Kutyás egyenruhások sokkolták a nézőket

Izgatott rohangálás, ritkán látott zsezsgés volt érzékelhető már a Nemzeti Színház bejáratánál is: akinek még nem volt jegye a Bros című előadásra, az pótszékben reménykedett, akinek volt, az elégedetten vonult át a jegyszedő hölgyek között, akik közben fekete lapokat osztogattak az érkezőknek. Az egyiken bibliai idézetek voltak Jeremiás könyvéből, a másikon mottók, illetve „magatartási útmutató a mit sem sejtő résztvevőknek”. Utóbbiból néhány mondat:

Vállalom, hogy az előadásban rendőr leszek. Elhiszem, hogy igazi rendőr vagyok. Vállalom, hogy minden parancsot igazi rendőrként teljesítek.

Az előadás nagy találmánya ugyanis az, hogy „utcáról” behívott szereplői is vannak, vagyis nyilván nem az utcáról érkeznek a színpadra, mindenesetre a leírás azt sugalmazza, hogy valamiképpen gyanútlan emberek lesznek olyan történések résztvevői, amelyekről halvány sejtésük sincs. Ez az összeszokott koreográfiát látva vajmi kevésé biztos, hogy így történt, mindenesetre nézzük a leírást, ami – az olasz rendező, Romeo Castellucci neve mellett – a legnagyobb nézőmágnesnek bizonyult.

Fülhallgatón érkező utasítások

„Ehhez az előadáshoz egy névtelen férfiakból álló, nagy létszámú csoportra van szükség. Ezek a férfiak – akiket az »utcáról« hívnak be az alkotók – tudtukon kívül, megkérdezésük nélkül az előadás főszereplői lesznek. Színpadra lépésük előtt mindegyiküknek alá kell írnia egy viselkedési szabályokat tartalmazó listát, és meg kell ígérnie, hogy szigorúan betartja mindegyiket. E szabályok »színészi« kötelességeiket írják körül. A »színészeket« még a lista aláírását követően sem tájékoztatják az előadásról.

Néhány perccel a produkció kezdete előtt minden »színész« kap egy rendőregyenruhát és egy fejhallgatót. Amikor felmegy a függöny, a »színészeknek« aprólékosan végre kell hajtaniuk a fülhallgatón keresztül érkező utasításokat. Az instrukciókat valós időben és egyénenként kapják, s a feladatok teljesítésére meghatározott idő áll a rendelkezésükre. A parancsok forrása kívül esik a színpadi téren, így a nézők számára nem lesz látható.”

Eddig az idézet, ami alapján ki ne lenne kíváncsi az előadásra? A felvezető szöveg sötét, fenyegető tónusa és az előadás várható cselekménye nyilván előrevetítette, hogy nagyjából mit látunk majd az előadáson – az erőszak, a kiszolgáltatottság, a parancsba adott kegyetlenkedés borítékolva volt –, de arra a tömény borzalomra, ami bekövetkezett, senki nem számított.

Kínzások minden mennyiségben

Már füstbe burkolózott a nézőtér, amikor megérkeztünk, aztán még a helyek elfoglalása és a nézőtéri fecsegések közepette megszólalt valami gépezet, ami olyan hangos volt, hogy elnyomta a közönség hangját. Végig jellemzők voltak egyébként a nagyon erős hanghatások, amelyek még drámaibbá, ijesztőbbé, kegyetlenebbé tették a színpadi történéseket. Az előadás során félhomály uralkodott a színpadon, a rendőrruhába öltöztetett szereplők és áldozataik sziluettjét lehetett nagyjából kivenni.

Értelmes beszéd vagy bármilyen szöveg szinte egyáltalán nem hangzott el: az elején nagyjából negyedóráig egy zavaros(nak tűnő) öregember magyarázott, halandzsázott hosszú, fehér klepetusban, mint valami megzavarodott próféta. Rajta kívül még egy kisfiú volt fehérben, mindenki más, vagyis a rendőrök sötét uniformist viseltek.

A „mondanivaló” nem volt túl bonyolult, hiszen a jelenetek felidézték a XX. században tomboló erőszak többféle formáját, a kihallgatószobák, a lágerek, a modern kori kínzások kegyetlen világát, amellyel szemben nagyon kevés, erőtlen és elszigetelt jóságot lehet felmutatni.

Amikor két rendőr felváltva ütlegelt egy meztelen embert, aki a földön kínok között fetrengve próbált menekülni az ütések elől, akkor az ÁVH vallatószobái és módszerei juthattak eszünkbe, de az ikszedik, erős hanghatásokkal kísért veréshullám már fájdalmas volt a nézőnek is. Amikor vízzel locsoltak egy embert, akinek az arcára így rátapadt a rongy, és nem kapott levegőt, és akit többen fogtak le, hogy ne tudjon mozogni, akkor az Abu Ghraib foglyainak fullasztásos kínzása villanhatott be. Amikor pedig az egyenruhások elindultak a nézőtér felé, majd a gumibotszerűségekkel fenyegető sorfalt álltak a székek mellett, miközben kutyás őrök grasszáltak a színpad szélén, akkor a holokauszt és a Gulag táborai képződtek meg, ahonnan nem volt menekvés.

A borzalmak összehozták a nézőket

A rendező sajátos színházi nyelvéről a következőt olvashatjuk a Nemzeti Színház oldalán: „Romeo Castellucci rendező, díszlet-, fény- és jelmeztervező világszerte az összművészeti alapokon álló színház megteremtőjeként, a műalkotás integrált felfogásának híveként ismert. Színháza olyan dramaturgiát érvényesít, amely elutasítja az irodalmi szöveg elsőbbségét, és előadásait egy rendkívül gazdag képekből álló, komplex formává alakítja, támaszkodva az olyan, mindenki számára érthető művészeti ágak nyelvének kifejezőerejére, mint a zene, a szobrászat, a festészet vagy az építészet.”

Ezt mind látni, hallani lehetett a Bros című előadásban is. (Az angol „bros” magyarul „tesók”, de hogy itt mi a jelentése, az nem derült ki.) Díszlet szinte egyáltalán nem volt, de néha betoltak nagy képeket – az egyiken Samuel Beckett, a Godot-ra várva című színdarab szerzője volt látható: az ember nem is emlékezett rá, hogy az ír költőnek, próza- és drámaírónak ennyire őrült feje van.

Mindenesetre jól illett az előadásba, amit utána csoportokba verődve beszéltek meg az emberek a színház előterében. A darab aligha felel meg „a remény színháza” leírásnak, de kétségkívül közösségformáló volt, amennyiben a borzalmai összehozták a legkülönfélébb nézőket, és mindenképpen bátor döntés a Nemzeti Színház részéről, hogy ezt a provokatív, szokatlan és különleges színházi nyelvet beszélő produkciót meghívta és bemutatta.

Romeo Castellucci olasz rendező Bros című előadását a jelenleg Magyarországon zajló 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett MITEM programjai között láthatták a nézők. Korábban írtunk a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház A megesett hercegnő története című előadásáról, amit Silviu Purcarete rendezett, a londoni Complicité társulat Hajtsad ekédet a holtak csontjain át és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A Doktor című produkciójáról, valamint Theodórosz Terzopulosz Nóra-, illetve Boris Lijesevic Háború és béke-rendezéséről is.