Meginogtunk, aztán kiderült, mégiscsak egy regényt olvasunk

Egy korszakot kétféle módon ismerhet meg az ember: megéli vagy elmesélik neki. Akármennyire is szeretném, a beat korszakkal én csak az utóbbi módon kerülhetek közelebbi kapcsolatba. Ilyenkor kiemelten fontos, hogy ki meséli, és hogyan meséli a világ akkori alakulását. Kőbányai János már évtizedek óta a beat korszak krónikása, fotói, esszéi, riportjai közvetlen betekintést kínálnak a múlt ezred második felének egyik legizgalmasabb hazai kultúrkörébe.

Minden egy helyen

Legújabb alkotása, a Beat(korszak)regény önmagát is többszintűen értelmezi. Akad benne prózai rész (regény), riport, újraélt interjú. Az írás személyes. Mindent megtudunk, de mindent az alkotó lelki szemeinek lencséin keresztül. Akár egy hosszas múltidézés egy pohár ital mellett a teraszon, amikor az emberek még tudtak őszintén beszélgetni.

Az elején még egy idegen szól hozzánk, de a végére mintha ismernénk az alkotót. Kitárulkozó pillantok, felidézett öröm, és megélt gyász keveredik a sorokban, a tényszerűségig is csak színesen nyúl vissza.

A mű érthetően a XX. század második felét, és annak ikonikus művészeit, helyszíneit teszi fókuszba, de legerősebben mégis az 1985–1987-es időszak rezonál. Számos alkotóról mesél behatóan, legyen szó a Tolcsvay testvérekről, Miklóska Lajosról vagy Orszánczky Jackie-ről, amit vizuális oldalon is remekül erősít a mű.

A maga nemében hiánypótló alkotásról beszélünk, mivel – szemben rengeteg más művel – itt nem egy szimpla tényszerű gyűjtésről van szó, és nem is az alkotók mesélnek önmagukról, és nem is kérdezz-felelek interjúk sora olvasható. Kőbányai János elmesél mindent, de úgy, ahogyan azt valaki megéli.

Megértjük, milyen élmény találkozni egy nagy művésszel, és mekkora kihívás még egy tapasztalt újságírónak is közel kerülni valakihez, akivel nem tudnak egy húron pendülni.

Nem tudtam – nem engedte − kitapogatni az emberi gombocskákat, amelyeket finoman megnyomogatva, csavargatva elő lehet hívni, folyamatos működésbe lehet hozni a mindnyájunkban élő ön-történelem-feltárás ingerét. Csak a próbálkozások, a suta kommunikációfelvételek kudarcait írhattam volna meg. Azt meg minek?

– olvasható a Mondatjel az „ifjúság múzeuma” lezárt tárolóján című fejezet első bekezdésében.

Török és Presser

Kőbányai János arról ír, miért is jelentett számára nehézséget a kapcsolatfelvétel Presser Gáborral, és miért „aránytalanul rövid” a róla szóló részlet. Az újságíró egyik legfontosabb tulajdonsága – a szerencsén túl – pedig éppen ez, amiről kiderül, hogy minden próbálkozás ellenére is mindig akad majd egy-két ember, akivel ez valamiért nem lesz könnyű.

A róla szóló részen túl a könyv végén két személyes írás is helyet kapott, két fejezet, ami a beat korszak hőséről, az általa hagyott lenyomatról és űrről, az ember eszményeibe égetett jelenlétéről különleges formában mesél:

Egykori – szintén ki- vagy megöregedett – rockzenekritikusként nem kedvelem, ha az öreg sztárok, az egykori nagy bálványok föllépnek. Nem halhat meg mindenki abban az életkorban, mint Petőfi vagy Jim Morrison, de az ifjúsági zenét szinte ellenreklám ráncosan, pocakosan, elnyűtten művelni. Ezt a meggyőződésemet változtatta meg Ádám: tudniillik hogy ez az igazság bizonyos esetekben, bizonyos hősök esetében felülírandó.

Ezt később úgy folytatja:

Megváltoztattam a véleményemet – igenis, a tisztes halál az, ami a színpadon, a munkálkodás közben ér, ama lezárhatatlan lezárás, elrendezés, búcsú közben –, ahogy átadjuk az örökséget. Lehet, csak ez a tisztes halál.

Az az intenzitás és személyes, mégis interdimenzionálisan értelmezhető emlékezés és gondolatiság, amely Kőbányai János legújabb könyvét, a Beat(korszak)regényt jellemzi, kiemelkedő.

Aki szeretne elmélyülni ebben a világban, megtapasztalni a lenyomatait, és begyűjteni magának is néhány újat, annak tökéletes olvasmány. A nézőpont és a hangvétel is épp annyira egyedi, hogy bárki számára befogadható legyen, miközben ily módon más nem tudja ezt átadni. Különleges tapasztalás, értékes időtöltés.