Budapest állva tapsolt Hans Zimmernek, akinek volt egy varázsszéke

Ahogy múlik az idő, és az ember idősödik, a borult égboltban is megtalálja a szépet. Egy szürke, pesti délutánon, amikor a város utcái lassan kezdtek megtisztulni, a forgalom pedig felhígult, egészen érdekes, már-már idillivé vált az összkép. Kivételesen nem hallatszott dudaszó, a járókelők sem hőbörögtek, az élet haladt a medrében.

Ilyen délután − vagyis inkább este − vezetett minket Budapesten a Papp László Sportarénába. A metró bejáratától az aréna kapujáig stabil tömeg hömpölygött. Nem kisebb ember tette este tiszteletét Budapesten, mint a filmzeneszerző Hans Zimmer.

Aki nem ismerné, így kell elképzelni a mestert: középmagas úr, haját az idő már magával ragadta, ám valahányszor találkozik vele az ember, mindig fülig ér a szája. A legkomolyabb témákban is megtalálja azt, amitől az ember szeme könnybe lábad, legyen az öröm vagy bánat.

Könnyűből nehéz megkomolyodni

Az ő története némileg máshogy indult, mint a legtöbb filmzeneszerzőnek. 1957-ben, az akkor Nyugat-Németországhoz tartozó Frankfurt am Main városában született. Zenét keveset tanult tanároktól, leginkább önfejlesztett. Hamarabb kezdett könnyűzenei berkekben mozogni, mint a filmzenék világában. A hetvenes években dolgozott a legendás Buggles zenekarral, ahol a Video Killed the Radio Star című szám klipjében is szerepelt − amely az MTV kezdetének alapköve, az első videóklip, amelyet a csatorna leadott. Bevallása szerint nagy hatással volt rá Ennio Morricone zenéje, ő inspirálta, hogy filmzenéket készítsen.

Az első film, aminek zeneszerzési munkálataiban részt vett, az 1982-es A nagy gázsi. Karrierjében a fordulópontot az 1988-as Esőember hozta el, Oscar-díjra jelölték, innentől kezdve csillaga egyre magasabbra ívelt. A kilencvenes évektől olyan alkotásokhoz írt felejthetetlen dallamokat, mint Az oroszlánkirály, Egyiptom hercege, a Gladiátor, Az utolsó szamuráj, A sötét lovag, A Karib-tenger kalózai, az Interstellar, vagy a Dűne.

Hans Zimmer mindig is eltért a konvencionális filmzene készítésének formáitól. Sokáig csak a háttérben dolgozott, ám amikor zenéjét és életművét önálló koncertestek formájában kezdte színpadra vinni, megfogalmazódott benne a színpad iránti személyes igény is. Végül bátorságot gyűjtött, színre lépett, onnantól pedig vérbeli frontember módjára sorjázza a koncerteket. 

Mindenből rögtön kettőt

Ilyen volt a budapesti fellépés is. Bár az efféle hozzáállás nem egészséges, a koncertre nagy elvárásokkal érkeztünk, hiszen ő a világ egyik legsikeresebb zeneszerzője, és vele együtt lépett színre az általa válogatott zenészek csapata is.

Ahogyan telt az aréna, a küzdőtér elején felállított ledfal némi interaktív élményt nyújtott az odatévedőknek. A nézők önmagukat láthatták viszont, selfie-fotók százai készültek.

Amikor a fal felemelkedett, a világítás kihunyt, a színpadi fények pedig felgyúltak. A színpad megtelt zenészekkel. Lehettek vagy harmincan. Fúvós és vonós szekció, mellettük két dobos játszott két szerkón, őket további két ütőhangszeres erősítette különféle üstdobokon, kongákon, vibrafonokon és csőharangokon. Hozzájuk érkezett még két gitár, egy bőgő és egy basszusgitár, két hegedű, két cselló és különféle énekesek rotációban.

Ennek ellenére a hangzás makulátlan volt. A mi szektorunkból, amely a színpad rendezői bal oldalán volt, minden dallamot, hangszert és effektet tökéletesen lehetett hallani. Ékes bizonyítéka annak, amikor egy ekkora és ennyire sokrétű zenekart ilyen jól és tisztán lehet hangosítani, hogy nincsenek lehetetlenek.

Hans Zimmer különleges személy, amikor frontemberkedésről van szó. Inkább stand-up-sztár, mint rocksztár két dal között. Poént halmoz poénra, zenél, majd folytatja. A dolog pikantériája, hogy a pillanat hevében ezeknek a vicceknek egy része még vicces is. Nincs utánuk kínos csend. Kicsit olyan őt látni ilyenkor, mint az idősödő mester zeneszerző, akiből előtör a gyermek. 

A varázslatos faszék

Volt vele a színpadon egy faszék. Bár bizton nem állíthatjuk, hogy ez az ő kedvenc faszéke. Ezt a következtetést abból vontuk le, hogy vitte magával ide-oda. Amikor a gitáros tekert egy eszméletlen szólót, azon ült, figyelte, dülöngélt, a háttámlán dobolt, mint a gyerek, aki a lehető legjobban érzi magát. Néhány hanggal később azonban ő is hangszert ragadott, és a legkoncentráltabb arckifejezéssel, ugyanezen a széken játszotta az ő témáit.

A szék, amin egyszer gyermek, majd az Oscar-díjas zeneszerző, éppen amelyik jólesik neki. És a kép itt tisztult ki igazán. Ez a koncert nem sikerről, és nem is a pénzről szólt. Ez a koncert egy álom. Egy álom, amit Hans Zimmer régóta megálmodott, most pedig megélheti, és ezért borzasztóan hálás.

Ahogy egy-egy dalban valamelyik szólista bizonyította profizmusát − és mindnyájuknak adott csillogási teret bőséggel −, úgy mutatta be zenészeit, és azt is elmesélte, miért imád velük együtt zenélni. Sok koncerten ez is erőltetett szokott lenni, most mégsem volt az. Éreztük és tudtuk, hogy mikor Hans Zimmer azt mondja, hogy ez és ez a zenész a legjobb, akit ismer, és ez a koncert csakis miatta jöhetett létre,

Az improvizált, virtuóz gitárszólótól a torzított csellófutamokon át a törzsi kábulatig mindent láttunk, de a felsorolás helyett érdemesebb megemlíteni egy-egy kiemelt pillanatot.

A koncert két etapjából az elsőben mindenképp a Gladiátor zenéje volt a tetőpont. Ahogyan a mű felépült, majd átalakult, Hans Zimmer visszaidézte a történet minden mozzanatát, és ki is egészítette azt.

A katarzist Lisa Gerrard énekesnő nyújtotta, aki kizárólag ebben a dalban szerepelt. Ahogyan énekelte a dallamokat, az az ember velejébe hatolt. Látszódott és érződött is rajta, hogy teljes tudatával akarja átadni az üzenetet, amely ezáltal meg is érkezett.

Hibátlan kötések

Az est egyik nagy zenei bravúrja − ehhez köthetően is − mindenképpen az át- és felvezetésekben rejlett. A részek közti váltások tökéletesen működtek. Mindenhol úgy váltottak, hogy az vigye tovább a lendületet. Már a Gladiátor zenéjének végénél jelzés értékkel behozták a következő nagy kör, A Karib-tenger kalózainak egy-egy strófáját, hogy elővetítsék azt.

A kezdetben Jack Sparrow dallamával indított etap tetőfokig tolta az energiákat, majd hirtelen váltott Davy Jones finom, bánatos dallamára. De itt sem belesett az egyik zene a másikba, hanem hirtelen, dinamikusan csökkent az ereje.

Szintén erős pillanatokat hozott a Top Gun és a Wonder Woman zenéje is. Utóbbinál feltehetően ukrán női katonákból láthattak a nézők montázst a kivetítőn. Az ukrán zászló a koncert legvégén is megjelent, utalva az orosz–ukrán háborúra, arra,

A koncert második fele előtti szünet úgy kellett, mint egy falat kenyér. Annyi érzés tobzódott már az emberben, hogy az a húsz perc majd egy órának tűnt, mire visszatértünk a csarnokba.

A második etap sem telt egyszerűbben: abban Az utolsó szamuráj zenéje vitt végig bennünket egy feledhetetlen érzelmi anomálián, a végén az ember szíve szinte meghasadt. Hans Zimmer elmondása szerint már régóta színre akarta vinni ezt a zenét, de sokáig nem adódott rá jó forma.

A sötét lovag is izgalmas volt a maga módján, noha ennek különlegessége inkább az volt, hogy az egyik basszusgitáros és Hans Zimmer (szintén basszusgitárral) körbejárta a nézőteret. A dal végén a három basszus egyszerre húzta a témát, amihez némi extra mélynyomó is beköszönt.

Az élet napos oldala

A látványt ezen kívül még táncosokkal sikerült igazán emlékezetessé tenni, amikor a Dűne zenéje elején fátyollal az arcukon tűntek fel a nézőtér különböző pontjain. Ezt egy lehengerlő, kvázi metálkoncerthez hasonlítható etap követte, ahol szinte szó szerint felszántották a színpadot. A tér különleges kihasználásában mégis az Interstellar zenéje volt a befutó, amikor a fényjátékok és a terem közepéről lelógatott diszkógömb elképesztő eredményt hozott. Egy pillanatra a hatalmas aréna olyan aprónak érződött, mintha a szemben ülőkkel is kezet lehetett volna fogni.

A zárásnál a kihagyhatatlan animációs film, Az oroszlánkirály is felbukkant, amihez a dal eredeti énekese, Lebo M. is előlépett. A hatás magáért beszélt, amire a majd egy tucat táncos is rásegített, akik különféle dobokkal felszerelve remegtették meg a színpadot. A visszataps után pedig azért egy James Bond-téma még belefért, utolsónak pedig az Eredet zenéje tökéletes leengedéssel zárta a kört.

Sokszor beszélnek az emberek álló ovációról, meg szűnni nem akaró tapsról. Na, az valami ilyesmi szokott lenni, mint amit Hans Zimmer és zenekara is kapott. A zenészek mind kiváló teljesítményt nyújtottak. Szinte végeláthatatlan lenne kiemelni őket, és igazságtalan volna a többiek nélkül egyvalakit megemlíteni, mert nem volt felesleges személy a színpadon.

A világ összes energiáját elhozta nekünk Hans Zimmer, aki valóban könnyeket fakasztott – örömből és szomorúságból. Annál jobban talán semmi sem írja le az érzést, ami a közönségben maradt, ahogyan kifelé menet a hangszórókból szóló zenével együtt énekelt és fütyörészett a vendég és az ott dolgozó biztonsági őr, és csupán annyit lehetett hallani, hogy:

Always look on the bright side of the life!

(Borítókép: Karip Tímea / Index)