tradíció és a praktikum oldaláról is, bár az előbbi kevéssé közismert, tekintve, hogy mára átvette a helyét a megszokás. A szinte uniformist idéző megjelenés a klasszikus zenéből ered, ezt vették át fokozatosan a könnyűzenészek. Ezzel szemben a mitikum egészen a középkorig nyúlik vissza, amiről a Dazed készített komolyabb gyűjtést.

Halál és szolgaság

Annak idején a fekete ruhák drága portékának számítottak, így ez a tehetősebb középosztály sajátja lett, míg bizonyos színek az arisztokrácia és különféle tisztségek birtokában maradhattak. Már akkor is egyfajta ellenállásként jelent meg a társdalomban az árnyalat, ahogy a reformáció is ezt a színt választotta, hogy elkülönüljön a katolikus egyháztól. A későbbi boszorkányüldözéseknél is a feketét azonosították a természetfeletti és okkult elemekkel, az egyház ellenségeivel az 1600-as években.

Az idő elteltével főként a cselédek és a háztartásokban dolgozó személyzet körében vált általánossá a fekete ruha vagy a fekete-fehér kompozíció. A Classic FM írása szerint a XVIII. században terjedt el, hogy a főnemesség otthonaiban és az egyházi körökben professzionális zenészeket alkalmazzanak. Mivel a személyzet már ekkor is uniformist viselt, hogy ne üssön el élesen, a zenészeknél is bevett szokássá vált az egyenruha. Abban az időben csak férfiak játszottak a nagyzenekarokban, de később, amikor a nők is hangszert ragadtak, az ő öltözéküket is az egységes ruházathoz igazították.

Egyedüli kivételt a szólisták képeztek, akikre külön fel akarták hívni a figyelmet a színpadokon, tekintve, hogy jelenlétük kuriózum volt, és presztízsértékkel bírt. A fekete kosztümök közül kitűnt egy vörös vagy kék ruha.

Később a fekete a halál színeként tért vissza, korábbi szakrális jellegét idézve. A viktoriánus korban szigorú szabályokhoz kötötték a gyász kinyilatkoztatását a nyugati társadalmakban. A Dazed írása szerint a férjüket elvesztő, gyászoló nőknek négy évig kellett feketében járniuk uruk elvesztés után, de saját döntés alapján ez bármeddig tarthatott, akár életük végéig is –

A XIX. század költőit – Byron, Shelley, Keats – megihlette a szín melankolikus, tragikus hatása és többrétű jelentéstartalma. Caspar David Friedrich híres festménye, a Vándor a ködtenger felett is ezt a képet erősíti. A szín egyszerre vált művészileg elemeltté, a közéletben pedig tragikussá.

Abszolút szépség, egységes front

Ezt a szegmentáltságot Coco Chanel törte meg a XX. század elején. A divatvilág ikonikus alakja abszolútnak tekintette a fekete és a fehér szín szépségét, egymással alkotott harmóniáját, ezért mindenáron ki akarta emelni a háttérbe simuló személyzet és a gyászoló társadalom világából. A szín eleganciája és divatba iktatása oly mértékben sikeresnek bizonyult, hogy a század közepére az értelmiségi művészkörök egyik kedvence lett. Épp akkor, amikor a bőrdzsekis motorosok sem vetették meg a sötét tónust.

Egy szerző a Mediumon azt fejtegeti ezzel kapcsolatban, hogy vajon miként vette át a könnyűzene a klasszikus műfajban bevett uniformist a XX. században. Bár az átvétel pontos dátumát és tényét az író nem határozza meg, érdemes megemlíteni a jazz-zene big band korszakát az 1920-as és az 1940-es évek között,

Külön izgalmas, hogy hamarabb kezdett az uniformizálás színe megváltozni, mint a ténye. A negyvenes és ötveneses években még akadtak öltönyt viselő formációk, de ekkor már nehéz volt kiemelni egy adott színt, mivel a szürkétől a világoskéken át egészen a bézsig minden árnyalat megjelent. Ez az elképzelés sosem tűnt el teljesen, de némiképp kifutott a Beatlesszel. Ahogy a világ legismertebb bandája is lassan lecserélte az egyeneleganciát és a gombafrizurát a hatvanas években, úgy veszett ki az uniformis jelentősége a hetvenes évekre.

Egy igazi lázadó

A fejlődés jegyében mindenképp meg kell említeni egy másik ruhaágazat, a bőrkabátok fejlődését. A XX. század kezdetén a pilóták elengedhetetlen társa volt az úgynevezett bomberdzseki, a divat világába azonban csak jóval később szivárgott be. A harmincas évek végén Irving Schott megtervezte a klasszikus katonai viselet könnyed, hétköznapi formáját: gombok helyett cipzárt alkalmazott, a kialakítást pedig aszimmetrikusan oldotta meg.

Alacsony ára és jó ellenálló képessége miatt hamar a motorosok kedvencévé vált a ruhadarab, aminek több mint húsz évre volt szüksége, hogy teljesen a lázadás szimbólumává váljon. Mint sok esetben, itt is jelentős szerepe volt Hollywoodnak, pontosabban egy 1953-as Marlon Brando-filmnek, A vadnak. Brando, a keménykötésű fenegyerek, aki Schott – feltehetően – fekete bőrdzsekijében szelte végig az utakat motorkerékpárján,

Bár a film kritikai oldalon nem aratott osztatlan sikert, ahhoz bőven elég volt, hogy a fiatalok érdeklődését felkeltse, és a fekete bőrkabátot a hatóságok szemében a lázadás, a rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumává tegye. Éppen ezért a ruhadarabot kitiltották az iskolákból, ami – nem meglepő módon – még inkább vonzóvá tette az ifjúság szemében.

Ez volt a dominó kezdőpontja, amin sokat segített James Dean 1955-ös filmje, a Haragban a világgal, valamint a párhuzamosan berobbanó rock and roll és az új motoros kultusz – tekintve, hogy Elvis 1953-ban már megjelent és felszántotta a színpadokat.

Jönnek a punkok

A hatvanas években a bomber forma, a bőrdzsekikultusz némileg alábbhagyott, de nem kellett sokat várni a visszatérésére. Az 1970-es évek punk korszaka, élén a Ramonesszal, pillanatok alatt visszaemelte a hedonista, lázadó életszemléletű fiatalok körébe a fekete bőrkabátot mint elengedhetetlen kelléket. A zenekar egységes megjelenése ekkor már keverte a klasszikus zenéből átemelt, homogén színpadilag látványt a fekete bőrkabát lázadó mivoltával. A fontos az egységes front volt, akár a század elején,

A nyolcvanas évektől fokozatosan vált egyre természetesebbé, hogy minél izmosabb a zene, annál feketébb a ruházat. A metál és hard rock képviselői egyre gyakrabban kezdtek egységesen, feketében színpadra lépni, legyen szó az AC/DC-ről vagy a Metallicáról. Az albumnevekben is visszaköszönt az alapvetés, legyen az a legendás Back In Black vagy a Metallica lemeze, amire gyakran csupán a The Black Album címmel hivatkoznak. Az előbbinél közrejátszik Bon Scott halála is, de a szín társadalmi hatását ugyanúgy erősítette.

ami a 70-es és 80-as évek punk, gót, rock és metál kultusza után végtelen formában valósult meg. A szín onnantól nem rendelkezett már egységes hatással, nem lehetett egyszerűen a gyásszal vagy a lázadással azonosítani. Az új évezredtől a társadalmi közeg és a körülmények határozták meg a fekete szín jelentőségét. Éppolyan univerzálissá vált, mint sok más árnyalat – vagy talán még jobban.

A nyolcvanas évek elejére teljesen átformálódott a fekete szín jelentése. A sokrétűségét Yohji Yamamoto tervező így fogalmazta meg:

A fekete egyszerre szerény és arrogáns. A fekete lusta, könnyed – ámbár rejtélyes. Mégis, a fekete mindenekelőtt azt sugallja, hogy: nem háborgatlak – szóval te se háborgass engem.

Mára a szín éppoly alapvető, mint bármelyik másik, mégis az egyik legkedveltebb. Története mellett a sokoldalúsága vonzza az embereket. Könnyű mással kombinálni, könnyedén ráerősít egyéb hatásokra, tisztítása és megóvás kevéssé bajos, mint egyéb színek esetében. A zenészek nagy kedvence is, hiszen könnyebben kezelhető egy hosszas koncertturné alatt.

Bár még van, hogy kulturális hatásokhoz kötjük, manapság az egyik legnépszerűbb színként jelenik meg társadalmi szinten. Léte tagadhatatlanul összeforrt a rock- és metálzene lázadó mivoltával, de már nem korlátozódik ennyire. Belemagyarázni bármit is felesleges volna. Annyi biztos, hogy a ruhatárak alapja lett, amihez évszázadok kiélezett kitérői kellettek.

(Borítókép: James Hetfield és Kirk Hammett, a Metallica együttes tagjai. Fotó:  Gotham / Getty Images)