Előbb Buchenwald, majd kreációk Bardot-nak, Piafnak, Grace Kellynek

DSC5797
2023.06.03. 10:32
Véronique Mougin rendhagyó mesterművet alkotott, amikor megírta az Ahol a tű átfér című könyvét. A valós személyek megtörtént hányattatásait, gyötrelmeit és sikereit regényes formába öntő alkotás letehetetlen – de egy 480 oldalas kötetet sajnos nem lehet egy szuszra befogadni. Pedig jó lenne egyszer megszakítás nélkül végigolvasni.

Nem sok olyan külföldi szerző által írt világsikert ismerek, amely Beregszászban játszódik, legalábbis részben. Márpedig Véronique Mougin regénye, az Ahol a tű átfér ilyen. 

Kárpátalja legnagyobb színmagyar városa – legalábbis a cselekmény idején, 1944-ben, mert ma már csak a fele magyarajkú – nyolcvan éve éppen Magyarországhoz tartozott az első bécsi döntés, 1938. november 2. után. A helyi, jelentős lélekszámú zsidóság is magyarul beszélt (az ortodoxok jiddisül is), ahogy a regény főhőse, Kiss Tomi is.

Tomi édesapja a város legjobb szabómestere, aki fiából is szabót akar nevelni, de a srácnak ehhez nem fűlik a foga. Ehelyett a házuk melletti gyümölcsfára szeret felmászni, mert onnan remek kilátás nyílik a szomszédos bordély enteriőrjére. 

A túlélés és karrier útja

Szóval Tomi éles eszű, öntörvényű, talpraesett, vásott kölyök, akit nem lehet szigorú keretek közé szorítani. Fordulatos gyermekkora is rendhagyóan alakul. A bar micvóján tudja meg, hogy anyja csak a nevelőanyja, később azt is, hogy vér szerinti anyja az ő születésekor meghalt.  Aztán 1944. március 19-én a németek megszállják Magyarországot, és ezzel a vidéki zsidóság sorsa megpecsételődik, így a beregszásziaké, Tomiék családjáé is. 

Summa summarum, Tomit és családját is deportálják, Auschwitzon és Buchenwaldon át a Mittelbau-Dora táborba, ahonnan a háború legvégén, 1945 áprilisában Bergen-Belsenbe kerül. Aligha élné túl a rémségeket, ám paradox módon egy olyan szakértelem menti meg, amelynek nincs is a birtokában, sőt aminek az elsajátítása ellen mindig is hadakozott: a szabás-varrás tudománya. Amikor varrni tudó foglyokat keresnek a németek a Mittelbau-Dora-i láger műhelyébe, Tomi gondolkodás nélkül felteszi a kezét, mert ráérez, hogy ez a túlélés útja. (Pedig életében nem volt tű a kezében.)

Álmatlan éjszakák 

És ahogy később kiderül, nem csupán a túlélésé, hanem a karrieré is. A tábor felszabadítása után – Tomiék szerencséjére nem az oroszok, hanem az amerikaiak érnek oda előbb – a fiatal srác hosszas hányattatások után Párizsba kerül, Marcel Roger úr (aki valójában Mordeháj Ryzow lengyel zsidó) szalonjába, és hamarosan már ő tervezi Brigitte Bardot, Édith Piaf ruháját, Grace Kelly – akkor már monacói hercegné –  kosztümkabátját, John Lennon esküvői öltönyét és Pompidou asszony, a francia köztársasági elnök feleségének ruháját is. Szóval, Tomi az haute couture sztárja lesz, de közben 

álmatlanság gyötri, nem tud szabadulni a koncentrációs táborok halálközeli élményeitől. 

Töredelmesen bevallom, rám a regény második fele nagyobb hatást gyakorolt, mint az első, mert már sok könyvet olvastam a koncentrációs táborok rémségeiről, a párizsi divat világáról azonban eddig még csak egyet, Coco Chanel élettörténetét.

A könyv befejező fejezetei magukkal ragadják az olvasót, ez a rész nem más, mint lebilincselő  divattörténeti kalandozás. És egyszerre hősköltemény a szépségről, a textilek, szabások, színek tökéletes találkozásáról, amiben a test egy istennő szobrává nemesedik, a nők személyisége pedig meg tudja mutatni valódi karakterét, és kitörhet a régebbi korok fűzőként szorító béklyóiból. A Lanvin, Dior, Balenciaga divattervezőkről szóló részek magukkal ragadják az olvasót, és rádöbbentik, hogy a ruhatervezés nem más, mint mások álmainak a megvalósítása a saját álmainkon keresztül.

Nos, Tomi ebben igazi zseni, sőt sztár lesz, közben családot alapít, és öregkorát Dél-Franciaország varázslatos vidékén éli le. 

Csak azok az újra meg újra visszatérő álmatlan éjszakák ne lennének...

Véronique Mougin: Ahol a tű átfér. Fordította: Tótfalusi Ágnes; eredeti cím: Où passe l’aiguille; kartonált kötés, 400 oldal. Kiadó: XXI. század

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)